RETRO – Lopakodik… Kúszik… Mászik… A legtöbbször úgy csap le rád, hogy észre sem veszed, és már a torkodat fojtogatja, vagy a fejedbe ereszt egy golyót, esetleg lehajít egy ház tetejéről. Bár gyakran menti meg a világot, mégsem kerül az újságok címlapjára. Nem, ezúttal nem Sam Fisherről, a Splinter Cell akciósztárjáról, hanem „kollégájáról” Solid Snaker-ről mesélünk, aki anno az egész műfaj emblematikus figurájává vált a PS1-re és PC-re is megjelent legelső Metal Gear Solidban.

 

Bár a folytatás is döbbenetes sikert aratott konzolon, a PC-s Metal Gear Solid 2 megjelenésére csaknem három évet kellett várni… Persze, ha létezik olyan cég, amelyre a „furcsa” jelző a legjobban illik, akkor az a japán illetőségű, nagy múltú Konami… A Felkelő Nap Országában a legnépszerűbbek közé tartozik: a leginkább PS2-re és GameBoy Advance-re (Castlevania sorozat) megjelent játékaikat veszik, mint a cukrot, és az USA-ban, valamint Európában az Xboxos programjaikkal is tekintélyes sikert könyvelhetnek el. Sokáig kutyába sem vették a PC-s piacot: bár néhány játékuk megjelent PC-re (például jelen tesztünk tárgyának első része, a Metal Gear Solid is) de ezek csak szánalmas átiratok voltak, a közelébe sem értek az eredeti konzolos verziónak.

Aztán a tavalyi ECTS-en megjelent szórólapjukon tájékoztatták a kedves érdeklődőket, hogy ők most aztán mennyire meg fognak jelenni PC-re… Nos, számomra is meglepő módon ez többször meg is történt, méghozzá nem is kis címekről van szó: a Silent Hill 2 – konzolos öröksége ellenére – a PC-s túlélő-horrorok egyik legjobb darabja, és a mostani Metal Gear Solid 2 is be fog majd vonulni a lopakodós akciójátékok klasszikusai közé. Mégis, a Konami valami elképesztő hanyagsággal kezeli az összes PC-s játékának marketingjét: a Silent Hill 2 után ez a második nagyon nagynevű játék számítógépes verziója, amelyet a legnagyobb csendben, minimális reklámmal dob piacra a kiadó. Pedig az MGS2 nem véletlenül került a kókuszunkba…

Metal Gear Solid 2: kormányügynökből Anarchista

A konzoltulajok már biztosan ismerik, vagy legalábbis hallottak a sorozat háttér-sztorijáról, de gondolom, a többieknek nem árt némi infó. Az MGS2 első felében Solid Snake-et, egy ex-kormányügynököt alakítunk, aki megelégelve régi főnökeit, több – hozzá hasonló gondolkodású – társával karöltve megalapította a Philantrophy nevű szervezetet. Snake legfontosabb célja, hogy felkeltse a nagy közönség érdeklődését a „metal gear” elnevezésű, hatalmas, pusztító mech robotok iránt, annak reményében, hogy az általános felháborodás miatt leállítják fejlesztésüket.

A másik alapító tag Hal „Otacon” Emmerich, aki egykor a Metal Gear Rex mérnöke volt (még az MGS1-ben), de miután rájött, hogy főnökei igazi célja, egy nukleáris fegyver létrehozása, otthagyta a „céget”.
Az összes Metal Gear játékban az a feladatunk, hogy megállítsuk egy újabb ilyen mech robot építését, és a különböző részek sztorijai általában össze is függenek, akik azonban csak most, PC-n kapcsolódnak be, azok is tökéletesen fognak érteni mindent – még akkor is, ha a történet, amolyan jó anime/manga stílusban alaposan meg fog kavarodni időnként.

A Metal Gear játékok másik jellemzője, hogy a rengeteg látványos és bő lére eresztett átvezető mozinak köszönhetően olyan érzésünk lesz, mintha egy egész estés anime (japán rajzfilm) főszereplőjévé váltunk volna. A PC-s verzió érdekessége, hogy (szerencsére) a Substance elnevezésű verziót adoptálták, amely jóval komplexebb, mint az eredeti Sons of Liberty. Az annak idején megjelent Sons of Libertyben ugyanis a macho, szakállas Solid Snake mellett túl sokat kellett irányítanunk Raiden fedőnevű, kissé nyálas képű, zöldfülű kezdő kommandóst, Jacket. Bár a nem túl szimpatikus második főszereplő és a játék relatíve rövidsége ellenére ez a verzió is sikert aratott, a készítők hallgattak az elégedetlenkedő közönségre és egy másik verziót, a Substancet is kiadták, amelyben újabb küldetéseket kaptunk Snake-kel.

