TESZT – Brutális, véres és sokkoló. Ezzel a három szóval tökéletesen jellemezhetjük leginkább a The Callisto Protocolt. Glen Schofield vezetésével a Striking Distance Studios egy olyan bestiális játékot alkotott, mint kevés más, de vajon felér-e ez a PlayStation 5-ön elképesztően látványos játék az eredeti Dead Space-höz, amelynek „szellemi örököse”? A várva-várt horrorjátékot tavaly a Sony legújabb generációs konzolján teszteltük, most pedig októberben a PS Plus kínálatában is szerepelni fog.

 

 

A bevezetőben ezúttal nem véletlenül hangsúlyoztuk ki platformot, ugyanis most egyértelműen PlayStation konzolokra lett optimalizálva a The Callisto Protocol: PC-n még jobb gépeken is játszhatatlanul szaggat, Xbox konzolon pedig ugyan közel sem annyira rossz a teljesítmény, viszont még a csúcsnak számító Series X-en is hiányzik például a PS5-ön meglévő tükröződés effektus, ahogy azt ezen a képen is láthatjuk:

 

 

Anélkül, hogy a teszt elébe szaladnánk, le szeretném szögezni, hogy más platformon (különösen PC-n) a The Callisto Protocol egy fokkal gyengébb értékelést kapott volna, ezúttal csak és kizárólag a PlayStation 5-re vonatkozik a végső értékelésünk.

 

 

A Dead Space fattyú gyermeke

 

A The Callisto Protocol a Dead Space egyik alkotójának terméke, és felelevenít néhány olyan ötletet, amelyet az első résznél elvetettek. Ezért könnyű összehasonlítani az űrbeli túlélőhorror gyöngyszemével, amelyet a Visceral Games fejlesztett ki.

Bár vannak hasonlóságok, fontos leszögezni, hogy a Striking Distance játéka más érzéseket igyekszik nyújtani. Mindkettő űrhorrorjáték, de a Dead Space a rettegésre és arra koncentrál, hogy kicsinek érezzük magunkat, míg a The Callisto Protocol az akció és a brutalitás útját járja. Ez nem a Dead Space 4, Dead Space 0.5 vagy bármi hasonló.

Ez részben nem is túl jó, mint ahogy azt később látni fogjuk, de egy nagyon fontos sikerhez is vezet, mégpedig ahhoz, hogy a The Callisto Protocolnak saját identitása van. Valóban félő volt, hogy ez egy Dead Space klón lesz, különösen a készülő remake miatt. Így üdítő volt megtapasztalni egy olyan játékot, amelynek van saját személyisége, de nem fél megmutatni a régi klasszikus trilógia hatásait is.

 

 

Szegény Jacobot az ág is húzza

 

A The Callisto Protocolban Jacobot, egy rejtélyes múltú pilótát irányítasz, aki egy támadás és azt követő szörnyű baleset után a Black Iron foglyaként köt ki, az egyik legkegyetlenebb és legszigorúbb börtönlétesítményben, a Jupiter egyik műholdján. Úgy képzeld el, mint az Alien 3 börtönbolygót szteroidokon. De ha még mindez nem lenne elég, hamarosan a dolgok még rosszabb irányba indulnak hősünk számára, és a foglyok hátborzongató mutánsokká változnak, akiknek más céljuk nincs, csak hogy gyilkoljanak.

A kevés túlélő egyikeként ki kell törnöd a celládból, hogy megtaláld a szabadsághoz vezető utat. Apránként rájössz, hogy a dolgok többről szólnak, mint aminek eleinte látszanak, és fel kell fedezned a börtön, a baleset és a mutánsok mögött rejlő rejtélyt.

Amint átveszed az irányítást Jacob felett, rögtön észreveszed a The Callisto Protocol egyik első hatalmas pozitívumát: a helyszín egészen elképesztő. A Black Iron börtönbolygó egy igazi megvalósult rémálom hősünk számára, már jóval azelőtt, hogy a mutánsok átvették volna az uralmat a hely felett. Minden egyes új zóna rémálmokat ültet az elmédbe, mert megmutatja, hogy milyen kegyetlen, vérszomjas és szörnyű is az emberiség.

 

 

A lényeg a közelharc

 

Persze nem csak a környezet az egyetlen dolog, amitől borzongani fogsz. Minden zóna tele van olyan lényekkel, akiket le kell győznöd, ha nem akarod, hogy elképesztően brutális módon szétmarcangolják a fejedet, vagy más, hasonlóan szörnyű módon mészároljanak le. Az önvédelemhez hamarosan kapsz egy közelharci fegyvert, pisztolyt és egy gravitációs kesztyűt, amivel dobálhatod az ellenséget, de sokszor még így is örülhetsz, ha épp, hogy túléled az összecsapásokat.

