SOROZATKRITIKA – Szomorú vagyok… Álex Pina és Esther Martínez Lobato A nagy pénzrablás című, lendülettel teli, nemzetközileg is elismert sorozatának rajongójaként izgatottan vártam a hosszú ideje készülő előzményfilm Netflixre kerülését pénteken, remélve, hogy kellemes szórakozást nyújt majd az év végi időszakban. Az új, nyolcrészes sorozat abba az időszakba kalauzol vissza minket, amikor Berlin (Pedro Alonso), az eredeti sorozat haldokló, szexuálisan agresszív és fenyegető életművésze csatlakozik a bandához. Sajnos azonban csalódnunk kell! A történetvezetés furcsa, a rablás története unalmas, a karakterek pedig egydimenziósak. Az új sorozat kevésbé tűnik spinoffnak, inkább egy gyenge utánzatnak, és sajnos még az alkotók lenyűgöző hozzáértése ellenére sem sikerül igazi feszültséget teremtenie.

 

 

Berlin, az eredeti sorozat egyik kedvelt karaktere, mindig is komoly kihívást jelentett a franchise számára, amikor arról volt szó, hogy köré építsenek egy külön álló sorozatot. „Nőgyűlölő, pszichopata, önző, nárcisztikus, bűnöző, erőszaktevő” – így írta le Pina, a sorozat alkotója 2021-ben az Oprah Daily-nek. „De ennek ellenére sokan rajonganak érte, hiszen értékeli a barátságot, a hűséget és a testvériséget.”

 

 

Nem illeszkedik jól ez a spin-off a teljes franchise-ba

 

A nagy pénzrablás, mint lendületes és szívhez szóló sorozat, a rosszfiúkat pozitív fényben ábrázolja, ám ez nem fér össze az ellentmondásos főhősökre jellemző bonyolult erkölcsi kérdésekkel. A sorozat karakterei hibáktól hemzsegnek, de a történet nem ábrázol egy erkölcsileg árnyalt világot. Ehelyett azzal az illúzióval élünk, hogy a vonzó tolvajok közösségszellemű Robin Hood figurák, akik tudnak jól szórakozni, miközben a kirabolt intézményeket korruptnak állítják be.

Ennek ellenére voltak olyan lehetőségek, amelyek révén egy Berlin spinoff működőképes lehetett volna. Például bemutathatta volna Berlint, ahogy egyedül lop, egy olyan extrovertáltságával küzdő karakterként, aki a magányban is megtalálja a hasznot. Esetleg bepillantást nyújthatott volna a kapcsolatába a fiával, Rafaellel (Patrick Criado), aki rövid időre felbukkan az eredeti sorozatban. Az előzmények feltárhatták volna, hogy a főszereplő miként vált azzá a karizmatikus, de fenyegető személyiséggé, aki, vagy hogy milyen volt, mielőtt betegsége nihilista spirálba sodorta.

Ehelyett a „Berlin” sorozat egy könnyedebb, helyenként humoros hangot üt meg, miközben szinte szóról szóra követi A nagy pénzrablás receptjét. Berlin célja egy drágakőkészlet ellopása Franciaország legnagyobb aukciósházából. E cél érdekében összeállít egy tehetséges, de csak részben hozzáértő tolvajcsapatot, és hasonlóan képzi ki őket, ahogy az eredeti sorozatban a félénk, intelligensebb, felelősebb bátyja tette. Néhány karakter szinte fájdalmasan hasonlít az eredeti sorozat szereplőire: itt van például a mély lelkű, de visszafogott zseni, a csapat agya (ezt a szerepet Tristán Ulloa játssza Damiánként – egy idősebb, szemüveges verziója Álvaro Morte El Profesorának), egy bájos, de nem túl eszes srác (Joel Sánchez Bruce szerepében, aki Jaime Lorente Denverének kevésbé kidolgozott változata), és egy múltbéli kapcsolatok által megviselt, adrenalinfüggő személy (Begoña Vargas, akinek karaktere, Camerón, nyilvánvalóan Úrsula Corberó Tokyojára épül).

 

 

Sok utánzat- és pár eredeti karakter

 

A sorozat nem is próbálja leplezni ezeket a hasonlóságokat, bár a igaz, hogy nem mindegyik karakter csak egy másolat; például Keila (Michelle Jenner), a félénk hacker, egy friss kiegészítés a szereplők között. De mintha csak egy belső tréfa lenne, hogy egyik karakter neve, Roi (Julio Peña Fernández) egy anagramma Rio-ra (Miguel Herrán karaktere az eredeti sorozatban). Bár az új sorozat széles körben merít az eredetiből, mégis alapvetően félreérti, ami miatt az eredeti formula olyan magával ragadó volt.

