FILMKRITIKA – A Belfast egy kisfiú gyermekkorának megható története a szerelemről, a nevetésről és a veszteségről, a hatvanas évek végének kulturális és társadalmi viharai közepette.

 

 

Nem vagyok biztos benne, hogy van-e még egy olyan kortárs filmrendező, akinek olyan ostorcsapásszerű rendezői pályája van, mint Kenneth Branagh-nak.

Ha a filmrendező és színész neve felbukkan, valószínűleg – és az ő érdekében szerencsére – Branagh elismert Shakespeare-adaptációinak sora jut eszünkbe: V. Henrik, Sok hűhó semmiért, Ahogy tetszik, és a gigantikus Hamlet. Kevésbé emlékezetes filmje és szerepe volt a 2018-as Színház a világ, amelyben magát Shakespeare-t is eljátszotta.

Amire biztosan nem gondolsz – legalábbis én igyekszem elhessegetni a saját emlékezetemből -, az az a Kenneth Branagh, aki elképesztően sok hollywoodi, trendi témában próbál nyomulni és a legtöbb ilyen filmje borzasztóan középszerű. Készített már képregényfilmet (a 2011-es Thor), kémthrillert (2014 Jack Ryan: Árnyékügynök), élőszereplős Disney-remake-et (2015′s Hamupipőke), Agatha Christie krimiket (a 2017 Gyilkosság az Orient Expresszen és a csütörtöktől nézhető Halál a Níluson) illetve még egy YA Harry Potter-utánzatot is (a 2020-es Artemis Fowl). Mindegyik egy-egy teljesen felejthető próbálkozás volt, vagy még annál is rosszabb. Nos, talán az Artemis Fowl nem, ami annyira pocsék volt, hogy látni kell, hogy elhiggyük.

Szóval: ki is az a Kenneth Branagh, az IGAZI filmrendező? Azt hiszem, és remélem, hogy Belfast választ ad erre a kérdésre.

 

 

A „legkisebb” – és mégis legszemélyesebb – a legjobb?

 

Branagh új filmje, amelyet a világjárvány kellős közepén forgattak, a kisebb léptékű munkái közé tartozik, és paradox módon egyben a legjobb filmje. A rendező saját gyermekkorát feldolgozó történét a 1960-as évek végén játszódik a címadó észak-ír fővárosban. A Belfast középpontjában a kilencéves Buddy (Jude Hill) áll, akit a következő dolgok érdekelnek, fontossági sorrendben: a mozi, egy cuki kislány az osztályában, a csokoládé, a szülei (Jamie Dornan és Caitriona Balfe), a nagyszülei (Judi Dench és Ciaran Hinds), a bátyja, Will (Lewis McAskie), és a csokoládé. Buddy összes ártatlan elfoglaltsága veszélybe kerül azonban, amikor idilli utcája a durva, vallási és politikai csatatérré válik – különösen, amikor protestáns szülei a katolikus szomszédok mellett foglalnak állást.

A Belfast újabb bizonyítéka annak, hogy mekkora remekművek készülhetnek neves rendezőktől, akik személyes utazásokat tesznek a múltba. Néha olyan örökérvényű remekművek születnek, amelyek az emlékeket használják fel ugródeszkaként a múltat egyszerre ünneplő és kérdőre vonó művészethez, mint Alfonso Cuaron Roma című filmje vagy François Truffaut A 400 csapás című alkotása. Vagy ne felejtkezzünk el Cameron Crowe Majdnem híres című filmjéről, Greta Gerwig Lady Birdjéről és George Lucas American Graffitijéről sem. Aztán ott van az olyan fotóalbum-szerűség, mint Jim Sheridan Amerikában című filmje.

A Belfast a maga részéről a félig önéletrajzi filmek kánonját járja végig, amely olyan alkotásokra is emlékeztet, mint John Boorman második világháborús, Remény is dicsőség című, felnőtté válásról szóló filmje, Taika Waititi Jojo Nyuszija. Hozzá kell azért gyorsan tenni, hogy Branagh filmje nem annyira erős, vagy ütős alkotás – inkább egy nosztalgikus visszaemlékezés a rendező gyermekkoráról és szüleiről, a számukra azért elég kemény hatvanas években.

 

 

Branagh most nem szúrta el

 

Úgy látszik, amikor Branagh a saját gyermekkoráról mesél, akkor nem nyúl mellé és a korai karrierjének Shakespeare-filmjeinél megmutatkozó tehetségének parázsa ismét fellángol. A Belfast édes anélkül, hogy szirupos lenne, és kellően szenvedélyes anélkül, hogy csöpögős nosztalgiába botlana. És a szereposztás is olyan tökéletesen van eltalálva – a kisfiú Jude Hill koraérett anélkül, hogy erőltetett lenne, míg szülei és nagyszülei szerepében Jamie Dornan, Caitriona Balfe, Jody Dench és Cirián Hinds mind-mind nagyszerűek a szerepeikben. (Érdekesség, hogy Dornan és Hinds is Belfastban születtek, Caitriona Balfe pedig a szintén írországi Dublinban.)

Az hatvanas évek Írországának rendkívül zűrös helyzetét is értő kézzel mutatja be: egy-két jelenet, amely a protestánsok és katolikusok elképesztően ostoba és durva összecsapásait és zavargásait mutatja be egyszerre torokszorító és rendkívül elszomorító, illetve remek korképe annak, amikor vallási fanatizmus alapvetően normális, hétköznapi emberekből hőzöngő, veszélyes idiótákat csinál.

 

 

Nem hibátlan azért…

 

Hozzá kell azért tennünk, hogy nem tökéletes a film, a rendező legújabb filmjében is elkövetett pár hibát. Például azt, ahogy Branagh túlságosan leegyszerűsíti a problémákat. Vagy hogy Buddy (azaz ő maga) túl sokat okoskodik, a saját korához képest meghaladóan. Vagy azt a kissé vásári trükköt alkalmazza, hogy váltogatja a színes (minden film és színdarab, amelyet Buddy a helyi színházban megnéz) és a fekete-fehér (Buddy valódi élete) felvételeket. Értjük, hogy mire gondolt a költő (a kisfiú számára minden mozifilm maga a csoda), de a sokadik ilyen már kissé erőltetett.

 

 

Oscar-díj garantálva?

 

A Belfast Branagh tényleg egyik legjobb filmje és egyben nagy visszatérése, de azért azt az Oscar-esőt kicsit erősnek érzem. Kedves, nosztalgikus, gyermekkori emlékfilmről van szó, amely tényleg jól mutatja be a hatvanas évek ír nagyvárosát és a korszakot, de azért nem egy korszakalkotó mű, amelyről tíz év múlva is beszélni fogunk. Ha erre nem is számítasz, viszont bírod a művészi, gyermekekről szóló korrajzokat, fekete-fehérben, akkor Keneth Branagh filmjének érdemes egy esélyt adnod.

-BadSector-