Bár e fegyvereknek és az elég leegyszerűsített skill-rendszernek köszönhetően Jacob rövidesen nagyon is ütőképes lesz, de a szörnyek még inkább. A harc nagy része az ellenséges támadások kikerüléséből áll, közvetlenül azelőtt, hogy rád rontanának. Amint nyílik egy rés, egy brutális kombóba kezdhetsz, amelyben minden egyes találat és minden egyes lövés feldarabolja a lényt, amely el akarja venni az életed. A kombó végződhet egy ütéssel, egy golyóval vagy azzal, hogy az ellenséget feldarabolja a környezet valamelyik eleme.

A harc a minőségi animációknak és a kifogástalan hangdizájnnak köszönhetően nagy súlyt képvisel. Minden egyes találat után hallani fogod a fegyvered hangját, ahogy küzdesz, hogy kirántsd a mutánsok undorító bőréből. Úgy fogod érezni, mintha pókok másznának a hátadon, amikor meghallod, hogy egy ellenség közeledik a szellőzőterület felől. Ez fenomenális és magával ragadó. Tegyél magadnak egy szívességet, és játssz vele egy jó fejhallgatóval.

A The Callisto Protocol horrorélménye a lenyűgöző látványvilágnak köszönhetően is maximálisan életre kel. A karaktermodellek a legjobbak közé tartoznak, amiket eddig láttunk, köszönhetően a közel fotórealisztikus minőségnek, ahol minden izzadtságcsepp valóságosnak tűnhet. A karakterek és az ellenségek is hihetetlen részletgazdagsággal készültek, és olyan érzés, mintha a videójátékvilág jövőjét látnánk.

 

 

Nem túl acélos irányítás

 

Azt mondtuk, hogy a harc brutális, és biztosak vagyunk benne, hogy imádni fogod nézni, ahogy az ütéseid feldarabolják a mutánsokat. A probléma az, hogy ez a harci stílus aligha illik tökéletesen a horror élményhez, amit sokan várnak a The Callisto Protokolltól.

Nem fogunk hazudni neked: A The Callisto Protocolban sokszor alaposan elkenik majd a szád a szörnyek. Újra és újra meg fogsz halni és ilyen újra és újra látnod kell a főszereplő borzalmas halálát, tele elképesztően durva erőszakkal és vérrel. Ez persze elvárható egy horrorjátéktól, a probléma csak az, hogy az elég gyenge lábakon álló irányítás és kameranézetek miatt oly sokszor halsz meg és olyan sokszor kell végig nézned ezeket a kivégzéseket, hogy egy idő után már a „horror” érzést mindezek frusztrációja okozza és nem a játék műfaja.

A másik, hogy ha meg is tanuljuk az irányítást a szűk helyeken rendkívül bosszantó módon béna kameranézeteknél a játék egyszerűen feladja, hogy kövesse az eseményeket. Vagy a szörnyeket nem látjuk valamilyen rossz kameranézet, vagy tereptárgy miatt, vagy például azt nem, hogy a gravitációs kesztyű által megragadott mutáns éppen hol van és hogyan és hova tudnánk elhajítani, anélkül, hogy beakadna valamibe. Ez a játékmechanika és az ahhoz kötődő rossz kamera különösen bosszantó volt egy olyan erősen szkriptelt résznél, ahol egymás után kellett a kesztyűvel behajítani egy hatalmas darálógépbe őket. Itt a játék meg akarta tanítani, hogy mennyire jól működik ez a rész, de a túl gyorsan érkező szörnyeket a szűk helyen bohóckodó kamera miatt nem látjuk normálisan, így emiatt mészárolták le hősömet és nem azért, mert amúgy nehéz lenne ez a rész, ha jól működött volna a kamera és az irányítás kombója.

De egyébként sem voltam attól nagyon elragadtatva, hogy a The Callisto Protocol harcai ennyire a közelharci támadásokra összpontosítanak. Ezzel a harcok egy tánccá válnak a mutánsokkal, ahol az a feladatod, hogy kitérj, találj egy támadási lehetőséget, és addig ismételd a folyamatot, amíg le nem győzöd őket. Értem én, hogy a készítők valami egészen egyedi harcrendszert szerettek volna a játékhoz, de ez az erőltetett design döntés sokkal inkább a játék kárára, mint hasznára volt. A Dead Space részekben az irányítás egyszerűen tökéletes volt a The Callisto Protocolban ez az „avant garde” közelharcos irányítás sokkal több frusztrációt, mint élvezetet okozott.

