RETRO – Őrült és kegyetlen posztapokaliptikus világ, hatalmas kősivatagok, egymással élethalálharcot vívó felfegyverzett buggyk: a Bandits ugyan gátlástalanul és kicsit unalmasan nyúlja le a Mad Max-filmek sémáit, de a pörgős és dögös grafikájú autós akció gyorsan kárpótol a kliséhegyekért.
Majdnem egy negyed évszázad telt el azóta, hogy Mel Gibson a filmvásznon először szállt szembe a családját lemészároló, egyáltalán nem szelíd motorosokkal, hogy aztán véres bosszút állva, mindenkit kiirtva igazi legendává váljon. A Mad Max sorozat elképesztő sikert aratott, az ausztrál színész pedig gyorsan hollywoodi filmcsillaggá vált. A filmekben Gibson mellett a főszerepet a nomád bandák és furcsán összetákolt járgányaik kapták, amelyekre különféle gépfegyvereket, ágyúkat és egyéb gyilkoló szerszámokat szereltek.
Mad Rewdolf és Fennec Max
Felejtsd el Gibsont, viszont őrizd meg a filmek atmoszféráját és az autós akciójeleneteket, öntsd videó játék formájába, és a Bandits: Phoenix Risingot kapod meg. Ez volt a receptje a svéd arcokból álló Grin („Vigyor”) csapatának, amely kitűnő egyvelegét alkotta meg egy autós akció-szimulátornak, valamint egy külső nézetes shoot-em-upnak.
A játékban Fennecet és Rewdolfot (Rudolfnak ejtik), a Farkasfalka (Wolfpack) banda két vezetőjét irányíthatjuk. Életcéljuk rendkívül szimpatikus: lopj, amennyit tudsz, és élvezd az életet. (Napjaink politikusai remek Bandits-főszereplők lehetnének…) Persze ilyen életvitel mellett ebben a posztapokaliptikus világban túlélési esélyeik a nullához konvergálnának, ha nem tudnák megosztani a száguldás és az öldöklés feladatait: Fennec kitűnő vezető, Rewdolf pedig őstehetség a géppuska kezelésében.
És szerencsére itt van a nyájas játékos is (ezek lennénk mi), akinek húsz kősivatagos pályán kell keresztülszáguldoznia és kilövöldöznie magát, mielőtt a végkifejlethez elérne. A sztori nem egy Mad Max (bár onnan lop ezerrel), a két főszereplő párbeszédei viszont elég poénosak ahhoz, hogy a játék hangulatát feljavítsák. Maguk a küldetések pedig egészen változatosak.
Többek között különféle teherautó-konvojokat kell elrabolnunk, majd megvédenünk, miközben az ellenség buggyktól hemzsegő területén keresztül szállítjuk, máshol egy katonai osztaggal kell szövetkeznünk és megvédeni az erődjüket az ellen járműveinek rohamaitól, vagy épp ellenkezőleg, be kell törnünk az ellenséghez. A missziók előtt láthatunk egy rövid átvezető jelenetet; ez nem érdemes átugrani, mert ebből derül ki, hogy mi a fenét is kell csinálnunk.
Lábat a gázpedálra, ujjat a puska ravaszára
Ahhoz, hogy sikeresek legyünk, minden egyes küldetésnél majdnem az összes rosszarcúval végeznünk kell, ami persze szinte állandó lövöldözést jelent. Hála a nagyon egyszerű és logikus kezelőfelületnek, már a játék első részében villámgyorsan el fogjuk sajátítani az irányítást. Az egyik kezünkkel forgathatjuk a kamerát (ennek mozgatása pedig elsőrangú!), a gombokkal oszthatjuk az igazságot gépfegyver- és gépágyúlövések formájában és nyomhatjuk a gázt ezerrel.
A bal felső sarokban lévő, elég funkcionális kis radaron láthatjuk, merre járnak aktuális szövetségeseink és a benzinünkre, autónkra és főleg vérünkre szomjazó ellenség. Minden egyes küldetés előtt felspécizhetjük kedvenc járgányunkat (az első néhány feladat után természetesen egyre több lesz belőlük), olyan fegyvert aggatva rá, amelyik a legjobban fekszik vérengző kis szívünknek. Eleinte persze soványka lesz a választék, de aztán később egyre többféle gyilkolóeszközt zsákmányolhatunk: géppuskák, gépágyúk, gránátvetők stb.
Elvileg ugyan küldetésfüggő, hogy mit érdemes használni, de én végső soron majdnem mindig ugyanazokkal toltam… A fegyverekhez természetesen muníciót is kell szerezni (kivéve az elsődlegeshez, ehhez ugyanis végtelenített lőszer jár) leamortizálódott járművünket pedig felszedhető „pajzsokkal” pofozhatjuk helyre. Ezeket az ellenség felrobbant járműveiről is megszerezhetjük, de a pálya egyes félreeső helyein is hevernek.
Az ellenség MI-ja általában véve egész jó: a ránk támadó járművek például összevissza kanyarognak, és különféle manőverekkel próbálkoznak, hogy kikerüljék fegyvereink tüzét. Sajnos azért buta hibákkal is találkoztam ezen a téren: előfordult, hogy beragadtak valamilyen kisebb tereptárgy mögé, én pedig szép kényelmesen lemészároltam őket, anélkül hogy egyáltalán visszalőttek volna. A szövetséges MI is hasonlóképpen brillírozik, illetve gyökérkedik: ha találkoznak a rosszarcúakkal, akkor remekül harcolnak, viszont ők is hajlamosak a legidétlenebb helyekre beszorulni! A nehézségi szintet sajnos egy kicsit rosszul egyensúlyozták ki. Középső fokozaton nyomtam, és az első küldetések közül az egyik pokolian kemény volt, míg a későbbiek egy része nevetségesen könnyű.
-BadSector-(2002)
Pro:
+ Kiváló járműfizika
+ Remek irányíthatóság
+ Kellemes grafika
Kontra:
– Rosszul adagolt nehézség
– Túlságosan leegyszerűsített sérülési modell
– A sztori elég nulla
Kiadó: Pan Vision
Fejlesztő: Grinn
Stílus: Akció-verseny
Megjelenés: 2002. október 11.
Bandits: Phoenix Rising
Játékélmény - 8.8
Grafika - 8.3
Történet - 7.2
Zene/Audio - 8.1
Hangulat - 8.7
8.2
KIVÁLÓ
Végső soron a Bandits lehetett volna egy kicsit kiforrottabb, legalábbis, ami a sztorit, a nehézségi szintet, a sérülésmodellt és talán egy kicsit a grafikát is illeti. Mégis, a kitűnő járműfizika és az akciódús játékmenet miatt egyértelműen kikerül a „fire and forget” típusú shoot-em-up köréből. Még olyanoknak is érdemes betölteni, akik nem a stílus feltétlen rajongói: garantáltan ellesznek vele egy ideig, mint a befőtt.
