TESZT – Bár nem „Black Ops” a legújabb Call of Duty címe, erre a részre talán sokkal inkább jellemző a black ops küldetésjelleg, mint bármelyik előző részre. A kampány történtében szigorúan piszkos ügynököket, cinikus kommandósokat, elkeseredett, arab forradalmárokat irányíthatunk egy iszonyúan kemény küldetésekben, ahol gyakran megrázó, morálisan nehezen elviselhető döntéseket kell hoznunk. Az újabb Modern Warfare egyben visszatérés is a sorozat gyökereihez, álleejtő technikai prezentációval.

 

A Call of Duty franchise-nak talán ez volt az utolsó esélye, hogy visszahódítson egy olyan közösséget, amely már kezdett tőle elpártolni. Ez a rész nem csak a címében egyezik az egyik legnépszerűbb, régi Call of Duty-val, hanem valóban egyfajta visszatérés azokhoz a játékelemekhez, amelyek naggyá varázsolták a sorozatot – szingli játékmenetben és a multiplayerben egyaránt.

Ezúttal búcsút mondhatunk a falon ugrálós multiplayernek, a sci-fivé vált univerzumnak, a zombiknak, vagy a battle royale módnak, melyről aztán tényleg nem kérdezte senki a rajongókat, hogy akarnak-e olyat, vagy sem? Igazi, jelenkori, kőkemény katonai thrillerben vehetünk részt, gyakran sokkoló realizmussal felvértezve.

Hogy mi és ki a jó, vagy a rossz? Minden relatív…

A kampány során három karaktert irányíthatunk: Alexet, egy sokat megélt, blazírt black ops CIA ügynököt, Kyle-t, egy kiábrándult, poszttraumás sokkot megélt katonát, Farah-ot, az arab háborús forradalmárlányt és folyton velünk lesz a jó öreg Price kapitány, akit már a régi Modern Warfare-ből is jól ismerhetünk.

A sztori és a felállás ismerős is és nem is: amerikai kommandósokat és a szövetségeseiket irányíthatjuk, és az ismét hidegháborús ellenséggé vált oroszok, illetve egy arab terrorista szervezet ellen harcolunk, de ebben a jelenkorra tipikusan jellemző „proxy háborúban” (amely nem nyílt összecsapás, hanem szövetségeseken keresztül folyik) néha összemosódik, hogy itt melyik oldal a jó, vagy a rossz. Bár a játékban központi szerepet kapó Urzukstan egy kitalált ország, eléggé egyértelmű utalást kapunk Szíriára és az Al Qaeda terrorista szervezetre, amelyet itt szintén kicsit máshogy hívnak. Az apró változtatások ellenére a játék egyértelműen valós eseményeken és jelenkori politikai helyzeten alapul, illetve olyan valódi városokban is megfordulunk, mint London, ahol egy torokszorítóan élethű terrortámadás részesei lehetünk, illetve az oroszországi Szent-Pétervár, ahová egy black ops-küldetésünk vezet.

Nem Oscar-díjas, vagy sablonoktól mentes azért a történet, de az olyan, múltban játszódó missziók feldobják, ahol például arab kisgyereket kell irányítanunk az oroszok, a civil lakosság ellen vegyifegyvert használó, kegyetlen támadása során, illetve amerikai kommandósainkkal gyakran eleinte civileknek tűnő, majd hirtelen fegyvert ragadó síró nőket is likvidálnunk kell. Az amerikai hadvezetés sem szívbajos, amikor egykori szövetségeseket kell feláldozni az oroszokkal történő politikai játszmák során, de nekünk is szembe kell néha néznünk pálfordulásokkal, váratlan árulásokkal a fordulatos történet során, amely igazi thrillerré varázsolja a megszokott FPS „rail shooter” játékmenetet.

