RETRO – Michel Ancel, a Rayman-játékok atyja új territóriumra kalandozott a Beyond Good & Evil című játékával. Nietzsche filozófiai könyvének címét kölcsönvéve, legújabb játékának főszereplője Jade, a vagány és csinos, zöldre festett szájú újságfotós lány, akivel parázs akció-, ügyességi és logikai részeken át – „túl jón és rosszon” – kell kiderítenünk, hogy mi áll a szülőföldjének létét fenyegető idegen lények, a DomZ-ok támadása mögött…

 

Akit a Rayman név elriasztana (bár a pazar harmadik rész óta szerintem ilyen ember nincs a Földön), az ne aggódjon: Michel Ancel legújabb játéka sokkal felnőttesebb, komolyabb és némileg kifinomultabb is, mint korábbi alkotásai.

A francia fejlesztő egyaránt kölcsönöz elemeket a klasszikus Tomb Raiderjátékokból, a kalandjátékokból, a Splinter Cellből és a Beyond Good & Evil-lel párhuzamosan fejlesztett Prince of Persia: SOT harci, ügyességi és logikai részeiből, de még a legutóbb a GTA: Vice Cityben kipróbálható motorcsónakos akciókhoz hasonlóval is találkozunk benne. Mégis, hogyan állhat össze ennyi játékelem egyetlen egésszé, amelytől nemhogy gyomorrontást nem kapunk, de mind a tíz ujjunkat megnyaljuk utána…?

Vedd be a piros pirulát!

A cím ugyan megegyezik Nietzsche Túl jón és rosszon című filozófiai művével, de a német filozófus összetett gondolatai nem szerepelnek a játékban, ez maximum csak egyfajta kikacsintás. Szó sincs azonban arról, hogy ez csupán egy látványos, de buta akciójáték lenne: Ancel ügyesen elrejtett néhány magvas gondolatot az életről, a hatalomról, bolygónk jövőjéről és sok más egyéb problémáról is.

A Beyond Good & Evil főszereplője Jade, egy talpraesett és belevaló fiatal lány, aki ritka állatok fotózásával keresi kenyerét. Egy szigetvárosban, Hillysben él, amelyet valamiért egy agresszív idegen faj, a DomZ-ok szemeltek ki következő elpusztítandó célként.

Bár Jade nő létére nem harcolhat ellenük, a háború áldozatainak sorsa mégsem hagyja hidegen, ezért néhány elpusztult család gyermekeit adoptálva, velük és Pey’jdzsel, a nagyra nőtt (ám rendkívül szimpatikus) disznóemberrel laknak egy világítótoronyban. Pey’j Jade nevelőszülője: miután a lány gyerekkorában rejtélyes körülmények között elveszítette apját és anyját, a derék sertés magához vette, és felnevelte őt.

Kezdetben úgy tűnik, Hillys lakosságának egyetlen reménye az Alpha Section nevű elit kommandós osztag, amely állítólag bátran és hatékonyan veszi fel a harcot az idegen lények ellen, és ezt a tévén és a város különböző pontjain látható hatalmas képernyőkről bömbölő propagandaszövegben folyton szajkózzák is.

Létezik azonban egy titkos csoportosulás, az Iris, amelynek tagjai – mátrixos fordulattal élve – a “piros pirulát”, az elképesztő igazságot kínálják: szerintük az Alpha Section egyáltalán nem az, aminek látszik, hanem valójában egy elnyomó és hazug szervezet, amely együttműködik a DomZ-okkal.

Az igazság lencséje

Jade eleinte hitetlenkedik, de az Iris tagjai felnyitják szemét, így beáll soraikba, hogy különféle fényképes bizonyítékok segítségével leleplezze az igazságot az Alpha Section árulásáról, illetve a DomZ-ok valódi céljáról. Persze kalandjai során Jade rá fog jönni, hogy az igazság „nyúlürege” sokkal mélyebb, mint azt bárki gondolná… Feladatai végrehajtásához Jade-del különféle változatos helyszínekre utazhatunk, és a fotók készítése mellett fontos karakterekkel is beszélnünk kell.

