RETRO – A filmtörténet egyik legnagyobb géniuszának akármelyik filmje ragyogó kalandjáték téma lenne, az Arxel Tribe készítői mégis más utat választottak… Ahelyett, hogy a mester nevével fémjelzett Final Cutban a Psycho, a Szédülés, a Frenzy, vagy más Hitchcock-mozi sztoriját dolgozták volna fel, point’n’click kalandjátékuk történetének hőse egy pszichikus képességekkel megáldott magándetektív, akit egy gyógyszermágnás néma unokahúga kér fel egy rejtélyes ügy kibogozására. A nagybácsi Hitchcock rajongó, és filmet forgat a birtokán – a gond csak az, hogy egy éjjel az egész stáb szőrén-szálán eltűnik…

 

Hősünk, Joseph Shamley, az Alfred Hitchcock’s Final Cut főszereplője a szokásos Philip Marlowe-féle macho/blazírt figura, és szíve szerint hagyná a fenébe az egészet, hogy horgászhasson egyet, de egy éjszakai autóbaleset során pont az előző este elküldött néma lánnyal csókolóznak össze – először csak a kocsijukkal, később pedig ajkaikkal is. Shamley érzelmeinek engedve végül is elvállalja a megbízást, és a lánnyal együtt az elhagyatott birtokra autóznak. Joseph-et rossz előérzete persze nem hiába figyelmeztette: hamarosan újabb és újabb hullákra akad, és hamarosan ő maga is az őrült gyilkos céltáblájává válik…

„Ön Oslo-ban van, vagy még él…?” (Bocs…)

Egy kicsit elcsépelt ugyan a sztori, de az intro elég hangulatos ahhoz, hogy valami igazán izgalmas thrilleres, nyomozós kalandjátékra számítsunk, ahol soha- sem tudjuk, kinek higyjünk, ahol feszes pár- beszédek és néhol akciójelenetek követik egy- mást, és ahol a nagy „Hitch” filmjeihez hasonlóan félelmetes helyszíneken járunk, és a torkunkban dobog a szívünk, amikor a gyilkos feltételezett búvóhelyéhez közelítünk. Sajnos erről szó sincs. Az Alfred Hitchcock’s Final Cut egy Myst klón és egy point’n’click kalandjáték hibrid keveréke, amely a két szék közé esett: az előbbinek nem elég „mystikus”, az utóbbinak pedig rettenetesen élettelen, többek között azért is, mert szinte alig találkozunk élő szereplővel.

Hullákat persze találunk bőven, de hát azok ugye elég „szűkszavúak”, úgyhogy ebben a játékban beszélgetni túl sokat nem fogunk. A sok gyilkosságtól legalább izgalmas, vagy urámbocsá’ félelmetes lehetett volna a progi hangulata – elvégre egy Hitchcock nevével fémjelzett játékról van szó, akinek Psychojától gyerekkoromban csak a falhoz hú- zódva tudtam elaludni… OK, nem Alone in the Dark– szerű túlélő horrorról, hanem kalandjá- tékról van szó, de egy kis feszültséggel igazán fűszerezhették volna az állandó ide-oda mászkálást és logikai feladatokon való törpölést.

Ha nincs titkárnõd, jó egy PDA is…

Ehelyett teljesen hagyományos adventure-ről van szó, ahol különféle tárgyakat nyúlunk le, hogy aztán a megfelelő helyen használjuk őket. A logikai feladványok általában nem túl nyakatekertek, vagy idétlenek, de sajnos időnként találkoztam a műfaj legnagyobb rákfenéjével, a „pixel huntinggal” is. (Ez ugye az egy-két pixelnyi „rejtőzködő”, apró tárgyak utáni kutatás, amelyeket a legelszántabb és leghardcore-abb kalandorok is csak több órás szenvedés és hatalmas káromkodások árán fedeznek fel – miután persze már megnézték a végigjátszást! )

Pozitívum viszont, hogy a sztorihoz kötődő tömérdek információmorzsát szerencsére nem kell fejben tartanunk, vagy papírra vetnünk, mert detektívünk a modern kor gyermekeként egy palmtop számítógépet tart magánál, ahova mindent feljegyez a különféle szereplőkről (akár még élnek, akár már oszladoznak) és a már kiderített összefüggésekről is.