Egyedüli apró negatívum, hogy a főellenség, Berkov eléggé sablonos figura az „öljünk meg minden arabot és védjük meg Anya Oroszországot!” mentalitáson kívül nincs semmi egyéb motivációja, vagy célja. Messze járunk már az olyan kidolgozott jellemű főgonosz karakterektől, mint Kevin Spacey-é a Call of Duty Advancer Warfare-ben…

Mi sem jellemzi jobban egyébként a kampány kiválóságát, hogy szerintem az Xbox One X végigjátszás után PS4 Prón is végig fogom tolni, sőt, megnézem PS Vita remote play-ban is, mert Switch-en ugye nincs Call of Duty, ilyen módon viszont handhelden is kipróbálhatom az Actvision shooter sorozatának legújabb részét. A kampány egyébként kb. 8-10 óra, tehát a szokásos Call of Duty játékidő, nem is kell szerintem ezeket jobban elhúzni.

Vizuális orgazmus

Annál is inkább végig akarom majd ismét vinni PS4 Prón a játékot, mert a látvány egész egyszerűen pazar Xbox One X-en is. Ami például az átvezetők minőségét, az arcok kidolgozását, animációjukat illeti, egyértelműen az év legprofibb számítógépes grafikájával van dolgunk, pedig volt is (Days Gone), lesz is (Death Stranding) idén is pár igen erős ellenfél, de amit itt látunk, az verhetetlen.

Hasonló jókat mondhatunk el a rendkívül változatos környezet kidolgozásáról is, tűéles textúrával, az aktuális helyszín elképesztően realisztikus ábrázolásával. Ugyanez a profi realizmus jellemzi az ellenfeleink: a ránk támadó arab és orosz terroristák külsőjét is, egyedül, – nagyon – ritkán bizonyos NPC-k csak meglepően darabosak és néznek ki kicsit bénán, mint például az egyik „túszmentő” akciónál, ahol ráadásul a lekötözött, öltönyös fiatalemberek modelljéhez mind ugyanazt az egyet használták fel a grafikusok. Ez az apró malőrt leszámítva a Modern Warfare egyértelműen igazi vizuális orgazmus.

Rail shooter par excellence

Régen igazi „szitokszónak” hangzott a „csőshooter” kifejezés, amely a rendkívül lineáris pályaszerkezetű FPS-eseket jellemezte. Manapság viszont az állandó open world-mánia mellett igazán felüdítő, amikor végre egy ilyen hagyományos FPS megjelenik. Azt hiszem, ezzel el is árultam, hogy a Call of Duty: Modern Warfare játékmenete természetesen nem találta fel a spanyolviaszt: a szokásos hollywoodi, agyonszkriptelt shooterrel van most is dolgunk. A hagyományos játékmenet mellett bizonyos küldetések mintha kicsit a régi Modern Warfare-ből köszönnének vissza (például egy mesterlövészes rész, ahol a tömegesen ránk támadó ellenséget kell leszednünk egyetlen profi mesterlövészpuskával), de ez inkább nosztalgia, mint bosszúság.

A játék sajátossága és filozófiája, hogy a „modern háború” borzalma a civilek városaiba, mindennapjaiba, otthonába is beférkőzik, legyen akár szó egy Londonban történő arab terroristatámadásról, vagy az oroszok távolkeleti városkában történő, vegyi fegyvert használó támadásának borzalmáról, ahol az utcán görcsökben fetrengő, vagy már halott civil lakosság között menetelnek az orosz kommandósok. (Nos, igen, valószínűleg nem ez a Call of Duty lesz Putyin kedvenc játéka.) Éppen ezért a Call of Duty: WWII-vel ellentétben hagyományos hadszíntereken ritkán fordulunk meg. Ennek apró negatívuma az is, hogy harci járműveket a kampányban nem fogunk irányítani, sőt, még a modern CoD-okban megszokott autós-üldözős rész is hiányzik.

