FILMKRITIKA – Hanna Bergholm finn rendezőnő lenyűgöző debütálása ez a különleges hangulatú – leginkább A légy című klasszikus horrort idéző –teremtményfilm, amely valójában az anyai felelősség kérdését egy hátborzongatóan találó metaforán keresztül boncolgatja.

 

 

Egy anya munkája sosem ér véget, akár jó gyermeket, akár szörnyeteget nevel. De hogy ez a munka hová vezet, az már egy teljesen más kérdés. A horrornak hosszú és bonyolult története van az anyasággal kapcsolatban, kezdve az olyan klasszikusoktól, mint a Psycho (1960) és a Rosemary’s Baby (1968), az olyan slasher-filmeken keresztül, mint a Péntek 13. (1980), egészen az olyan kortárs alkotásokig, mint a Fekete hattyú (2010), A babadook (2014) és az Örökség (2018). Hanna Bergholm finn rendezőnő játékfilmes debütálása, A keltetés, a végletekig feszegeti azt a koncepciót, hogy a lányoknak olyanokká kell válniuk, mint az anyjuk, és hogyan szállnak ezzel szembe.

 

 

Ebből a családi fészekből gyorsan ki kéne repülni…

 

Van valami egyszerre csábító és ijesztő az anyaság védelmező jellegében és annak potenciális pusztító erejében, ami a régi mondást juttatja eszünkbe: „Én hoztalak a világra. Ki is tudlak venni belőle.” Ami Belgrom filmjében ebből a feltevésből következik, az egy nyugtalanító és meglepően humoros kitérő a testhorror és a tanult viselkedés témakörében.

A keltetésben egy látszólag tökéletes külvárosi családot ismerhetünk meg, olyannyira tökéleteset, hogy a két gyereken, Tinján (Siiri Solalinna) és Matiason (Oiva Ollila) kívül az anyát és az apát csak Anya (Sophia Heikkilä) és Apa (Jani Volanen) néven ismerjük, mintha ezzel azt sugallnák, hogy valójában ez identitásuk kezdő és végpontja, annak ellenére, hogy szerepeiknek mégsem felelnek meg. Anya a közösségi média influencereként videókat készít a tökéletes családi életéről, méghozzá olyan gusztustalanul émelyítő módon (Heikkilä zseniális a szerepében), ami a hamisság taszító érzetét kelti. Pasztellszínű, virágokkal díszített háza – és ez valóban az ő háza – mesterségesnek tűnik, egy olyan fészek, amely a bemutatásra készült, de nem arra, hogy benne éljünk, egyfajta mézeskalácsház, amely megalapozza a film tündérmesébe illő megközelítését.

A tökéletesség illúziója akkor törik meg, amikor egy nagy fekete madár repül be az ablakon, és pusztítást végez anya gondosan gondozott környezetében. Amikor Tinja elkapja a madarat egy törülközőben, és ápolja, Anya elveszi tőle, és kitekeri a madár nyakát, majd azt mondja a lányának, hogy dobja ki a szerves hulladékgyűjtőbe. A pillanat abszurditását a pillanatokkal korábban látott gúnyos udvariasság és megrendezett tökéletesség hangsúlyozza. Később Tinja ellenőrzi a szemetes kukát, és felfedezi, hogy a madár eltűnt. Elmegy a háza melletti erdőbe, és megtalálja a haldokló madarat egyetlen tojással együtt, amelyet hazavisz és gondozni kezd.

 

 

Ez az anya madárnak néz mindenkit (csak az igazit nem látja)

 

Míg Tinja utánozza az anyai kötelességet a tojással, és a szobájában tartja elrejtve, addig anya ugyanezt teszi Tinjával, bár az ő utánzása dermesztően visszataszító, míg a lányáé kedves. Anya szeretete és figyelme csupán álca a közösségi média rajongó közönsége számára. Miközben arra ösztökéli a lányát, hogy ne csak szerepeljen rajta, de meg is nyerje a közelgő tornaversenyt, világossá válik, hogy Tinját csak saját maga meghosszabbításának tekinti, és esélynek arra, hogy helyrehozza saját sikertelen korcsolyázói karrierjét.

