RETRO – Amikor ezt a mondatot egy ódon kastély sötét szobájában, a rothadó ágyán fekvő, ráncos, hullaszerű öregasszony fogatlan szájából hallod, akkor virtuális hősöd tenyere garantáltan izzadni kezd pisztolyának markolatán, te pedig monitorod előtt kuporogva szorosabban fogod a gamepaded, sűrűbben pislantasz hátra, elgondolkozol, hogy biztosan jól bezártad-e az ajtót, és háromszor meggondolod, hogy meglátogasd-e a lakás túlsó végében található mellékhelyiséget. A PC-s játékpiacban ezt a hatást leginkább a „túlélő horror” műfajával fémjelzett játékok tudták kelteni, amelynek legillusztrisabb képviselője eddig az Alone in the Dark-sorozat volt…

 

Alfred Hitchcock, a feszültségteremtés nagymestere mondta egyszer, hogy filmjei félelemkeltésében sokkal nagyobb szerepe van a véres gyilkosságokat bevezető szakasznak, mint a konkrét öldöklésnek. A Psycho egyik csúcsjelenete például az, amikor a saját anyjának öltözött, gyilkos Norman Bates után nyomozó detektív idegtépően lassan és sokáig halad felfelé a lépcsőn, és már előre sejtjük, hogy valami rettenetes esemény következik majd be.

Az Alone in the Dark-sorozat annak idején szerintem leginkább ezzel a hasonlóan jól adagolt feszültségteremtéssel vált nemcsak az egyik legemlékezetesebb akció-kalandjátékká, de a túlélő horror műfaját is sikerült megteremtenie. Nem csoda, ha a műfaj rajongói már tűkön ülve várták a végre most megérkezett negyedik részt is…

A játék főszerepében ismét Edward Carnby jeleskedik, azonban hősünkre nem, hogy a régi rajongók, de a saját anyja sem ismerne rá, ugyanis Sherlock Holmes-os külsejét teljesen elveszítette, és a harmincas évek helyett ezúttal napjaink New York-jában fiatal magán-kopó. Hogy hogyan került ebbe a 2001-es modern miliőbe ez az egészen más stílusú fickó, arról az Infogrames honlapján semmilyen magyarázattal sem szolgált, de a háttérsztori kellően érdekes volt ahhoz, hogy igazából ne is legyen hiányérzetem.

A történet szerint Carnby egyik régi barátja és kollegája, Charles Fiske halála után nyomoz, akinek holttestére a rejtélyes „Shadow Island”-tól nem messze akadtak. A szálak Obed Mortonhoz, egy, az okkultizmus iránt feltűnően érdeklődő tudóshoz vezetnek, aki különféle mendemondák szerint néhány elrabolt műtárgy segítségével rettenetes túlvilági erőket képes megidézni. Carnby-t felkérik, hogy folytassa a nyomozást, és ő a nyomozó barátja haláláért bosszút esküdve el is fogadja a megbízatást.

 

 

Carnby és Aline in the Dark

 

A detektív ezúttal nincs egyedül: csatlakozik hozzá a csinos és fiatal régésznő, Aline Cedrac is. Aline elvileg az elrabolt műtárgyak miatt társult hősünkkel, de persze hamarosan kiderül, hogy személyes okok is vezérlik… A játék intrójában hőseink repülőgépe egy tomboló vihar miatt lezuhan (mert persze ilyen időben szokás repülőzgetni…), és a két főszereplő ejtőernyővel az utolsó pillanatban kiugorva elszakad egymástól. Ajátékosnak a Resident Evil játékokhoz hasonlóan ezen a ponton kell eldöntenie, hogy a szexis Aline- nel, vagy inkább a hagyományokhoz híven Carnby mesterrel nyomul.

A sztorira nem lehet panaszunk: a különféle naplórészletek és tekercsek alapján ügyesen adagolva, szép lassan ismerhetjük meg a Morfon család apáról-fiúra szálló rettenetes titkát, amely embereken és idegen lényeken végzett genetikai kísérletek körül bonyolódik.

 

 

Mi látszik a sötétben?

 

A játék grafikus motorja szokás szerint kézzel rajzolt, szemet gyönyörködtetően részletes 2D-s hátterekből és jól kidolgozott 3D-s karakterekből áll össze, hasonlóan a Nocturne és a BlairWitch Project- sorozat megjelenítéséhez, úgy látszik, az is lassan az Alone-klónok trademarkjává válik, hogy a szereplők a hasbeszélés nagymesterei, tehát a párbeszédek alatt a szájuk nem mozog. Most is megcsodálhatjuk, amint minden egyes walkie-talkie-n lefolytatott diskurzus során hőseink merev arccal és mozdulatlan szájjal magyaráznak – mikor oldják már meg ezt végre normálisan ezekben a játékokban…?

