FILMKRITIKA – Gillian Anderson és Billie Piper belekóstolnak a gyilkos médiavilágba Philip Martin rendező lenyűgözően feszült dramatizálásában, amely András herceg kegyvesztésének hátterét tárja fel. A botrányos brit királyi személy azt állította, képtelen izzadni, de a nézők tenyere garantáltan megizzad e Netflix produkció láttán, amely az emlékezetes BBC Newsnight interjút örökíti meg.

 

Nem kisebbíti az Interjú a herceggel érdemeit, ha azt mondjuk, nem kínál több izgalmat, mint az a valós életből vett híradás, amelyre épül. De nem is kevesebbet nyújt, mint az említett adás, amely igazi csemege volt: az a 2019-es „BBC Newsnight” epizód, ahol Emily Maitlis kérdezte András herceget az azóta meghalt Jeffrey Epstein szexuális bűncselekményekért elítélt barátjával ápolt barátságáról. Ez volt az a bravúr, ami gyakorlatilag bűnösnek találta a York hercegét a közvélemény bíróságán, és ami miatt megfosztották királyi címeitől. De Philip Martin stílusos, lendületes Netflix filmje nem különösebben érdeklődik a következmények iránt, vagy maga a herceg által megélt korábbi, vagy későbbi események iránt — helyette a média működésének és tárgyalásainak folyamatát követi nyomon, amelyek lehetővé tették az interjú megszületését, és erős fókusszal a képernyőn és azon kívül dolgozó újságírónőkre koncentrál, akik mindezt véghez vitték.

 

 

Médiaharcok és titkok

 

Az Interjú a herceggel mély nyomot hagyó történetével az év első, az ominózus interjú által ihletett két projektjének sorában nyit. A második, az Amazon által készített „Nagyon királyi botrány” című minisorozat, Ruth Wilson és Michael Sheen főszereplésével, amelyet maga az igazi Emily Maitlis támogatott, mint az executive producer. Martin filmje egy alternatív úton kapott zöld utat, a kevésbé dicsőített hőst, Sam McAlister korábbi „Newsnight” munkatársat állítva a történet középpontjába, aki állhatatosan dolgozott azon, hogy meggyőzze a herceget az interjú részvételéről, és akinek memoárjából Peter Moffat és Geoff Bussetil merítette a forgatókönyvet. Ez a nézőpontváltás friss szemléletet ad az Interjú a herceggel sztorijához,  McAlister küzdelmét úgy ábrázolva, mint egy alulról jövő harcosét két brit intézménnyel szemben – nem csak a magas falakkal védett és presztízzsel övezett Windsor-házzal, de a kezdetben merevnek és akár osztályelitistának tűnő BBC-vel szemben is, amely eleinte ellenségesen viselkedett vele.

Billie Piper szerepeltetése mesterséges fogásnak bizonyult, aki a könnyűzenei, laza popsztárból komoly színésszé avanzsált az évek során. Piper karaktere, vad frizurával és szándékosan hangsúlyos márkajelzésekkel, tele van bizonyítani vágyással; amint a BBC épületébe lép, a „Don’t Rain on My Parade” dallamai kíséretében – ami véletlenül pont az ő csengőhangja is – egy olyan energiával teli jelenetet kapunk, ami tökéletesen megragadja az ő eltökéltségét.

 

 

A média műhelytitkai

 

McAlister, a munkásosztály büszke sarja és egyedülálló anya, magabiztosan látja el feladatait, A-kategóriás neveket szervezve a „Newsnight” műsorba. Mégis, liberális kollégái ellenszenvesen fogadják pletykásnak bélyegzett újságírói stílusát — szemben a kifogástalan modorú, lelkiismeretes Maitlisszel (Gillian Anderson alakításában, akinek intelligens színészi játéka az elegancia és kifinomultség mellett egyfajta emberi elszántságot is sugároz), aki a BBC hagyományos értékeinek megtestesítője. (Az, hogy Maitlis az egyetlen „Newsnight” műsorvezető, aki állami iskolába járt, itt mellőzésre kerül: az Interjú a herceggel bizonyos részleteket egyszerűsít egy fontosabb üzenet kedvéért.)