Az anya és lány szerepében hibátlanul játszó Heikkilä és Solalinna gyönyörűen kiegészítik egymást finom alakításokkal, amelyek szeretetet imitálnak, de a lány anyja iránti félelmét és az anya lánya iránti alig leplezett megvetését elképesztően érzékletesen ábrázolják. Bergholm kamerája profi közeli felvételekkel operál, elidőzik az arcokon, és remek érzékkel ragadja meg a legfinomabb rezdüléseiket is az önzésről, a tanácstalanságról, a félelemről és az iszonyatról, vagy arról, amikor megpróbálják kordában tartani mindezeket az érzelmeket.

Amikor Tinja felfedezi, hogy az anyjának viszonya van egy helyi szerelővel, Teróval (Nordin), az anya megbízza őt a titok megőrzésével, és elmagyarázza neki, hogy ez az első alkalom, amikor rájött, milyen érzés igazán szeretni valakit, Tinja apját és a saját férjét pedig konkrétan hülyének nézi. Az, ahogy Tinja arca ebben a pillanatban egyfajta nehezen palástolt döbbenetet és undort tükröz, felismerve, hogy milyen is valójóban az anyja, és milyen értékeket (vagy inkább: értéktelenséget) képvisel, megadja az alaphangot az ezt követő helyenként sokkoló és máskor mulatságos, de mindenképpen mélyen szatirikus eseményeknek.

 

 

A horrorrajongókat viszont nem nézik madárnak

 

Amikor a tojás kikel, egy olyan szörnyű teremtmény bújik elő, amely láttán minden horrorrajongó elégedetten csettinthet. Az ember-madár hibrid, amelyet Tinja egy altatódal után Alli-nak nevez el, egy igazi horrorisztikus műalkotás, amelyet Gustav Hoegen és csapata hoztak létre, akik a Prometheus (2012), Jurassic World: Fallen Kingdom (2018) és 2015 óta minden Star Wars-filmen is dolgoztak. Alli ugyanakkor nem „csak” egy ijesztő szörnyeteg, hanem teljes értékű karakter a filmben. Ahogy fejlődik és érzelmileg egyre tudatosabbá válik, annál inkább kénytelen Tinja beletörődni a korai anyaság felelősségébe, amire utal, hogy Anya is átesett ezen.

Amikor Alli elkezd Tinja szigorúan őrzött érzelmeivel, a tornatársakkal, a figyeleméhes bátyjával és a frusztrálóan távolságtartó apjával szembeni düh és féltékenység érzéseivel élni, Tinja megpróbálja elutasítani ezt az általa kikelt teremtményt, de az már vérre nedvesítette a csőrét. A keltetés egy nemcsak metaforaként profi, hanem egy ütőképes horrormese, amelynek morális üzenete többrétegű, rendkívül frappáns és mégis többféleképpen is értelmezhető befejezéssel. Az egyik érdekes kérdés például, hogy Tinja negatív érzelmi megnyilvánulásai Allie-n keresztül végső soron ugyanonnan jönnek-e, mint Anya közösségi média-személyiségén és követőin keresztül létrehozott érzelmi kötődései?

 

 

Női lázadás

 

Részben közös szabadságvágyról van szó, de részben arról is, hogy a korábban csak a fejükben létező fikciókat valósággá teszik. Bár A keltetés sokkal empatikusabban viszonyul Tinjához, mint az Anyához, Bergholm és az erős főszereplői alakítások nyilvánvalóvá teszik, hogy mindkét nő teherként tekint a saját „kikeletére”, olyan dolgokként, amelyeknek életet adtak, és amelyek végül elvették tőlük az életük felett érzett tulajdonjogot. Mind az anya, mind a gyermek igazi szörnyeteggé váltak, ahogy a tündérmeséjük összeomlik körülöttük, és átcsap az anyai szerepvállalás hatásainak rémálomszerű vizsgálatába.

Aki vevő egy ilyen anyai nevelésről és a diszfunkcionális családi modellről szóló – leginkább Cronenberg filmjeit idéző – hatásos filmes eszközökkel élő horrorfilmre, az nem fog csalódni A keltetésben.

-BadSector-