FILMKRITIKA – Sylvester Stallone már 76 éves, de persze még most is jó kondiban van és ezzel a filmmel látta elérkezettnek az időt, hogy ő is belépjen a képregényes szuperhősök világába. A Szamaritánus egy valódi (bár nem túl populáris) képregényhős, szóval volt benne potenciál, hogy a veterán akciósztár kicsit kilépjen a komfortzónájából, azonban „Sly” jobbnak látta, ha marad a már jó kitaposott ösvényen.

 

 

„Késő az agg ebet táncra tanítani”, tartja a mondás, amely a nyugdíjas korú Stallone-ra maximálisan igaz. A félig szuperhősfilm és félig anti-szuperhősfilm Szamaritánus alapkoncepciója ugyan nem lenne rossz, de a Sylvester Stallone rendezésében készült alkotás az elejétől a végéig „nagypapásan” olyan lassú, annyira vontatott és oly mértékben menthetetlenül klisés, hogy még a Stallone-rajongók zöme is esélyesen elalszik rajta. A Julius Avery rendező (és Bragi F. Schut forgatókönyvíró) filmje egy késői, nagy csattanóra építkezik, amely egyébként tényleg érdekes ívet visz a filmbe, de egészen odáig a más filmekből és videójátékokból „kölcsönzött” motívumok és kliséhegyek között nemcsak a szuperhős-műfajban, de még a nyolcvanas évekre jellemző B-kategóriás filmek között is csak az erősen közepes színvonalat tudja hozni.

 

 

Magányos, morcos szuperhős, meg a fiatal fiú haverkodik – ismerős sztori?

 

Miközben a trailerekből már régóta tudjuk az alapsztorit – Stallone egy szupererős magányos hős, akiről egy fiatal fiú, Sam (Javon Walton) azt gondolja, hogy ő a megölt szuperhős, Szamaritánus –, azért kihagytak néhány kulcsfontosságú részletet, amelyek az animációs nyitófilmből derülnek ki, amelyet Sam narrál. Néhány évtizeddel korábban Granite City (a durva és zűrös Atlanta) káoszba borult, hála egy legyőzhetetlen ikerpárnak, akik egy-két jelenetben borzasztóan jellegtelen fémjelmezben feszítenek. (Elnézést a képregények esetleges rajongóitól.)

Az egyik testvér, Szamaritánus, állítólag a jóért harcolt, míg a másik, akit Nemesisnek neveztek el, egy mágikus kalapáccsal, amelyet Szamaritánus iránti gyűlöletéből kovácsoltak, csak pusztított. Mindketten állítólag egy tűzvészben hulltak el, és annak ellenére, hogy egyiküket sem látták már régóta, kitörölhetetlen nyomot hagytak a városban – vagy inkább a graffitizett logójuk hagyott nyomot a falakon, vagy a szemeteskukákon. Egyesek Szamaritánus hősiességét és Nemesis aljasságát idézik fel. Mások, mint például a helyi gengszter, Cyrus (Pilou Asbæk), a Nemesis tetoválásaival, úgy vélik, hogy Szamaritánus a gazdagok és hatalmasok védelmezője volt, míg Nemesis a nép harcosa.

Ezt az egyébként érdekes háttérsztorit túlzottan nem dolgozták ki, magyarán: csak a karakterek szájából hallhatjuk, de jelenet formájában nem látunk belőle semmit. A fő történet látszólag arról szól, hogy Sam keresi Szamaritánust, akit idealizál és akiről ismeretlen okokból úgy véli, hogy még életben van. Miután Sam már párszor „lukra futott”, most szentül meg van arról győződve, hogy a Szamaritánus nem más, mint Joe, a szomszédságban élő, morcos, magának való, idős kukásember, ezért állandóan az öreg mellett lóg, akiről persze ki fog derülni (ezt már a trailerekből is tudjuk), hogy valóban szuperképességei vannak. Láttunk már ilyen, vagy ehhez hasonló sztorit bőven, ahol mindezt sokkal jobban kidolgozták, valódi kémiával a karakterek között: Leon a profi, A védelmező (Denzel Washingtonnal), vagy a videójátékok (és rövidesen a sorozatok) világában a The Last of Us stb.