A játék két fejezetre bomlik, amelyek közül a kissé (?) puritán menüben választhatunk. A Tankerben Solid Snake-et, a Big Shell-ben pedig Raident irányíthatjuk. Hogy a készítők ezt sztoriszinten hogyan kötötték össze, az maradjon meglepetés. (Ez tipikusan olyan játék, amely a fordulatos sztorira épül, ezért igazi emberiség elleni bűntett lenne, ha lelőném a legjobb poénokat.)

Metal Gear Solid 2 – még a Splinter Cell előtt…

Kicsit furcsa érzés a Metal Gear Solid 2-vel játszani, és kielemezgetni, hiszen az eredeti verzió jóval a Splinter Cell előtt jelent meg, és tagadhatatlan, hogy a Ubi Soft akció-kommandós stuffja sok szempontból lekörözte a Konamiét. Mégis a kiváló (bár időnként kicsit mangásan LOL) sztori és főleg a rendkívül élvezetes játékmenet fel tudja venni a versenyt a Splinter Cell-lel.
(Még ha végül egy picit alul is marad: lásd összehasonlító dobozt!) Mint az SC-ben, az MGS2-ben is akkor tudjuk a leghatékonyabban teljesíteni küldetésünket, ha nem nyers, Duke Nukem-es erővel, hanem lopakodással ölünk, vagy hajtjuk végre a feladatokat. Az SC-vel ellentétben viszont, ha meglát az ellenség, akkor itt nemcsak a közelben lévő társait hívja segítségül, hanem erősítést is kér, erre megjelenik egy rendőrpajzzsal és géppuskával felszerelt őrjárat, amely ha meglát, azonnal össztüzet nyit ránk.

Az MGS2-t a tűzharcok terén a Splinter Cell-lel összevetve alapvető különbség, hogy ha csak simán lövöldözünk bele a vakvilágba, akkor még esélytelenebbek vagyunk, mint Fisherrel, viszont ha jól kihasználjuk a különféle irányításbeli trükköket (fedezékből előbújva lövés, kung-fu mozdulatok a közelharcnál stb.), akkor van remény, hogy amolyan John Woo stílusban megvívjuk, és élve megússzuk a küzdelmeket. Ezért bizony a Metal Gear Solid 2 egy piros pontot érdemel az SC-vel szemben, még akkor is, ha meglehetősen illúzióromboló, ahogy a túlságosan nagy túlerővel menekülőre fogva a dolgot, egyszerűen kirohanhatunk egy ajtón: az ellenség nem fog követni… Ez azért LOL.

Létszükséglet azért itt is a lopakodás: szerencsére egy, a képernyő jobb felső sarkában lévő radaron mindig látni, hogy éppen merre állnak és néznek az ellenséges katonák. (Érdekes nehezítés, hogy a második, Big Shell nevű fejezetben csak akkor láthatjuk a radart, ha már feltöltöttük a szükséges információkat egy, a környéken lévő számítógépről. Ez a Tankerben nincs benne.) Ha meglát az ellenség és riadóztat, akkor a radar azonnal kikapcsol, bár a főmenüben ezt átkapcsolhatjuk, állandó radarra, így jóval könnyebb a játékot teljesíteni, de hát hol marad akkor a kihívás :)?
Amúgy aki igazi nehezítést akar, az a realizmus kedvéért ki is kapcsolhatja a radart, hogy még keményebb legyen a játék: ezt nevezi a számítógép-játékos szakzsargon „mazochizmusnak” :)…

Csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hal(l)jon…

Az sem a Splinter Cell találmánya, hogy az ellenségnek nemcsak szemei, hanem fülei is vannak. A Metal Gear Solid 2-ben, ha túl sokat zajongsz, akkor elindul, hogy utánanézzen a forrásnak. Ha kemény talajon lépkedsz, ha nem hangtompítós pisztolyt használsz, ha vérnyomokat hagysz, vagy ha tüsszentesz, akkor gyorsan felfedez. Sajnos a futkorászást nem hallják meg a katonák, mint a Splinter Cellben, úgyhogy nyugodt lélekkel az ellenség mögé rohanhatsz, hogy hátulról elintézd, ehhez nem kell lassan osonnod, mint Sam Fishernek.