Ezt a kisebb malőrt leszámítva Carnby aránylag szimpatikus és érdekes figura (a hosszú haját leszámítva akár Mulder ügynök is lehetne), Aline-t pedig a Lara Croft trendnek megfelelően a természet jó nagy „tüdővel” és „Jennifer Lopezes” formás hátsó fertállyal áldotta meg. Ehhez a két karakterhez valahogy jobban is tudtam kötődni, minta régi Alone-ok vagy például a Nocturne elég személytelen és kimért főszereplőihez.

A kulcsfigurák külseje mellett a túlélő horror akciójátékokban elsődleges szempont a szörnyek megjelenítése: ha nem elég félelmetesek, akkor hőseinknek a kedves játékos unalmát és az Alt F4 okozta digitális enyészetet kell „túlélnie”. A New Nightmare ezen a téren is csak részben felel meg az elvárásoknak.

A főszörnyek és néhány kevésbé fontosabb dög néha tényleg a frászt hozza az emberre: előfordult, hogy egy-egy váratlan támadáskor annyira megijedtem, hogy a gamepad majdnem kirepült a kezemből.

 

 

Találunk viszont olyan szörnyeket, amelyek inkább röhejesek, vagy más játékokból köszönnek vissza. A lassan sántikáló, felhasított gyomrú zombiszerű humanoidok például feltűnően hasonlítanak a BlairWitch Project daemite-jaira, egy másik helyszínen pedig kedves ismerősként üdvözölhetjük a Half Life-ban fejünkre ugráló agyszívó dögöket….

Fontos szerepe lesz a játékban zseblámpánknak, amellyel a sötétben megbúvó tárgyakat és rémeket fedezhetjük fel. Nagyon büszkék rá a készítők, hogy a vadonatúj „meshing” technológia segítségével a fénysugár hatására a különféle terepelemek árnyékot vetnek, így a statikus hátterek sokkal életszerűbbek, hitelesebbek.

Hasonlóan jól kidolgozottak az átvezető mozik is. Rögtön a játék indításakor egy, a fontosabb jelenetekből összevágott, nagyon eltalált hangulatú nyitó trailert láthatunk, de kitűnő a filmszerű intró is, és a készítők később sem fukarkodtak a különféle mozibetétekkel, amelyeket a fontosabb történések során láthatunk. Az időnként felcsendülő zene kellőképpen félelmetes, viszont technikailag az Amiga szintjét súrolja. Ettől ugyan kellemes, nosztalgikus érzések kerítettek hatalmukba, de tartok tőle, hogy ezzel nem mindenki lesz így…

Nem csillogtatta meg a Darkworks csapata technikai tudását a hangok terén sem: sok helyszínen nem hallhatjuk például az eső kopogását (pedig Látjuk szitálását), illetve bizo­nyos helyeken egyes zörejek egyszerűen elnémulnak. Ami legalább észlelhető, az is elég fapados: néha azon vettem magam észre, hogy azt találgatom, milyen tárgy csapkodásával sike­rült létrehozni ezt a siral­mas effektet…

 

 

A Lovecraft-i hangulat nem vész el, csak átalakul…

 

Ez az a pont, amelynél viszont az ALone in the Dark még mindig magasan a klónjai (főleg a Resident Evil-sorozat) felett áll. A remek sztorinak köszönhetően azon vettem észre magam, hogy újra és újra visszatérek a játék­hoz, hiába az időnként túl nehéz fejtörők, a kulcsok és a hozzávaló zárt ajtók utáni kos- latás, vagy a helyenként gagyi szörnyek idét­lenkedése. A műfaj és a sorozat kedvelőinek pedig tényleg bátran ajánlom a negyedik részt is: a Lovecraft-i gótikus horror hangulat szerencsére a valóságos és virtuális 2001-ben sem veszett el…

– BadSector(2001)-

Kérjük, támogassátok a theGeek.hu oldalt a Patreonon, hogy fennmaradhasson, függetlenül, napi hírekkel és tesztekkel, a Patreon adományozó rendszerén keresztül! Köszönjük! theGeek csapata
Become a Patron!

---

Kiadó: Infogrames, THQ, Interplay Entertainment, Atari SA

Fejlesztő: Darkworks, Spiral House Ltd, Atari, Pocket Studios

Stílus: Akció-kaland

Megjelenés: 2001. május 18.