RETRO – Ardyl mesés világában egy bukott pap hatalmas erőre tesz szert, amikor a sötét tudomány – a nekromancia – segítségével vérszomjas sárkánnyá varázsolja magát. A mi feladatunk, hogy a szörnyektől hemzsegő titkos kazamatákba lejussunk, megtaláljuk a kegyetlen mágust, és elpusztítsuk. Gondolom ismerős a történet: a Delphine Software legújabb játéka, a Darkstone bevallottan a Diablo elemeire építkezik.

 

Választott karakterünkkel több tucat szinten kell magunkat keresztülverekednünk, közben új mágikus fegyvereket szerezhetünk, vagy gyilkos varázslatokkal égethetjük szénné ellenfeleinket – a 3D-s engine segítségével akár madártávlatból vagy közvetlen közelről figyelhetjük meg az eseményeket. A Diablo lelkes rajongótábora ismét fenheti a fogát: nem kell karácsonyig várnia a második részre ahhoz, hogy a hack’n’slash akció-RPG szabályai alapján sötét dungeonök bugyraiban egyre lejjebb szállva megint megmenthessék a világot!

A franciákat igencsak megihlette a Diablo sikere: az Infrogames Silver című játéka után a Darkstone a második hasonló stílusú akció-RPG. A program ezúttal kevesebb kaland-, és még több akció-, valamint RPG-elemet felhasználva még jobban emlékeztet a Blizzard sikerjátékára. Érdekes stílusváltás ez a Delphine Software-től: a több mint tíz éve megjelent future Wars című kalandjáték óta leginkább egy nyomozós kaland (Cruise for a Corpse), néhány platformjáték(Another World, Flashback), a Tomb Raider elődje (Fade to Black), illetve a két Moto Racer kötődik nevükhez. Szerencsére a Darkstone-nal kapcsolatban most végre váltani tudtak, mielőtt még a kissé már unalmassá váló motor szimulációkról jutna csak eszünkbe az egyébként tehetséges alkotógárda…

Én vagyok a híres egyfejű…

Draak egykor Kaliba istennő felszentelt papja volt, és Drakil Tanannak hívták. A szerzetesi élet azonban keveset jelentett számára: hamarosan a sötét tudományok, a nekromancia után kezdett kutatni. Emiatt hamar konfliktusba került rendtársaival, akik kiátkozták, majd elűzték a túl kíváncsi és egyre romlottabb papot. Draak ezt persze nem hagyta annyiban, bosszút esküdött: elhatározta, hogy megszerzi az asztrális kéz relikviát, amelyről azt rebesgették, hogy rettenetes hatalma van. Sokáig kutatott utána, és mikor végre birtokában volt, minden eddigi tudását latba kellett vetnie, hogy titkait kiismerje.

A legelső felfedezés még a cinikus nekromatát is megdöbbentette: egy mágikus szeánsz alkalmával sárkánnyá változott! Természetesen első dolga volt, hogy ebben az alakjában megkeresse egykori templomát, és azt rendtársaival egyetemben szénné égesse… Az egyre vérszomjasabb és hataloméhes Draaknak azonban ez sem volt elég: az istenek erejére törekedve rabszolgaságba akarta vetni azokat, hogy elpusztíthassa egész Ardyl földjét!

Mi vagyunk a zsoldosok!

A visszaeső Dungeon Keeper rajongóknak, gondolom, nagyon is tetszett Draak karrierje… Sajnos, ki kell ábrándítanom őket: ezúttal nem a Gonosz, hanem ismét a jó fiúk oldalán kell harcolnunk. A legenda szerint Draakot csak egy igazán tiszta szívű hős győzheti le (tehát itt nincs kaotikus gonosz karakter…) egy időgömb nevű varázskő segítségével. Sajnos, az Időgömböt hatalmas istenek feletti ereje miatt a druidák biztonsági okokból hét darabra törték, és mindegyik részt rábízták egy-egy misztikus erejű Őrzőre.

Az őrök csak olyan hősnek adják át a darabkákat, aki már bebizonyította bátorságát és becsületességét. Mindjárt hatféle ilyen hős közül választhatunk: harcos, amazon, mágus, varázslónő, orgyilkos, tolvajlány. Igazi különbség csak három típus között van (harcos, mágus, tolvaj) – a feminizmus hívei gondolom észrevették, hogy az esélyegyenlőség jegyében minden osztálynak megvan a női megfelelője is…

Egyedül nem megy?

