FILMKRITIKA – Kenneth Branagh ismét Hercule Poirot belga mesterdetektívet alakítja saját filmjében, miközben egy, a Níluson történt gyilkossági ügyben nyomoz. Eltávolodva Agatha Christie eredetileg viccesebb és szórakoztatóbb karakterétől, Branagh Poirotja rendkívül komoly és sokszor komor is, tragikus előtörténettel, amelyben a bajuszának növesztésének is szerepe van.

 

Ez egy nagy hét Kenneth Branagh számára. Kedden három Oscar-jelölést kapott: a legjobb rendező, a legjobb eredeti forgatókönyv és a legjobb film, mindhárom a Belfastért (amelyet holnap nézek meg), amely a rendező önéletrajzi drámája. Most pedig jön a mozikba a „Halál a Níluson”, amely Branagh második olyan Agatha Christie-adaptációja, amelyet ő maga rendez és ő is a főszereplő belga detektív.

A kritika előtt még érdemes megjegyezni, hogy a „Halál a Níluson” eredetileg 2020 végén került volna a mozikba. Aztán jött a világjárvány, ezért késett a megjelenés. Ami pedig szintén némileg lehúzta a filmet, az a tény, hogy több vád is felmerült Armie Hammer ellen, köztük egy nemi erőszaké is. Azóta több filmes projektből és egy színdarabból is visszaléptették vagy visszaléptették. Vajon ez lesz az utolsó szerepe?

Az előző Christie-adaptáció, a „Gyilkosság az Orient expresszen” 2017-ben került a mozikba és bár kritikailag az is megbukott, az 55 milliós büdzséből 352 milliót hozott a konyhára, tehát majdnem meghétszerezte a befektetést. Nem csoda tehát, ha a 20th Century Fox ismét felkérte a rendező-színészt, hogy egy újabb Christie-klasszikust is elvállaljon, megint csak telis-tele sztárokkal. Branagh iszonyúan komolyan veszi munkáját, a történetet és az általa alakított karaktert is, olyannyira, hogy valahogy eltűnt az eredeti Christie történetből az a szarkasztikus humor és báj, amiért kamaszkoromban annyira szerettem, hogy az írónő legtöbb könyvét rongyosra olvastam.

 

 

Miért viseli Poirot azt a vicces bajuszt? Most megtudod…

 

A film egy eredettörténettel kezdődik – azt hihetnénk, hogy Poirot egy Marvel-figura -, amely elmagyarázza, hogyan nőtt meg a bajusza. Nyilván, ennek semmi köze Agatha Christie eredeti hőséhez, ez Branagh és az Orient expresszt is adaptáló Michael Green forgatókönyvíró közös ötlete.

Azonkívül, hogy nem tartom szerencsésnek, amikor egy ilyen klasszikus karakterhez valamilyen az eredetitől előtérő, tragikus előtörténetet gyártanak, az első világháborúhoz kötődő súlyos nyitóesemények még inkább feleslegesen komorrá alakítják a színvonalas, de szórakoztatónak csak szánt alapművet.

De az eredeti karaktertől eltérés nem csak a bajusz eredettörténete terén nyilvánul meg. Poirot-nak van egy tragikus szerelme a múltjában és egy plátói (?) szerelme a jelenében. Már ebből látszik, hogy Branagh kényelmetlenül érezte magát az eredeti anyaggal kapcsolatban, és úgy érezte, hogy át kellett írnia, meg kellett hosszabbítania, ahelyett, hogy az eredeti sztorit kapnánk egy hiteles rendezésben.

 

 

Dirty Dancing

 

Ugyanakkor a film története még így is rendkívül száraz: miután a tragikus nílusi hajóút első áldozatát szedi, onnantól kezdve a film csakis a nyomozásra és a tanúk kihallgatására koncentrál. Újabb, váratlan gyilkosságok azért vannak, ráadásul kicsit hiteltelen, hogy azokat ennyire könnyedén végre lehet hajtani egy hajón, amelynek fedélzetén ott van a világ egyik leghíresebb mesterdetektívje.

Valahogy nem passzol a korszakhoz (1937-ben járunk) az sem, ahogy Linnet Ridgeway (Gal Gadot) konkrétan úgy csábítja el barátnőjétől nemrég szerzett, állítólag hullaszerelmes pasiját a táncparketten, hogy tánc közben, az egyik táncmozdulattal szinte beleül Simon Doyle (Armie Hammer) szájába. Nyilván, így táncoltak az emberek ’37-ben, hát hogyne…

 

 

Érdemes jegyet venni erre a hajóútra?

 

Kenneth Branagh új Poirot-filmje eleinte hosszú, és vontatott, később azért a gyilkosság után felpörögnek az izgalmasabbá és fordulatossá váló események. A rendező/főszereplő tényleg apait-anyait beleadott a karakter kidolgozásába, viszont szerintem túlságosan eltér az eredetitől ez a háborús „rokkant”, tragikus, komor Poirot, ahogy a film hangvétele sem tükrözi Agatha Christie eredeti stílusát. Krimirajongóknak azért így is ajánlható a Halál a Níluson.

-BadSector-