 

 

Nem kellőképpen átgondolt design-döntések

 

A Striking Distance Studios érezhetően olyan gameplay koncepciókat és ötleteket valósított meg, amelyek valahogy nem kellően átgondoltak és kivitelezettek. Mintha csak azért kerültek volna oda, mert más játékokban is szerepelnek, és nem azért, mert bármit is hozzáadnának ahhoz a horrorélményhez, amit be akartak mutatni. Ilyen például az említett gravitációs kesztyű „dobálós” harcrendszere, amelyhez hasonlót sok más játékban is láthattunk már, ahol pszichotikus képességek, vagy varázslatok vannak (Star Wars címek, Controls, különféle fantasy címek stb.), de szinte mindenhol máshol ez sokkal jobban működött.

A más példa erre a lopakodás. A játék elejétől kezdve alternatívát kapunk arra nézve, hogy szemből támadjunk, vagy megvárhatjuk, amíg hátat fordítanak, hogy megközelíthessük és egy csapással kiiktassuk őket. A nagy hiba az, hogy a játékot úgy tervezték meg, hogy a csendes gyilkolásra kevés lehetőség adódik (olyan klasszikus, hasonló játékmenetű címekkel ellentétben, mint például a The Last of Us). Így, ahelyett, hogy tényleges alternatívát kapnánk az egész játék során, látszik, hogy csak azért pakolták ezt bele, hogy kipipálják a „lopakodás” feature-t.

 

 

Időhúzások, so-so történet

 

A The Callisto Protocol hosszával az a baj, hogy a második felében a játék tempója kínos, unalmas narratív trükkökkel és olyan pillanatokkal, amikor a történet kapkodva halad.

Valójában a narratíva keserédes ízt hagyott bennünk. Nyugi, nem megyünk bele olyan részletekbe, amelyek tönkre tennék az élményt. Annyit előrebocsátunk, hogy egy jól felépített és lenyűgöző univerzummal rendelkezik, de ügyetlen, kiszámítható és klisés a narratívája. Ettől rossz lesz a sztori? Nem, szódával elmegy, de azért az idei Game Awards-on tuti nem jelölik a „Legjobb sztori” díjára.

Alig szoktatjuk magunkat a Jupiter borzalmaihoz, amikor a történet és a mechanika rohamléptekben halad előre, és minden kezd leülepedni. Aztán hirtelen, szinte észre sem vetted, hogy vége lett a játéknak és már a stáblistát nézed. Keserédes élmény, mert bár az univerzum érdekes volt, a karakterek úgy szintén, de ennél még is sokkal többre vágytam, sokkal több lehetőség rejlett benne. Egy történet a bűntudatról, a megbánásról és az emberségről, amit jobban is kezelhettek volna.

 

 

Az űrben nem hallja senki, ahogy zokogsz

 

Az idén ez a játék egyike volt azoknak, amelyet a legjobban vártam, ahhoz képest sajnos el kell ismernem, hogy a The Callisto Protocol bár sok tekintetben fantasztikus élmény, valahol mégis csalódás.

Egyrészről, nekem nagyon tetszett, hogy a The Callisto Protocol az első Dead Space-ből kidobott néhány ötletből született, és ezzel egy új minőségi franchise-t szállít. Brutális, erőszakos és a hideg futkos a hátadon, a látvány pedig egészen elképesztő – különösen PlayStation 5-ön.

Másrészről viszont a közelharcra túlságosan is fókuszáló, gyenge irányítás, és a szűk helyeken lévő, rossz kameranézetek rengeteg frusztrációt okoznak. Végül az is kicsit csalódás volt, hogy a játék első felében jól felépített túlélő horror stílus átmegy egyszerű, darálós sci-fi akciójátékba, ahol aztán tényleg „halálos” (a szó minden értelmében) a gyenge irányítás.

Amit a Striking Distance Studios csinált, az tehát messze nem tökéletes, de azért ez ne tántorítson el, ha nagyon megtetszett a játék. A The Callisto Protocol egy olyan horrorélmény, amit érdemes megismerni a műfaj rajongóinak. Persze arra ne számíts, hogy ez egy Dead Space-hez mérhető legenda lesz, inkább csak egy „alternatíva” a jól ismert franchise mellett.

Szerencsére a The Callisto Protocol egy olyan franchise, amely még gyerekcipőben jár. A Striking Distance Studios már bebizonyította, hogy képes minőségi játékokat szállítani nekünk, így meglátjuk, mit hoz a jövő Schofield és csapata számára. (Az értékelés a játék PS5 verziójára vonatkozik, a PC-s verzióból vegyetek vissza még vagy 10-15 pontot, annak borzalmas optimalizálása miatt.)

-BadSector-

A tesztkódot köszönjük a Magnew Kft.-nak!

---

Kiadó: Krafton

Fejlesztő: Striking Distance Studios

Stílus: túlélő horror, sci-fi akció

Megjelenés: 2022. december 2.