A diablo híres volt internetes játéklehetőségéről: sokkal kellemesebb volt három másik társunkkal irtani a szörnyeket, mint egyedül. Természetesen ez a lehetőség a Darkstoneban is megadatott – de egyelőre úgy tűnik, hogy a két játékos engedélyezett. Kárpótlásképpen remek újítás, hogy egyjátékos módban is lehet magunknak társat választani: ilyenkor a program átveszi a másik karakter irányítását. Természetesen a gép sokkal gyengébben (sajnos elég bután) harcol, úgyhogy időnként vissza kell bújnunk társunk bőrébe, hogy felgyógyítsuk. Fejlődés szempontjából sem mindegy, melyik karaktert irányítjuk: mindig az kap több tapasztalati pontot, aki többet harcol. Ha mindkét hősünket fejleszteni akarjuk, érdemes időnként váltogatni az irányításukat.

Üsd-vágd, varázsolj!

A Diablóhoz hasonlóan itt is a harcmodorban és a felvehető fegyverek, illetve a páncélok terén találunk eltérést a karakterek között. A harcos leginkább közelharcban, kézitusában, a legnehezebb páncélt felvéve tud érvényesülni, a mágus nem hordhat vértezetet, de távolról tűzlabdákat vagy villámokat szórhat az ellenség fejére, a tolvaj pedig Robin Hood stílusban többnyire nyílvesszőinek veszi hasznát.

A csaták során egyfolytában tapasztalatot nyerünk, amelyek révén egy idő után szintet léphetünk, a kapott pontokat tulajdonságaink fejlesztésére felhasználva. Ilyenkor karakterünk alapképességeinek javításával újabb, eddig nem használható fegyvereket, páncélokat, ruhákat, varázsbotokat aggathatunk hősünkre. Emellett természetesen más osztályok tudását is „elirigyelhetjük”: ha nem tetszik, hogy harcosunk csak ütni tud, mágiatudását növelve őt is megtaníthatjuk varázsolni, vagy túl gyenge varázslónkat harcos kiképzésre küldhetjük.

Maga a küzdelem itt is a Diablóban már megszokott módon történik: az egér gombjainak vad nyomogatása mellett a mágusnál és a tolvajnál a megfelelő távolságot és irányzékot is be kell mérnünk. Eleinte (amikor még gyengébbek vagyunk és csak könnyebb fegyverzettel/mágiával rendelkezünk) itt is a gyorsaság számít leginkább, később varázskardjaink és mágiánk pusztító ereje. Arra mindig vigyázzunk azért, hogy ne vegyenek egyszerre túl sokan körül, és ha két karakterünk van, az egyik mindig segítse távolról a másikat.
Ha nehezebb szinten gyakrabban hagyja ott a fogát egyik karakterünk, szerencsére nem kell állandóan visszatölteni a játékállást: ha társa jártas a mágiában, akkor újraélesztő varázslattal vagy -tekerccsel fel tudja támasztani pórul járt kollégáját. Ha erre nincs lehetőségünk, és vissza sem tudjuk már tölteni a játékállást, akkor – mivel karakterünket folyamatosan menti a program – újraindíthatjuk a játékot a már fejlettebb hősünkkel a városból.

Ardyl Tours

Ardyl világában három fő helyszínt járhatunk be: egy aprócska várost, egy erdőt, ahol egy kisebb falu is meghúzódik, és egy többszintes kazamatarendszert. A városban Murray egy katona vállalja el az idegenvezető szerepét: ha beszélünk vele, megmutatja a legfontosabb épületeket és szolgáltatásokat. A kovácsmesternél fegyvert, pajzsot, páncélt vehetünk vagy adhatunk el, a boszorka meggyógyít és megszabadít a különféle átkoktól, a boltos élelmiszerrel lát el, és pihenhetünk is nála, a főmágustól varázsbotokat, könyveket, tekercseket vehetünk, a tudóstól pedig különféle képességeket (kereskedés, meditáció, kovácsolás stb.) tanulhatunk.

Természetesen minden pénzbe kerül – ráadásul a legtöbb dolognak elég borsos ára van. Eleinte tanácsos vigyázni sovány vagyonkánkra, mert ha nincs elég pénz élelemre, akkor nem a szörnyek karmaitól, hanem az éhségtől pusztulunk el. Benézhetünk a házikókba is: mivel soha nincs otthon senki, nagy ritkán találhatunk némi lopnivalót… Az utcán sétálgató lakosok eleinte csak mesélnek Draakról és rémtetteiről, de ha elég sokukkal beszélgetünk, akkor küldetéseket is kapunk tőlük. A város közterén egy gitáros üldögél, mellette pedig egy énekes lány áll: eleinte nem akarnak velünk szóba állni, ám ha egy kis aranyat dobunk a tányérjukba… de nem akarom elvenni a felfedezés örömét.