 

 

Közhely- és kliséhegyek csúcsait ostromolva

 

Cyrus, a negatív főhős – aki eleinte Samet a szárnyai alá veszi – sem túl eredeti gonosz karakter és nagyjából ugyanolyan közhelyekben beszél a Szamaritánusról, a Nemezisről és a városra gyakorolt állítólagos hatásukról, mint a filmbéli híradósok, akik szintén az egyenlőtlenségről papolnak. Cyrus terve az, hogy feltámasztja a Nemezist, miközben a Tom Hardy által alakított Bane álforradalmi hangnemében beszél A sötét lovag – Felemelkedés című filmből, és még hasonló bomberdzsekit is visel, sőt, még Nemesis hegesztőmaszkját is ellopja egy rendőrségi fogdából. Más kérdés, hogy az ő társadalmi lázadásának nincs semmilyen valóságalapja, amely alapján érdekessé válhatna – ugyanolyan egysíkú gonosz bandavezér ő, mint az nyolcvanas évek filmjeinek összes ilyen karaktere.

A cselekménynek emellett nagyon kevés köze van Stallone karakteréhez is, a Joe Smith nevű kukáshoz, aki szabadidejében analóg relikviákat, például régi rádiókat gyűjtöget és javít. Ez egy rejtőzködő, állítólagos szuperhőshöz illő hobbi (bár a Szamaritánus és a Nemezis külsőleg nem nagyon hasonlít a képregényhősökre), Joe részvétele a történetben azonban szinte csak mellékes, és arra korlátozódik, hogy más karakterek, például Sam és Cyrus felbuzdítják őt abban a reményben, hogy felfedje kilétét.

 

 

Érdekes lenne a világ, de a sztori túl közhelyes

 

Ami a film látványbéli kidolgozását illeti, a vizuális effektekkel sem nagyon erőltették meg magukat a készítők. Granite City viszont legalább egy valós helynek tűnik, amelyet valódi szegénység sújt, de a rendezés a problémáit csak kirakatba teszi a sokkal kevésbé érdekes történet elé, amely arról szól, hogy Sam meggyőzi-e Joe-t, hogy beismerje, hogy ő a Szamaritánus. A Jed Kurzel és Kevin Kiner által komponált zene dicséretesen épül fel intenzitásában, de a vásznon semmi sem emelkedik fel hozzá.

Ami pedig Stallone alakítását illeti: ugyanazt az álmos, méla szemű, morcos és közhelyes bölcsességeket puffogtató akcióhős Sly-t láthatjuk most is, mint vagy 40 éve a filmjei zömében. Stallone mintha talán még nálunk is jobban unná a saját karakterét, ami nem túl meglepő, lévén Joe semmi olyat nem tesz, nem mond, nem játszik, ami a titkos identitásának puszta tényein túlmenően bármilyen értelmes önreflexióra utalna.

 

 

Elpuskázott lehetőség

 

A Szamaritánus valószínűleg passzolna a 2000-es évek végi/ 2010-es évek eleji „realista” szuperhősfilmek hullámába, válaszul a Marvel és a DC kulturális dominanciájának kezdeti időszakára, így akár egyfajta késői „forradalmat” is képviselhetne, de még sincs benne semmi egyedi, semmi perspektíva a műfajjal kapcsolatban, és semmilyen komolyabb mondanivalója sincs a morális dimenziókról, amelyeket a dialógusaiban folyamatosan feszeget.

Egy jobb forgatókönyv vagy rendezés az elhúzódó leleplezést a megbánás vagy a metamorfózis történetével támaszthatná alá, de ezt a lehetőséget a film teljesen elszalasztja. Stallone mondandójában vagy előadásában sohasem utal semmilyen értelmes önreflexióra a titkos identitás puszta tényein túl. Ami marad, az egy B-kategóriás retro akciófilm, amilyet már ezerszer láttunk Sylvester Stallonétól vagy más, hasonló akcióhősöktől.

-BadSector-