FILMKRITIKA – A pók feje című filmmel Joseph Kosinski rendező visszatér a vásznakra, ami rekordidőnek tűnik, tekintve, hogy a világjárvány miatt elhalasztott Top Gun: Maverick” című filmje mindössze három hete került a mozikba. Ha az a folytatás a nosztalgiára apellálva és a mellékvese működését megdolgoztatva a nézők magasabb funkcióit akarta rövidre zárni, akkor az újabb film egy kisebb léptékű, főleg belső térben készült, Covid-korlátozással forgatott produkció, amely az emberi elme mélységes titkairól kíván elmélkedni.

 

 

A pók feje pedigréje pedig tényleg kifogástalan. Mindjárt itt van a rendező: Joseph Kosinski akinek nemrég a mozikba került jelentéktelen kis filmecskéjéről nemrég írtunk: a Top Gun: Maverickről van szó, amely nemcsak nagyszerű film volt (szerintünk is), hanem egyben hatalmas kasszasiker is. E mostani film egyik főszereplője pedig nem más, mint a Marvel-filmek és más akciómozik sztárja: Chris Hemsworth, aki már egy korábbi Netflix-filmben, a Kimenekítésben is bizonyított. A másik főszereplő pedig Miles Teller, az előbb említett Top Gun: Maverick másik sztárja Tom Cruise mellett. És akkor még nem is említettük, hogy a film a Szökés a A pók elméjeből című remek kisregényen alapul, amely a New Yorkerben jelent meg, és a tehetséges George Saunders írta. Az eredeti egy rideg, brutális történet, amelyet angol nyelven értőknek érdemes elolvasni. Mégis, mi mehetett akkor itt mellé?

 

 

Ez az új típusú börtön annyira nem buli, mint amilyennek elsőnek tűnt…

 

Saunders művének adaptációjában a film eredeti címe: a „Spiderhead” (A pók feje) egy olyan büntetés-végrehajtási intézet és kutatóközpont neve, ahol a rabok pszichotróp gyógyszerek kísérleti alanyaiként szolgálnak. Ezek a gyógyszerek, amelyeket a gerinc tövébe telepített csomagokból adagolnak, mindenféle célt szolgálnak. Fel tudják turbózni a libidót, a légszennyezést szivárványgyűrűs felhőkké varázsolhatják, vagy rettegést kelthetnek egy tűzőgép láttán.

A kutatás vezetőjét, Steve Abnesti-t Chris Hemsworth alakítja: egy sármos, jóképű, műmájer kutató, trendi pilótaszemüveggel egy olyan közegben, amely leginkább a James Bond filmek főgonoszainak titkos bázisára emlékeztet. Egyszerre mosolygós, jófejkedő, és menő előadásokat tart a világ jobbításáról bárkinek, aki meghallgatja (vagy kénytelen meghallgatni), és időként azért szidja asszisztensét, Markot (Mark Paguio), amiért az nem frissítette fel a kávét.

A kutatás részvevői: a rabok számára elvileg a környezet hatalmas buli, hiszen ahelyett, hogy valamilyen koszos és kegyetlen végrehajtóintézetben sínylődnének, itt – a konkrét kísérleteket leszámítva – minden olyan, mint valamilyen méregdrága nyaralóhelyen, vagy szanatóriumban, minőségi étellel, elsőrangú rekreációs részleggel, és egy egzotikus sziget álomszerű, gyönyörű környezetével. Csak hát azok az embertelen kísérletek ne lennének… De hát valamit, valamiért, nem igaz?

 

 

Chris Hemsworth a jóképű Doktor Genya

 

Nem rossz tehát az alapötlet, de sajnos maga a rendezés, a forgatókönyv és a színészi teljesítmény is bőven hagynak kívánnivalót maguk után. Maga Hemsworth láthatóan élvezi a jóképű Doktor Genya-típusú szerepét: vidáman játssza el karaktere közömbösségét a megalapozatlan kísérletei és etikai botlásai felett. Van benne egy kis Dr. Mengele és egy kis jófejkedő Mark Zuckerberg is. „A határok átlépése miatt már felesleges aggódni” – mondja Steve Marknak egy kézlegyintéssel. Annyira laza, hogy már-már szétesik.

De nem is igazán Hemsworth játékával vagy a karakterével van baj, sokkal inkább azzal, ahogy azt a történetbe ágyazták. Hemsworth nem rossz színész és gonosznak is jó lenne, de az általa alakított karakter a béna párbeszédek és jelenetek miatt sokszor mégis olyan, mintha egy rossz ripacs lenne.

De nem sokkal ütősebb a másik főszereplő: Jeff (Miles Teller) mizériája sem. Jeff az őt börtönbe juttató borzalmas autóbalesetén mereng, újra és újra lejátszva maga előtt az eseményeket, amelyekbe még egy csavart is belepasszírozott a forgatókönyv. Lelki szenvedését új szerelme: Lizzy (Jurnee Smollett) ápolja, akinek persze a saját tragédiája is ki fog derülni.

Ezek mind nem érdektelen dolgok, de Kosinski specialitása a kézzelfogható akciójelenetek, repülőgépekkel és robbanásokkal, nem pedig a bűntudaton és büntetésen gyötrődő emberek akik horrorisztikus környezetbe kerülnek. Bár csodálhatjuk Kosinski törekvését, hogy agyas blockbustert készítsen, de ehhez a forgatókönyvhöz (Rhett Reese és Paul Wernick munkája) inkább egy David Cronenberg vagy Steven Soderbergh kellett volna, akik értenek az ilyen filmekhez, nem egy olyan rendező, aki a Top Gun-féle közönségsikerek terén otthonos. Az említett drámai jelenetek önmagában véve is elég erőtlenek, de a gonosz kísérletek főtörténetébe ágyazva különösen gyengék.

 

 

Stíluskeveredés és ostoba filozofálgatás

 

Pedig Kosinski mindent megtett azért is, hogy az Ausztráliában forgatott produkció stílusos és látványos legyen. A szoba, ahol Jeffet és a többi rabot megfigyelik az adagolás után, szellemesen hasonlít egy talk-show díszletére, sárga fotelekkel. A börtön, amely egy távoli szigeten található, leginkább valamilyen poszt-apokaliptikus sci-fire emlékeztet. A filmzene pedig tele van 1970-es és ’80-as évekbeli fülbemászó zenékkel. A probléma viszont az, hogy ezek a stíluselemek nehezen illeszkednek egymáshoz, miközben a forgatókönyv folyamatosan olcsó és hiteltelen fordulatokkal operál.

Emellett Kosinski nem tudja mélyrehatóan vagy újszerűen hangoztatni a szabad akaratról szóló ostoba filozofálgatást sem, és a hektikus, elkapkodott finálé, amelyből hiányzik az eredeti történet izgalmas alapkoncepciója vagy kidolgozottsága, úgy hat, mint egy rosszul sikerült kísérlet, amely felrobbant a laborban.

-BadSector-