A hulla terítéken hagyása azonban hasonlóan negatív következményekkel jár a Konaminál, mint a Ubi Softnál: az ellenség elkezd idegesen óbégatni, hívja az őrjáratot, miközben radarunk kikapcsol, és keresni fognak minket. Ha valahol csendben elbújunk, akkor egy idő után felhagynak a kutatásunkkal, viszont a Splinter Cellhez képest „újdonság” (vagy inkább „régiség” 🙂 ), hogy az elhunyt őr helyett odahívnak egy másikat, úgyhogy ilyenkor a gyilkossággal nem sokra mentünk. Arra is figyeljünk, hogy az altatópisztollyal elintézett katonát se hagyjuk a szabadban heverni, mert a társai odalépnek hozzá, nemes egyszerűséggel oldalba rúgják, erre a delikvens felébred, és folytatja a munkáját.

A hullák, alvók elrejtésére remek megoldást találtak a Konaminál: szekrénybe rakhatjuk őket, illetve az első, Tanker küldetésnél a vízbe hajíthatjuk őket. Egyedüli zavaró tényező, hogy a szekrényben hagyott testek eltűnnek, amikor visszatérünk a régi helyszínekhez (Japánban úgy látszik, elég éhesek lehetnek a molyok :)…) ez pedig azért nem túl reális…

Snake és Raiden egyébként általában véve ismeri azokat a kunsztokat, amelyeket Sam Fisher: a falhoz tud tapadni és kilesni mögüle, anélkül hogy az ellenség meglátná. Bár hőseink Fisherrel ellentétben tárgyakat nem használnak, hogy egy adott helyre hajítsák őket, viszont egy kisebb objektumhoz támaszkodva kopogni tudnak rajtuk: ilyenkor az ellenség odacsámpázik, hogy utánanézzen, mi a nagy helyzet, hőseink pedig odébbállhatnak. Ha rejtőzködni akarunk, akkor még meg tudunk kapaszkodni egy épület szélén: ha megvárjuk, miközben a rosszfiúk fent elhaladnak, akkor észrevétlenül visszakapaszkodhatunk, és odébb surranhatunk.

E kígyó marása halálos

Persze én a drasztikusabb megoldásokat kedveltem, és inkább a különféle gyilkos mozdulatokat gyakoroltam be. Míg Sam Fisher hátulról inkább leüti az ellenségeit, Snake vagy Raiden nem ilyen mimózalélek”: karjával átkulcsolja őket, a nyakuknál fogva, és ha ütemesen nyomkodjuk a gamepad vagy a billentyű gombját, akkor csendben meg is fojtja a szerencsétlen delikvenst. Én speciel ezt használtam a legtöbbször, de Snake-kel rengeteg egyéb combót – igazi kung-fu mutatványokat – is végre lehet hajtani. Bál bullet time ezúttal nincs (hál’istennek… – épp elég lesz az Enter the Matrix-ben…), hőseinkkel majdnem ugyanolyan akrobatikus módon üthetjük, fejelhetjük, rúghatjuk szét a ránk támadó katonákat, mint Trinity vagy Neo a Matrixban.

Persze arra ügyelnünk kell, hogy lehetőleg ne gyártsanak tésztaszaggatót belőlünk: alaposan be kell gyakorolnunk minden mozdulatot, hogy csak kicsit sebződjünk a golyóktól. (Valamennyire úgyis fogunk.) Sajnos az MGS2-ben nincs olyan kidolgozott oktató rész, mint a Splinter Cellben, úgyhogy a megfelelő billentyű (illetve inkább gamepad) kombinációkat és magyarázatokat a menüben egy eldugott helyről kell kilesnünk…

Persze nem csak üthetünk, vághatunk, hiszen hőseink kommandósok, így különféle fegyverekkel is kaszálhatjuk az ellent. Túl sokfélét nem fogunk kapni, hiszen ez nem egy FPS, és itt sem zsákmányolhatunk a halott ellenségtől, de azért kétféle pisztolyt, mesterlövészpuskát, rakétavetőt, gránátokat, aknákat, sőt még szamuráj-kardot (!) is bevethetünk a játék során. Ha nem akarjuk (egyből) kinyírni az ellenséges katonákat, akkor fegyverünkkel sakkban tarthatjuk, amíg el nem ejt valamilyen cuccost. (Aztán golyó a fejébe!)

A felhasználható tárgyak közül a leghasznosabb persze a lőszer és kaja: utóbbit – eléggé konzolos módon – „bekapcsolva” is hagyhatjuk a tárgylistánkon, ilyenkor, ha hősünk sebzéspontja a nullához ér, akkor nem hal meg, hanem nassol egy kicsit, és ettől mindjárt jobban érzi magát. (Ez a megoldás akkora LOL, hogy a készítők ennyi erővel akár el is adhatták volna ezt a feature-t különböző élelmiszer-, vagy csoki gyártó nagyvállalatoknak: mondjuk Japánban Micuko instant gyorsrizst kaphatnának be hőseink, Európában pedig Mars csokit :).)