Vegyük például az eredeti banda védjegyét, a piros overallokat Salvador Dalí maszkokkal – egy olyan egyenruhát, amelyet a foglyokra kényszerítettek, így a bűnözők vizuálisan megkülönböztethetetlenek lettek az áldozataiktól, ami erőteljes szimbólummá vált, amit az emberek a világ valódi tüntetésein viseltek. Hogy egy olyan jelmez, amely eredetileg arra szolgált, hogy elrejtse a bűnösöket az ártatlanok között, az ellenállás szimbólumává váljon, csak azoknak érthető, akik látták a sorozatot. Az eredeti rablásnak ravasz és kreatív politikai dimenziója volt (legalábbis taktikailag): A Professzor úgy tekintette a pénzverde elfoglalását – egy olyan intézményt, amelyet a tolvajok úgy jellemeztek, mint ami a gazdagokat szolgálja, miközben az átlagemberek adósságban fuldokolnak –, mint a szívek és elmék meghódításának háborúját. A terv működött, a közönség a rablókat a jó ügyért küzdő jófiúkként látta, és az emberek a világ minden táján kezdték viselni az ő ruházatukat, szolidaritásból.

 

 

Berlin csak lopni és csajozni akar

 

Berlin karaktere szemben áll az erkölcsi magaslat megszerzésével, sőt, erre képtelen is. Csupán a lopás motiválja. A sorozat sem ad neki olyan kompenzáló tulajdonságokat, amelyek ellensúlyoznák ezt. Például Berlin nem mutatja a jó, inspiráló vagy hatékony vezető jegyeit; úgy tűnik, a sorozat jelentős részében szinte nincs is tudatában a rablásnak, annyira leköti Camille (Samantha Siqueiros) meghódítása, akit kijelölt célpontként kezel, és minden erejével azon van, hogy rávegye a nőt, fordítsa fel az életét érte.

Ez a szál visszaköszön az eredeti sorozatban is, különösen a Professzor Raquel Murilloval (Itziar Ituño), a túszok tárgyalójával való, stratégiailag nem megfontolt viszonyában. De ez a váratlan románc éppen azért volt hatásos, mert mindkét fél visszafogott és „jó” karakterként volt ábrázolva, önfeláldozó emberek, akik túlzott kötelességtudattal küzdve próbáltak egy etikai kódex szerint élni, miközben körülöttük mások a saját vágyaik szerint cselekedtek.

Egy életművész, akinek jelmondata a carpe diem, nem tud ilyen dinamikát létrehozni. Sajnálatos módon Berlin és Camille közötti érzelmi viszony válik a sorozat érzelmi hajtóerejévé. A sorozat lényege az, hogy vajon Berlin végül a lopáson keresztüli gazdagodás és a romantika (illetve a szerelemmel szembeni cinizmusa) között ingadozva hova jut el. Azonban mivel Berlin szociopata módon közelíti meg Camille-t – követi, megfigyeli, hazugságokba bonyolódik az identitását illetően, és csak akkor utasítja el, ha ő elutasítja a férjét – szerkezetileg lehetetlen, hogy ez a szála a történetnek komolyan megérintse a nézőt.

 

 

Berlin nem jó vezető

 

A nagy pénzrablás eredeti sorozatának varázsa abban rejlett, hogy a tolvajok mennyire szórakoztatóan amatőrök voltak; gyakran hagyatkoztak szenvedélyükre és ösztöneikre, ahelyett hogy a rablásra koncentráltak volna. Ennek ellenére voltak zseniális pillanataik és érezhető volt a banda összetartása, készen álltak egymásért áldozatot hozni.

A Berlinben, ellentétben az eredeti sorozattal, ahol a Professzor odaadóan törődött a csapatával, a főszereplő Berlin vezetőként alulmarad. Ő inkább ésszerűtlen igényekkel terheli meg a csapatot, veszélyezteti a terv sikerét, és önelégülten mosolyog a kamerába. A tolvajok között kialakuló barátságok is inkább Berlin ellenére jönnek létre, nem köszönhetők neki. Pedro Alonso, bármennyire is karizmatikus, nem tudja ezt a szerepet izgalmassá tenni. Pedig lett volna lehetőség rá, például egy esetleges lázadás kezelése izgalmas fordulatot adhatott volna. De a társai végül mégis vakon követik őt, a meg nem érdemelt hűség és gondoskodás jeléül.

Nem segít a helyzeten az sem, hogy a csapat nagy része a sorozat során elkülönülten tölti az időt, ami megakadályozza az összetartó erő kialakulását. A tolvajok közti szerelmi szálak erőltetettnek hatnak és lassan bontakoznak ki. A romantikus feszültség teremtése a két pár között végül unalmassá válik, ami sajnos a teljes sorozatot is jellemzi.

-Herpai Gergely (BadSector)-