Mivel nem egy Max Payneben járunk, Jade nem használ pisztolyt, dupla csövest vagy rakétavetőt: legfontosabb fegyverei és eszközei közé a shaolin-harcosokéhoz hasonló dai-jo bot, a távolról dobálható pengeéles lemezek, valamint a mindenhová magával hurcolt legféltettebb kincse, a fényképezőgépe tartoznak.

Utóbbi egyébként központi szerepet kap a Beyond Good & Evil-ben, Jade ugyanis nemcsak bizonyítékok szerzésére használja, hanem ezzel tudja a környezetében található többé-kevésbé fontosabb élőlényeket és tárgyakat is beazonosítani, illetve még egy speciális dologra is használhatjuk, ezt azonban csak az idevágó dobozban árulom el.

„Ugye, mi jó barátok vagyunk?”

 Természetesen a lány nem sokra menne egy bottal és egy fényképezőgéppel, szerencsére azonban vannak társai is, akik segítik útja során. Ez is egy olyan játékelem, amely nagyon hasonlít a Nintendo GameCube-ján nemrég megjelent Legend of Zelda: Wind Wakerre vagy a másik Ubi-játékcsillagra, a Prince of Persia: SOT-ra. Jade barátai ugyanis nemcsak otthon malmozva, „erkölcsileg” támogatják a lányt, hanem – e két klasszikushoz hasonlóan –, a terepen is segítséget nyújtanak neki. Amikor például valamilyen, Jade számára túl nehéz akadály, például egy rácsozat állja utunkat, akkor a megfelelő gombot megnyomva hű társaink szétverik, franciakulccsal szétfeszítik azt, vagy aktiválnak egy tőle messze lévő gombot.

Az egyik ilyen haver a már említett Pey’j, a disznóember, akinek beszólásain jókat fogunk röhögni, később pedig találkozunk a Flash Gordon-szerű sci-fi hősöket parodizáló Dupla H-val is. Poénos dumájuk, finoman kidolgozott személyiségük révén egészen biztosan Ti is megkedvelitek őket, bár én személy szerint annyira azért nem kötődtem hozzájuk, mint Farahhoz a Prince of Persia: SOT-ban. Újdonság viszont a Prince-hez képest, hogy sokkal inkább figyelnünk kell testi épségünkre.

Míg Farrah csak a csaták során sérült meg, és utána mindig gyorsan magától meg is gyógyult, barátaink „szíve” (amely kvázi az egészségügyi csíknak felel meg) feltöltetlenül marad, ameddig nem adunk nekik egy egységnyit feltöltő sárga pizzát vagy a teljes gyógyulást jelentő piros bogyókat, amelyeket maguktól használnak fel. Apró részlet, de az is bejött, hogy nem pazarolnak, és csak akkor nyelik be ezeket, ha már nagyon csehül állnak egészségileg. Amikor viszont tényleg ez a helyzet, és nincs náluk semmi, akkor morognak ránk, mint a bolhás kutya, hogy ugyan ne feledkezzünk már meg róluk sem.

Wonderwoman

Jade igazi „polihisztor”, tehát mindenhez ért (a szóhoz kötődő mindenféle gúnyos mellékjelentés nélkül…): a játék nyelvére lefordítva ez azt jelenti, hogy a fejlesztők igen sokféle, változatos játékelemet vegyítettek rendkívüli hozzáértéssel és profizmussal. A Beyond Good & Evil egyik legnagyobb érdeme ugyanis, hogy nagyszerűen vegyíti a kalandjátékokban megtalálható legjobb vonásokat a hagyományosabb akciós és lopakodós részekkel – anélkül, hogy összelögybölt egyszerű hibridnek éreznénk a végeredményt, vagy bármelyik műfaj kedvelői fennakadnának a többi összetevő túlzott nehézségein.