A kaja és a skúló mellett egyéb hasznos holmikat is találhatunk: a papírdobozokat arra használhatjuk, hogy kirakva őket Snake vagy Raiden belebújjon, az elhajított magazinnal elterelhetjük az ellenség figyelmét, miközben hátulról megfojtjuk, de rá fogunk lelni még éjjellátó szemüvegre, gyógyszerekre, sőt lesz nálunk cigaretta is, amelyből elszívhatunk egy szálat, ha kedvünk tartja.
Valószínűleg azért a japán Egészségügyi Minisztérium árgus szemekkel leshette ez a játékot (is), mert emberünk sebzésszintje dohányzáskor drasztikusan elkezd csökkenni, pozitív hatás viszont nincs…

A Metal Gear Solid 2-ben Snake-nek chatboard sem kell…

A „tárgyak” között található még Snake és Raiden implantként beépített „Codec”-je is, amellyel a Splinter Cellhez hasonlóan rádióhullámon keresztül kommunikálhatnak kapcsolatainkkal: a főnökökkel vagy egyéb fontos szereplőkkel, akikkel a játék során hőseink találkoznak. Mindenkinek van egy adott frekvenciája, amelyet beállítva fel tudjuk venni a kapcsolatot az illetőkkel, akik ilyenkor különféle – többé-kevésbé – fontos infókkal látják el embereinket.
Ezenkívül itt tudunk állást is menteni (ezúttal bárhol, bármikor: na végre!), és ilyenkor hősünk el is cseverészik a „mentőangyalként” funkcionáló illetővel. Európai füllel ezek a „bájcseverészések” iszonyú idétlenek: Raiden és barátnője például majdnem mindig a szerelmi életüket tárgyalják ki, és a dolog annál is bosszantóbb, mert azért időnként fontos, a történethez kötődő infókat is hallhatunk, úgyhogy rögtön átugrani nem tudjuk az eléggé gejl dumcsizásokat…

VR-szimulátor szimulánsoknak

Akik nem szeretnének rögtön az akció hevébe belekerülne, vagy már végigtolták a főjátékot és még egy kis „szükséges pluszra” vágynak, azok kiélhetik igényeiket a VR-szimulátorral. Ezek a fősztorihoz semmilyen szinten sem kötődő rövid küldetések arra is szolgálnak, hogy begyakoroljuk a különféle speciális mozdulatokat, és kitapasztaljuk a fegyvereket, mielőtt éles bevetésbe kerülnénk. (Tehát ez is tekinthető a főjátékból kimaradt oktató résznek…)

A missziók négy kategóriába sorolhatóak: „lopakodó”, „fegyver”, „FPS” és „változatos” módok. A lopakodásos feladatokat kétféleképpen oldhatjuk meg: vagy csak az a feladatunk, hogy egyszerűen eljussunk A pontból B pontba, anélkül hogy az ellen észrevenne, vagy pedig az, hogy mindenkit ki kell irtanunk, de teljes csendben anélkül, hogy a többiek észrevennének. A fegyver módban gyakorolhatjuk be a különféle mordályok és (csak Raidennél) a kard használatát. Őszintén szólva én ezt roppant unalmasnak találtam, mert különböző kocka vagy gyémánt alakú virtuális tárgyakba kellett csak beletrafálni, ami nem túlságosan felemelő érzés…

 

Az FPS módban hőseinkkel nem túl meglepő módon a belső nézet kezelését gyakorolhatjuk be, viszont sokkal izgalmasabbak a „változatos” típusú feladatok, ahol különféle, sokszínű kihívásnak kell megfelelni. Ezek között van néhány elég extrém jellegű is: az egyik ilyen például az ellenséges katonák hatalmas Godzilla mérettel büszkélkedhetnek, és úgy kell keresztüljutnunk a szinten, hogy a filmből ismert hüllőhöz hasonló viselkedésű virtuális katonák ne tapossanak el minket… Khmmm… szóval egy Splinter Cellhez képest ez kissé idétlennek hangzik, de hát mangáról és japán játékról lévén szó, legyünk egy kicsit toleránsak :)…

A VR küldetéseket Raidennel vagy Snake-kel hajthatjuk végre: a Kígyó” szerepében kicsit nehezebb feladatokat kell megoldanunk, és az ellenség is nagyobb számú és változatosabb. Ha sikeresen teljesítjük a missziókat, akkor hőseink újabb ruhákat kapnak és az eredményeket ki is írathatjuk a Konami honlapjára.