„Miért nem tekintenek egyenrangúnak?” – sóhajtja McAlister anyjának, miközben szintúgy ostorozza a BBC-s kollégáit azok elvbarát sznobizmusa miatt, hangosan sóvárogva, bárcsak „jobb ösztöneik és bulvárfotós kapcsolataik lennének.” Különösen egy New York-ban tevékenykedő fotósra, Jae Donnelly-re (Connor Swindells alakításában) gondol, aki évek óta nyomon követi Epsteint — és akinek a herceg és a lejáratott pénzember közti, 2010-ben készült paparazzi „lesifotóját” a film előzetesében feszült hangulatban mutatják be.

Kilenc évvel később a két férfi szoros barátsága már nem számít újdonságnak, de McAlister érzi, hogy még van rejtett titok, ami napvilágra kerülhet, ezért felkeresi a herceg magánfőtitkárát, Amanda Thirske-t (Keeley Hawes alakításában), hogy engedélyt kérjen az interjúhoz. Thirsk tartózkodó, míg a „Newsnight” producere, Esmé Wren (Romola Garai) bizonytalan abban, hogy van-e egyáltalán történetük. Amikor azonban Epsteint szexkereskedelem vádjával letartóztatják, mindkét nő újraértékeli McAlister javaslatát.

 

 

A konfliktus csúcspontja

 

Ahogy Piper McAlister karakterével megtölti az Interjú a herceggel első felének dinamikáját, mint határozott, karizmatikus hősnő, a szerepköréből adódóan a történet fókusza lazul rajta, ahogy áttevődik a Maitlis és a herceg közötti drámai és feszült szópárbajra az interjú során. Rufus Sewell alakítása a hercegként tökéletesen hordozza azt a fajta száraz, morcos agressziót, melyet arcának protézissel tompított éles vonásai még inkább kiemelnek – homályos és kerülő válaszokkal szemben Maitlis határozott tekintetével és kemény, fókuszált kérdéseivel feszültséget csempész abba az összecsapásba, amit már ismerünk.

Martin és vágója, Kristina Hetherington ügyesen ragadják meg a műsor záró dinamikáját, a felkészülések közötti váltásokkal, a próbált kérdések és válaszok dramaturgiájával. Anderson és Sewell pontosan elmondott dialógusai között felsejlik egy csipetnyi szellemesség, amelyek már korábban is memésítésre kerültek, a Woking-i Pizza Express groteszkül hétköznapi alibijétől a komikusan hiteltelen „nem tudok izzadni” védekezésig.

Ebben a szakaszban az Interjú a herceggel már nem tud újat mutatni azoknak a nézőknek, akik öt évvel ezelőttről már ismerik az ügyet, bár az interjú egyszerre nevetséges és szörnyűséges jellege – amely a királyi személyt egyszerre ábrázolja legyőzöttként és arrogáns arisztokrataként – újra meghozza a kellő hatását. A film az eseményeket néhány rövid jelenettel és felirattal, valamint a közösségi média döbbent reakcióinak montázsával zárja, miközben a forgatókönyv győzelmet keres András herceg következményes degradálásában, ünnepelve a nemzeti közszolgálati műsorszolgáltató integritását és erejét a hatalom felett. (Enyhe iróniával jegyezzük meg, hogy ez az ünneplés egy Netflix produkció keretében történik.)

 

A végjáték egy paradoxon

 

Az katarzis és a happy end közepette, McAlister számára a BBC belső rangsorában érzett osztálybeli megkülönböztetések aggályai átmenetileg háttérbe szorulnak. Ennek ellenére a tanulság világos: a Királyi Család érintetlen elit státusza továbbra is megkérdőjelezhetetlen, a herceget saját köreikben egyszerre szigorúan fegyelmezve, mégis védelmezve, minden bűnvádi eljárás nélkül. Az Interjú a herceggel által kiváltott frusztráció maga is a mű lényegét tükrözi: éles kontrasztban állítja elénk azt az egy órányi televíziós dinamitot, ami adrenalinnal és ámulattal tölti meg a nézőt, de mégsem képes közelebb hozni minket a teljes igazsághoz, vagy a valódi igazságszolgáltatáshoz.

-Herpai Gergely (BadSector)-