A harci rész könnyebben kivitelezhető, mint a szokásos TPS-ekben, és – bár kicsit leegyszerűsített, emellett pedig olyan összetett kombókat nem is használhatunk, mint a Prince of Persia: SOT-ban vagy a Legacy of Kain: Defianceben – mégsem éreztem primitívnek, ami más, “kalandosabb” akciókra jellemző szokott lenni.

Az irányítás szerintem egérrel és billentyűvel tökéletes (a Rayman 2 csapnivaló PC-s vezetgetése örök lecke maradt a Ubi Soft számára, szerencsére azóta erre nagyon odafigyelnek…), bár azt nagyon sajnáltam, hogy most – számomra elég érthetetlen okokból – valamiért kihagyták a gamepad használatának lehetőségét, úgyhogy a Logitech Rumble ketyerém most az asztalon feküdve kibicként figyelte az eseményeket. (Pedig a Rayman 3 támogatta a force feedbacket is, ez viszont meg még a gamepadet sem! Hüpp !)

A csatánál meg megemlíteném a taktikai harc szempontjából nagyszerűen kidolgozott főellenségeket is: szinte mindegyikükkel csak valamilyen nagyon ügyesen kigondolt stratégia segítségével lehet végezni. Ebben egyébként Michel Ancel nagyon otthon van: ezt már a Rayman 3-ban is tapasztaltam. Különben pedig a harc helyett sokkal nagyobb jelentősége van a tér felfedezésének és a különféle puzzlefeladatok megoldásának.

Bizonyos helyeken csak akkor tudunk továbbjutni, ha valamilyen, többé-kevésbé rejtett kapcsolót aktiválunk, ám ezek gyakran nem működnek, így elektromos biztosítékokat kell szereznünk hozzájuk, zárlatot kell okoznunk az áramrendszerben, ládákat kell huzigálnunk magaslatok eléréséhez, és így tovább. Általában rá lehet jönni a megoldásra, így csak nagyon ritkán akadtam el a Beyond Good & Evil-ben, viszont ezek a puzzle-részek időnként meglehetősen önismétlődőek és néha unalmasak is, ez pedig a Prince of Persiaban szinte sohasem fordult elő.

Közlekedj és lopakodj okosan!

Jade-del a különböző helyszínekre légpárnás hajóján juthatunk el, illetve később egy másik járművet is vezethetünk. Útközben néha a ránk támadó DomZ-okat vagy a nehezen öszszegyűjtött kis vagyonkánkra pályázó kalózokat kell visszavernünk. Eleinte sokat fogunk velük szívni, ám ahogy a két járgányt a játék során különféle egyéb extrákkal gyorsabbá, ügyesebbé és gyilkosabbá turbózzuk fel, egyre könnyebben végzünk majd velük.

Óriási poén, hogy a légpárnással még versenyezhetünk is: a győzelem során pénz- és gyöngyjutalomban lesz részünk, illetve időnként a fősztori egyes fontosabb küldetései is megnyílnak számunkra. Ezek a részek máshol erőltettek szoktak lenni, de itt egyáltalán nem azok, mert hál’istennek tökéletesen illeszkednek a játék hangulatának egészébe.

A másik banánhéj, amelyen a készítők elcsúszhattak volna, a Sam Fisher-es lopakodás integrálása, hiszen láttunk már erre szomorú példát a Hulknál, amely sok-sok könnyet is csalt a szemünkbe, olyan penetránsan gagyi lett. Itt szerencsére erről szó sincs (látszik, hogy egy cégnél csinálták a Splinter Cellt és a Beyond Good & Evil-t): bár ez a rész korántsem olyan összetett, mint ami az NSA-ügynök kalandjait jellemzi, ugyanakkor mégis elég kihívást jelent, mert erővel és ésszel egyaránt megoldhatjuk őket, ám egyik sem túl könnyű.