A VR típusúakon kívül még kipróbálhatunk „alternatív” küldetéseket és „Snake meséi”-féléket is: utóbbiaknak történetük is van, de persze a közelébe sem érnek a főjáték átvezetőkkel tarkított sztorijának. Összességében jópofák ezek a járulékos missziók, és derék dolog a készítőktől, hogy ilyesmivel növelik a játék értékét, de szerintem leginkább csak a fanatikusok fogják igazán értékelni, már csak azért is, mert nem tudunk bennük radart használni, ami nem kicsit nehezíti meg őket…
Idő vasfoga VS. legújabb PC-s Technológia…

Mivel a Konami nem sokat szőrözött a PC-re való átírással (egyetlen konvertet használnak minden egyes PC-s verziójukhoz, aztán viszon’látás) technikai szinten most is majdnem teljes egészében azt láthatjuk a képernyőnkön, amit három éve egy PS2-n… A legfőbb és azért igen jelentős különbség a felbontásban van, amelyet alaposan felhúzva sokkal részletesebb látványban van részünk, mint konzolon.

Ami még ma is határozott erőssége a játéknak, az a karakterek fantasztikusan jó kidolgozottsága és elsőrangú animációjuk.
Ahogy Snake vagy Raiden lopakodik, a falnak támaszkodik, megfojtja, nindzsa rúgással lelöki a hajókorláton keresztül az ellenséges katonákat, vagy a földön ráncigálja őket, az bizony helyenként még Sam Fisher mozgását is felülmúlja.
Sajnos emellett a legújabb videokártyák semmilyen effektusát sem használja ki a játék, ráadásul a Konami az NVIDIA alapú Xboxról konvertálta le játékát, úgyhogy tojnak magasról az ATI- tulajdonosok fejére: mondanom sem kell, hogy Radeonokon a lehető legdurvább grafikus hibák kerültek elő, de a Konami ígérete ellenére a füle botját sem mozdítja, hogy kijavítsa őket :(… (A teszt idejére én is elkunyeráltam ZeroCooltól egy GeForce4-et.)

Meglehetősen sivárak a különféle épületek, falak és egyéb elemek textúrái is, bár, mivel anyahajóról és egy óriási platformról van szó, így a nem túl csicsás színek annyira nem zavaróak. Összességében azért az MGS2 grafikája aránylag látványos, de persze egy újabb PC-s játékéval nem ér fel.
Ami viszont a grafikánál is bosszantóbb lehet a gamepadben hiányt szenvedők számára, az az irányítás. Billentyűvel és egérrel sajnos túlságosan körülményes hőseinket vezetgetni, úgyhogy aki ezzel a játékkal akar nyomulni, az mindenképpen szerezzen be egy gamepadet, ha még nincs. Aki netán most vesz egy ilyet annak érdemes egy force feedbackes típusún elgondolkoznia, ugyanis a nagynevű programok közül a Rayman 3 után az MGS2 is tökéletesen támogatja ezt a funkciót.

Annál pedig nincs nagyobb feeling, mint amikor a gamepad remegésén a kezünkben érezzük, miközben Snake vagy Raiden hullát hurcol, lövöldözik, vagy esetleg eltalálják, emellett pedig azt is vibrálással jelzi a játék, amikor közelben az ellenség. Szóval ez is azon programok egyre népesebb táborába tartozik, amelyeknél gamepaddel király az irányítás – nélküle viszont egy borzalom.

Necces volt…

Gondolom, a Splinter Cellt végignyomva, nagyon sokatokat érdekel, hogy pontosan hogy áll a Solid Snake – Sam Fisher meccs. Nos, A Splinter Cell végül is megnyerte a mérkőzést, de azért necces volt… Az SC jóval reálisabb, „életszagúbb”, az ellenség okosabb, az irányítás sokkal kényelmesebb billentyűzetről is, a helyszínek változatosabbak, a grafika szebb. Az MGS 2 sztorija viszont fényévekkel kidolgozottabb, még ha a kommandós játékoknál – főleg európai szemmel nézve – igen furcsa manga/anime környezetről van is szó. Sokkal jobb a közelharc és a tűzharc megoldása is: Snake és Raiden nem jönnek zavarba, ha nagyobb számú ellenség veszi körül őket, és olyan Kung-Fu jellegű mozdulatokra képesek amelyekről Fisher álmodni sem tud.

-BadSector- (2003)

---

 

Kiadó: Konami

Fejlesztő: Konami Computer Entertainment Japan (West)

Stílus: Lopakodó akció

Megjelenés: March 8, 2002