FILMKRITIKA – A Netflixen látható Távol a világtól című film egy keserédes, valóságot tükröző alkotás, amely megmutatja, hogy a világvége aggodalmaink nem alaptalanok. Az alkotás Sam Esmail rendezésében egy sötét, nyomasztó és mégis felrázó élményt nyújt. Rumaan Alam azonos című regényének adaptációjában Esmail jelentős változtatásokat eszközöl, bár a könyv lélektani mélységeit nem sikerül teljesen átültetnie. A film a pszichológiai thriller és a katasztrófafilm elemeket elegyíti, Julia Roberts és Ethan Hawke főszereplésével.

 

 

Néha jó érzés, vagy legalábbis katarzis-szerű, amikor egy film megerősít bennünket abban, hogy jogosan aggódunk. Azok a dolgok, amelyeken apokaliptikus félelemmel gondolkodunk, valóban közelednek felénk. A „Távol a világtól” című új film (Netflix, december 8) nem fukarkodik a borongóssággal, sőt, talán túlzottan is ragaszkodik ahhoz, hogy szörnyű dolgok közelednek felénk. Rumaan Alam bestseller regényéből adaptálva, Sam Esmail filmje egy sivár, megterhelő élmény – és éppen ezért annál izgalmasabb.

 

 

Válaszok a bizonytalanságra

 

A regény adaptálásakor Esmail jelentős változtatásokat hajtott végre. Konkrét válaszokat ad a könyv bizonytalanságaira – pontosan elmagyarázza, hogy mi történik pontosan ebben a látszólagos világvége időszakban – miközben sajnálatos módon elveszíti történet belső költőiségét. A regény egy elegáns pszichológiai és szociológiai tanulmány, valamint egy világvége thrillere is egyben, de Esmail inkább az utóbbi jellemzőre helyezi a hangsúlyt. Az ő „Távol a világtól” című filmje nem éri el a mélységet, de mégis kellően megrendítő.

Julia Roberts és Ethan Hawke alakítják Amanda és Clay karakterét, egy középosztálybeli brooklyni párt (a nő szerint Sunset Parkban élnek, a férfi ragaszkodik hozzá, hogy valójában Park Slope-ban vannak), akiknek szükségük van egy kis pihenésre. Mindketten hosszú órákat dolgoznak, és kissé eltávolodtak egymástól és gyermekeiktől, a tinédzser Archie-tól (Charlie Evans) és a kamasz „Barátok” rajongó Rose-tól (Farrah Mackenzie). Amanda hirtelen döntéssel bérel egy házat Long Islanden, egy tágas, modern farmház stílusú otthont, amely elegáns kivitelezéssel és medencével rendelkezik. A család igazán kezd lazulni és kapcsolódni egymáshoz, amikor a ház tulajdonosa, G.H. (Mahershala Ali) és a huszonéves lánya, Ruth (Myha’la) az éjszaka közepén kopogtatnak az ajtón, hogy ott maradjanak az éjszakára.

Amanda szkeptikus, kételyeket táplál a városi áramkimaradásról szóló történetükkel és még a ház tulajdonjogával kapcsolatban is. Úgy tűnik, a „Távol a világtól” egy kényes előítélet és birtoklási jogokkal kapcsolatos konfliktust tár fel, egy feszült seriokomédia keretében, hasonlóan például egy Ruben Östlund filmhez. Azonban hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy valami sokkal komolyabb mozgatja a cselekmény szálait. A mobilhálózat leáll, az internet megszűnik, az állatok különös viselkedést mutatnak, és egy éles, üveget repesztő zaj az égből időről időre megbénítja mindkét családot.

 

 

Ismert témák, új körítésben

 

A „Távol a világtól” számos ismert világvége-témát tartalmaz, de Esmail újszerű módon alkalmazza ezeket. Különösen ügyes a technológiai szorongás megjelenítésében, az a növekvő félelem, hogy minél több folyamatot és funkciót bízunk a gépekre, annál többet veszítünk, ha azok elromlanak. Esmail élvezi, hogy kicsit gúnyolódik rajtunk, elpuhult embereken, akik tehetetlenek a GPS és a streaming szórakozás nélkül. A meghibásodott technológia fizikailag is veszélyes lehet: van egy hátborzongató – majdnem nevetséges – jelenet az önvezető autókról, amelyek gondolat nélkül végzik a munkájukat, katasztrofális eredménnyel.

De nem csak a technológia, vagy annak hiánya okozza a problémákat. Mindenki, különböző módon, érzi egy belső és létező fenyegetést, egyfajta idegenkedést a modern időktől – elszigetelődést egymástól, haragot és bizalmatlanságot, talán még undort is. Esmail ebben a részben közelít leginkább Alam lírai betekintéséhez, ahogyan az író olyan szépen és éleslátóan írja le a kortárs maláziát. A színészek különösen jól játszanak ezekben a részekben. Roberts és Ali különösen ügyesen kezelik a hosszú és nyugtalanító monológokat. Amanda talán a leginkább lélekbeteg közülük, jó párosítás Roberts egyedi, szúrós személyiségéhez, amely ugyanolyan része a sztár személyiségének, mint híres vidámsága.

 

 

Hiteles feszültségkeltés

 

Esmail filmjében a kamera élénk mozgása – a „Távol a világtól” című alkotásban – nem veszi el a figyelmet a színészek aprólékos munkájáról, akik hitelesen fokozzák a feszültséget. A szereplőink, bár hibásak és bizonytalanok, mégis megnyerik a szívünket. A film azonban többször is, különösen a végén, rávilágít arra, hogy a világ nem érez irgalmat vagy együttérzést sem velünk, sem a szereplőkkel – legyenek azok összeesküvés-elméletek hívei vagy semmit sem sejtő naivak. Mindannyian csak múló vendégei vagyunk ennek az ősi világnak. A film rémisztő elemei emberi kéz alkotta technológiák, de a természet is hozzájárul a fenyegetéshez saját kísérteties módján, időnként alig érzékelhető, óvatos figyelmeztetések formájában.

Itt-ott a film belebotlik a klisékbe vagy hihetetlenségi problémákba. A legtöbb részben azonban a „Távol a világtól” borzasztóan valószerűnek érződik, mintha életünk rendje valóban így bomolhatna fel: csak akkor észrevehető, amikor már túl késő. A dolog megtörtént, éppen zajlik. Csak nézzünk körül kint.

-Herpai Gergely (BadSector)-