A kis ketyere egyfajta inventory-ként is szolgál: innen tudjuk „elővenni” különféle tárgyainkat, és néha kombinálhatjuk is őket egymással. Végül a készülék harmadik jótékony „tulajdonsága”, hogy ennek segítségével tudunk a már bejárt fontosabb helyszínekre azonnal „teleportálni” , így nem kell s.k. odacaplatunk. A kezelőfelülettel tehát nagyjából meg voltam elégedve, bár jobban örültem volna, ha a készítők visszaemlékeznek még a kalandjátékok „hőskorára”, amikor a userek azt a mára már ósdi, elavult eszközt használták, amit a nagy vének „egérnek” hívtak… De hát ugye, haladni kell a korral…

Egy kis Psycho-lógia

Hogy azért ne fulladjon szolid unalomba az egész játék, a hagyományos nyomozósdi mellett Shamley felhasználja pszichikus képességeit is: ha bizonyos tárgyakhoz ér, akkor látomásai vannak, amelyek ezekhez kötődnek. Ilyenkor szerencsére nem valamilyen hatásvadász X-Aktás hangulatú renderelt animációt láthatunk, hanem igazi Hitchcock mozikból származó rövid jeleneteket.

Az Alfred Hitchcock’s Final Cut vizuális világa is Sir Alfred filmjeit idézi: hol borús égboltú, sötét helyszíneken fogunk járni, hol pedig már-már giccsbe hajló agyoncicomázott szobákban. A játék egyébként grafikailag nagyjából rendben is van: a hátterek nemcsak „feelingesek”, de nagyon aprólékosan ki is dolgozták őket. Egyedül a karakterek igénytelenek egy kicsit: akármelyik jobb motorú FPS közkatonái magasabb poligonszámmal dicsekedhetnek. Ráadásul szinte mindenki rémes pókerarccal néz ki a fejéből, ettől pedig az amúgy sem pörgős párbeszédek még döglöttebbé válnak.

B Movie

Mindez igaz a játék egészére is. Az, hogy ez a játék nem adja át az eredeti Hitchcock filmek hangulatát, erős eufémizmus… A mester műveit nézve anno a tíz körmömet is lerágtam az idegtépő és zseniális jelenetek láttán, agyafúrt és eredeti sztorikon izgultam, miközben Bernard Herrman hol drámai, hol sikolyszerű muzsikája szólt. Ebben a játékban viszont – annak ellenére, hogy állandóan arat a kaszás – leginkább csak ásítoztam az elhagyatott, de ritkán félelmetes helyszíneken történő rengeteg magányos mászkálás, vagy pár „kötelező” (nagyon láma) akciójelenet közben.

Emellett kifejezetten idétlen megoldásokkal is találkoztam. Rettenetes hülyeség például, hogy hiába próbáltam hívni a rendőrséget, a központ sohasem tudta kapcsolni. Akkor pedig mi a fenének lehet egyáltalán kiválasztani? Az is elég illúzióromboló, ahogy hősünket egyáltalán nem rázza meg szinte semmi.

Akár egy feldarabolt hullát talál, akár látomásai vannak, Joseph az eset után csak áll, és néz bambán maga elé… Talán a készítők ezzel magukat akarták ábrázolni, nem tudom, mindenesetre az Alfred Hitchcock’s Final Cut kb. annyira hitelesen adja vissza a mester filmjeinek hangulatát, mint a gyermekkoromban a szünidei matinék során vetített román és NDK „westernek” a Vadnyugatéét, ahol a cowboyok gondosan ügyeltek az angol kiejtésükre, miután berúgták a helyi kocsma lengőajtaját. Marad tehát egy korrekt, de kicsit uncsi kalandjáték, kevés (élő) szereplővel, aránylag könnyen megoldható feladványokkal és helyenként elég gejl zenerészekkel. A hardcore kalandoroknak egyszer érdemes végigvinni, aki viszont az igazi Hithcockra vágyik, az inkább egy DVD, vagy videotékába nézzen el.

-BadSector-(2012)

Kiadó: Wanadoo, Ubisoft

Fejlesztő: Arxel Tribe

Stílus: Kaland

Megjelenés: 2002. Március 31