Míg a városban abszolút védelmet élvezünk, az erdőben már leselkednek ránk a szörnyek. Az egyik tisztáson egy elégedetlen boszorka, Mika él, aki egyszer a tükörbe nézve („hű de ronda vagyok…”) dühében kővé változtatta a falu összes asszonyát. Szerencsére ránk nem vár hasonló sors (még akkor, sem ha női karaktert választunk): ha a ronda bosziból valamilyen mágia segítségével Kim Basingert varázsolunk, Mika visszaváltoztatja a nőket. Az erdőben találjuk meg a kazamatarendszer lejáratát. A várossal és az erdővel ellentétben kazamatarendszert véletlenszerűen generálja a program: tehát a Diablohoz hasonlóan itt is minden újabb játék betöltésekor más térképet fedezhetünk fel.

Az Ön küldetése, ha elvállalja…

A stílus jellegzetességeinek megfelelően Darkstone-ban is rengeteg küldetést kapunk: különféle mágikus tárgyak megszerzésétől kezdve a falu asszonyainak megmentésén keresztül a legváltozatosabb missziókat kell végrehajtanunk. A legtöbb tárgyat egyszerűen legyőzött szörnyek holttesténél, vagy a kazamatákban elrejtve találjuk meg, más küldetésekért cserébe kapjuk őket. A megbízó elbeszélése alapján általában kapunk tippeket, hol keressük őket. Ha sikeresek voltunk, a legtöbbször busás (arany) jutalmat kapunk, illetve néha valamilyen csodafegyvert vagy speciális eszközt.

A küldetéseket is véletlenszerűen adja a program – ez némileg újdonság a Diablóhoz képest. Természetesen a legfőbb küldetés Draak elpusztítása, de ehhez előbb meg kell szereznünk az Időgömb darabjait, amelyeket az őrök csak akkor adnak át, ha már bizonyítottuk rátermettségünket.

Forogj csak, Mágus!

Eddig nagyjából minden megfelel a Diablo forgatókönyvének, a játékot betöltve azonban – szerencsére – találkozunk az első lényeges különbséggel: a Blizzard játékával ellentétben a Darkstone nem „ál-3D-s” izometrikus, hanem a Dungeon Keeper II-höz hasonlóan igazi, forgatható 3D-s környezetet kínál. Karakterünkre szinte közvetlen közelre is rázoomolhatunk, vagy madártávlatba is kikerülhetünk – természetesen mindezt 3D-s kártyánk aktív támogatásával. A gyengébb konfigurációval rendelkező gépek tulajdonosainak sem kell kardjukba dőlniük: aránylag szaggatás-mentesen fut a játék lassabb gépen is (3D kártya azért persze kell).

A gyorsaságának azonban ára van: csak egyetlen felbontást (640×480) használhatunk, a 3D-s effektek tárháza sem tág, és minőségük sem valami eget rengető, a karakterek és szörnyek pedig elég darabosra sikeredtek – ha jóindulatúak akarunk lenni, akkor a Final Fantasy VII-hez hasonlíthatnánk a grafika stílusát…

A Diablo rajongóknak megint ördöge van

A fentiekből, gondolom, kiderült: a Darkstone teljesen a Diablo féle hack’n’slash stílust viszi tovább, és vajmi kevés köze van a valódi szerepjátékokhoz. A harc kimenetele itt is leginkább az egér gombját nyomogató ujjunktól függ: nincs időnk taktikázni, mint a Baldur’s Gate-ben.
A Baldur- és a Might and Magic-rajongók tehát hoppon maradtak, a Diablo fanatikusok számára azonban a játék kiadási időpontját nem is lehetett volna gondosabban megválasztani: a karácsonykor megjelenő Diablo 2-ig bőven ki-Darkstone-ozhatják magukat!

A Darkstone tesztelése során meglehetősen felemás érzelmeket váltott ki belőlem a program. Amikor az Interneten megláttam az első képeket, nagyon fellelkesítettek a városban látottak: arra gondoltam, hogy a Baldur’s Gate-hez hasonló igényes küldetések, érdekes történet és igazi szerepjáték-elemek dúsítják majd a játékot. Ehhez képest kis csalódásként ért, hogy a Darkstone játékmenet szempontjából a Diablo színtiszta klónja.

A harc itt is hack’n’slash (üsd-vágd) módon zajlik le, és a varázslatok is leginkább az Expendable-féle akciójátékok tűzcsatáira hasonlítanak. Aki az igazi szerepjátékok és nem a h’n’s híve, az ilyen stílusú játékokat egy idő után biztosan megunja… A grafika is vegyes érzelmeket váltott ki bennem: bár remek ötlet a forgatható 3D-s környezet, de azért egy kicsit több és látványosabb effekteket (pl: varázsláskor megjelenő fényeffektek, köd stb.) is produkálhattak volna: a Dungeon Keeper II ennél fényévekkel szebb volt! A 640×480-as felbontás pedig manapság már kissé elavult…

-BadSector-(1999)

---

Kiadó: Electronic Arts, Take Two Interactive

Fejlesztő: Delphine Software International

Stílus: Akció RPG

Megjelenés: 1999/2001(PS)