Ezekért viszont kárpótolnak azok a részek, ahol bizonyos civilekkel kell, így, vagy úgy megmenekülni a terroristák, vagy az orosz katonák elől. Az egyik ilyennél egy kisgyerekkel kell egy böszme nagy orosz kommandós elől bujkálnunk, a földön talált, improvizált fegyverekkel egymás után megszurkálni, mielőtt a felbőszült „Igor” végezne velünk. Természetesen a játék kegyetlen realizmusa és a történetvezetés alaposan kihangsúlyozza azt a borzalmat, amit a szóban forgó gyerekkarakternek kell átélnie, hogy ilyen fiatalon ölnie kell a túlélésért, miközben a szerettei, rokonai, ismerősei a vegyi támadástól holtan hevernek az utcákon.

Talán így leírva apróságnak hangzik, de Call of Duty-ban újdonság az ajtók kicsit komplexebb használata is: most már nem csak egyszerűen berúgjuk, mielőtt mindenkit szanaszét lőnénk egy szobában (például: Call of Duty: Black Ops), hanem interaktív, taktikai elemként használja a játék, ugyanis csendben, lassan is kinyithatjuk, vagy tényleg be is rúghatjuk, ha éppen ilyen módon akarunk rátörni a rejtőzködő ellenségre. Az is elmondható, hogy a környezetünk némileg interaktívabb: például az ajtófélfák, falak mögül kikandikálva tudunk lőni az ellenségre a megfelelő gombokat lenyomva. Természetesen ezek a játékelemek a multirészt is befolyásolják.

Terített multi

Ha már a multinált tartunk, ejtsünk pár szót arról is. Bár ezt a részt még olyan tüzetesen nem volt időm kitapasztalni, de azért pár játékmódot kipróbáltam. A Call of Duty Modern Warfare alapvetően a „gyökerekhez” tér vissza, de azért találkozni fogunk újdonságokkal is.

Aki igazi „háborús élményt” szeretne, annak a Ground Wars ajánlható, ahol csapatosan lehet „csapatni” különféle harci járművekkel megspékelve (ha már a szingli részből ez kimaradt…) igencsak méretes térképeken. A Gunfight módban kisebb team közötti összecsapásokban vehetünk részt, a Cyber Attackben EMP eszközöket kell az ellenséges csapat bázisához vinni és azzal zavarni a jeladásaikat, a free-for-all pedig a szokásos deathmatch. Érdemes még kiemelni a Realism játékmódot, ahol mindenféle kezelőfelület, kijelzők, HUD nélkül csak a környezetünket, fegyverünket és az ellenséget látjuk.

Végül nem szabad elfeledkeznünk a Spec Ops módról sem, ahol a hordamódban három másik játékossal karöltve kell harcolnunk a tömeges ellenséggel szemben.

A generáció végére egy „telitalálat”

A Modern Warfare biztos erővel hozza azt, amit egy Call of Duty-nak hoznia kell. Elsőrangú a hadjárat, kiváló sztorival, amely a játék második felében teljesedik ki igazán – egyedül a sablonos főgonoszért kár, viszont kárpótol érte Farah Karim, arab forradalmárlány remek figurája. Amennyit láttam eddig belőle, nekem bejött a multiplayer rész is, különösen a Ground Wars. Ami pedig a játék vizuális részét illeti, az egyszerűen pazar – így kell egy generációtól búcsúzni, hogy már szinte két lábbal a next-genben vagyunk a Call of Duty Modern Warfare-rel!

–BadSector–

Köszönjük a Magnew-nak a PS4-es kódot!

Sziasztok! Kérjük, támogassátok a theGeek.hu oldalt a Patreonon, hogy fennmaradhasson, függetlenül, napi hírekkel és tesztekkel, a Patron adományozó rendszerén keresztül! Köszönjük! theGeek csapata
Become a Patron!

---

Kiadó: Activision

Fejlesztő: Infinity Ward

Stílus: FPS

Megjelenés: 2019. október 25.