Az örökös problémát jelentő állásmentést a készítők az MDiskeket olvasó terminálokkal oldották meg, ahol a kalandjaink során megszerzett infolemezeket is megnézhetjük. A játék kezelőfelülete és a tárgyak rendszerezése, nézegetése egyébként kiváló, még a különféle helyeken használandó kódokat is meglepően könnyedén és ügyesen üthetjük be.

Másvilág

Bár a Beyond Good & Evil megjelenítése kissé konzolos, hála a hatalmas képzelőerővel megáldott grafikusoknak, ezt szinte észre sem fogjuk venni, annyira megkapó, élettel teli és változatos a játék világa. A gyönyörűen ábrázolt szabad vizek hullámain kereskedőhajók hasítanak, és repkednek, miközben az Alpha őrrobotjai szigorúan felügyelik őket, valamint bennünket is. A leginkább Velencére hasonlító belvárosban hatalmas repkedő képernyőkön nyomatják az Alphák a propagandát, a sűrű hajóforgalomban pedig néha aligalig lehet lavírozni.

Az utcákon emberi és állati formájú járókelőkbe, továbbá kisebb, egymással beszélgető csoportosulásokba botlunk; mi is szóba elegyedhetünk velük: eleinte az Alpha iránti elkötelezettségükről tesznek tanúbizonyságot, ám ahogy egyre több bizonyítékot szerzünk a szervezet korrupciójáról, úgy fognak csápolni ellenük hatalmas táblákkal a kezükben.

Maga a látványvilág egyébként sokban emlékeztet a franciák képregényeire (ám most szó sincs cellshadingről), mindez vegyítve a keleties és sok más egyéb stílust is felhasználó épületekkel, alaposan kidolgozott fény-árnyék hatásokat használó barlangokkal, ködeffekttel.

A grafika mellett a hangok is tökéletesek, akár a mulatságos párbeszédeket hallató szinkronszínészek teljesítményét, akár az Alpha Section orwelli stílusban bömbölő, népbutító propagandáját vizsgáljuk. A zenei rész egyaránt vonultat fel könnyed, franciás popszámokat (a legjobb ezekből az Akuda bárban hallható, Propaganda című dal), fantasztikusan hangulatos reggae-muzsikát, valamint a drámai részeknél szimfonikus részeket. Csak annyi volt a problémám ezzel, hogy kicsit kevésnek találtam a talpalávalót, illetve többször is szívesen hallgattam volna ezeket.

Túl a rosszon

Az említett kisebb hibák (helyenként unalmassá, egyhangúvá válnak a kirakósok, és bizonyos tekintetben talán kicsit konzolos a grafika) ellenére a Beyond Good & Evil igazi gyöngyszem: minden elismerésem az alkotóké, hogy a konzolos társak ellenére a PC-s verzió is kiválóra sikerült. Ezzel a játékkal egyébként a XIII és a Prince of Persia után a Ubi Soft számomra egyértelműen az idei év legjobb kiadójává nőtte ki magát.

Talán nem kaszál annyit, mint az Electronic Arts az újabb és újabb, szűnni nem akaró Sims-kiegészítőivel, az időként igen jó, máskor viszont borzasztóan fantáziátlan és bosszantóan gyenge, licencelt filmes adaptációival, valamint az évente megjelenő, nem túl sok dologban különböző FIFA-s, NHL-es és NBA-s sportjátékaival, ám e feltörekvő francia cég kreativitásával egész biztosan lekörözte a pusztán a minél nagyobb bevételre hajtó amerikai mamutcéget.

Egy kicsivel még több reklám, még ügyesebb marketing, és a Ubi Soft talán egyszer anyagi téren is az élre kerülhet. Ilyen címek után csupán egy szóval tudnám zárni soraimat: megérdemelnék…

-BadSector- [2003]

---

Kiadó: Ubisoft

Fejlesztő: Ubisoft Montpellier, Ubisoft Milan, Ubisoft Shanghai (HD)

Stílus: Akció-kaland

Megjelenés: 2003.11.11