TESZT – Amióta a kilencvenes évek elején először találkoztam a Warhammer 40 000 világával, lenyűgöz a 40. évezredben játszódó disztópia. Összetettsége, kidolgozottsága, mérete és bizony brutalitása. Ez nem egy 6 éven alattiaknak ajánlott habos-babos mesevilág, ez kőkemény anti-utópia. Itt mindenki a túlélésért küzd, nem patakokban, hanem folyókban ömlik a különböző fajok, különböző színű vére, és minden döntésnek súlyos következményei vannak.

 

 

Egy híres idézet szerint a legnagyobb hőstettek is olyan észrevétlenek maradhatnak, mint egy széthulló üstökös csillagközi pora. Annyi más területhez hasonlóan a kilencvenes évek eleje volt az aranykora a WH40K-nak rövidített univerzumot bemutató játékoknak is.  És ugyanúgy ez volt az izometrikus, kvázi 3d dominanciájának korszaka is. A Final Liberation, vagy a Chaosgate saját koruk koronázatlan királyai voltak, nemcsak témájuk, akkor modern kinézetük, hanem kidolgozottságuk és hangulatuk miatt is. Ráadásul mindkét játék fantasztikus soundtrackkel rendelkezett. Az eredeti Chaos Gate OST-jének gregoriánra hajazó férfikórusai sokszor hátborzongató élményt kínáltak az asztali játékra nagyon hasonlító játékmenet aláfestéseként. Az 1998-ban megjelent eredeti játékban az Istencsászár legismertebb elitkatonáit, a genetikailag felfelturbózott harcosokból, az űrgárdistákból álló kék energiapáncélos Ultragárdistákat vezethettük a Káosz sötét erői által megrontott csatatestvéreik ellen.

Érdekes, hogy megjelenésekor az eredeti játék valamiért nem fogott meg, ahogy a szintén a korszakban megjelenő XCOM sorozat sem, pedig úgy a sajtó, mind a hozzám hasonló érdeklődésű játékosok mindkettőről ódákat zengtek. Teltek múltak az évek és igazán jó 40K-s játék alig-alig született. A jogtulajdonos angol Games Workshop minimum felemás márkastratégiája eredményezett ugyan egy-két zseniális játékot (Space Marine, Dawn of War 1, Battlefleet Gothic) a többségre azonban finoman szólva is a középszerűség volt a jellemző, olykor nem is a hangulat, hanem a kivitelezés, vagy játékélmény területén (Deathwing).  Így amikor lehetőséget kaptam, hogy kipróbáljam a hagyományosan kissé hosszú nevű Warhammer 40,000 Chaos Gate: Daemonhunters című játékot, nem igazán tudtam mire számítsak, de nagyon kíváncsi voltam.

 

 

A Szürke Lovagok a porondon

 

A cím és a beharangozó videók alapján már előre kiderült, hogy a játék során Szürke Lovagokat (Grey Knights) fogunk irányítani. Ez a társaság a többi űrgárdista renddel ellentétben nem független. Az olyan, önállóságukat hevesen őrző, és beszédes nevű rendházakkal szemben, mint az Űrfarkasok, a Vérangyalok, vagy éppen Császári Öklök a Szürke Lovagok az Inkvizíció szolgálatában állnak. Ez a földi történelemből ismert szervezet a 40. évezredben is az eretnekek, egész pontosan a Káosz rontó isteneinek befolyása ellen harcol, és ebben maguk az inkvizítorok mellett fő eszközük a 2,5 méter magas, genetikailag felturbózott űrgárdistákból álló saját rendjük.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a büszke harcosok, és a beképzelt inkvizítorok gond nélkül működnének együtt, ahogy ez a nyitó képsorokból ki is derül. De nagyon előre szaladtunk. A játék rögtön egy csatába dob bennünket, ahol Khorne, a háború és a vér káoszistenének követőivel kell szembeszállnunk, majd – és ez most nem spoiler – egy nagy démonnal. A 3D csatamező átlátható, a tutorial egyértelmű, és a nagydémon legyőzése is egyszerűnek tűnik segítséggel, azonban parancsnokunk Agravain halálos sebet kap a küzdelemben. Űrhajónk a baljóslatú nevű Végzetes Parancs fedélzetére visszatérve csatatestvérünk, Ectar és a vörös köpenyes tech-pap Lunete beszámol az elhunyt Agravain döntéseinek egyik súlyos következményéről, a cirkáló ugyanis súlyos sérüléseket szenvedett miközben a parancsnok vadul üldözte a Khorne-hívőket. Mivel a játékos a rangidős, a szakállas Ectar felkéri, hogy vegye át a hajó és a Xiphos nevű Szürke Lovag csapásmérő alakulat vezetését, amíg a sérült jármű valahogy visszavánszorog a Naprendszerbe, a Szaturnusz Titán nevű holdjára, a Szürke Lovagok bázisára.

Ebbe az idillinek nem mondható helyzetbe robban bele hamarosan egy elég viharvert kinézetű inkvizítor, aki meglehetősen rossz hírt hoz magával egy terjedő Káosz fertőzésről, amely azonnali beavatkozást igényel. Azonban egy ilyen horderejű döntést egy megbízott parancsnok nem hozhat meg egyedül, így egy videóhívás során megjelentik a Szürke Lovagok nagymestere is, akinek nem más kölcsönözte a hangját, mint az átalakuló művész, Gollam, Klaw és számtalan alak megformálója Andy Serkis. Miután megkaptuk az engedélyt, és egyben fény derül az Inkvizíció és alárendelt katonai szervezete közötti nem túl felhőtlen kapcsolatra, elindulhat maga a tényleges játék.

 

 

Üdv a fedélzeten!

 

A főképernyőn alul öt ikonra kattintva tudjuk irányítani űrhajónkat és embereinket. A naprendszerre kattintva tudjuk kijelölni utazásunk célpontjait, a bolygó körül keringő hajóra kattintva tudjuk hajónk sérüléseit és állapotát kezelni, míg a páncélos alakkal a csapásmérő, legfeljebb 4 fős egységünket tudjuk felszerelni, szintlépésük esetén a fejlődés irányait kijelölni. A félig gép, félig halálfej Lunete-hez a tech-paphoz visz minket. Bár nem bonyolult az irányítás, de még így is van néhány dolog, amit nem értek, pl. miért „sérülnek” meg azaz válnak elérhetetlenné hetekre szintlépésnél a karaktereim, a szenzoraim miért nem úgy működnek ahogy szeretném, sokszor ugyanis csak kóválygok a bolygók között a Virágzás (Bloom) élénkzöld fertőzésének nyomában. Nem mennék bele a kutatóorvosi munkát is magára vállaló inkvizítor által feltárt titkok, és fejlesztések mélységeibe, illetve a cirkáló tuningolásának különböző lehetőségeibe. Elég legyen annyi, hogy a lehetséges opciók között ott van az Exterminatus vírusbombák kifejlesztésének lehetősége is.

Azonban a hajó és összes beállítása is csak a háttér a játék szívét képező 3D csatamezőhöz. A sérüléseik függvényében változó összetételű, legfeljebb négyfős harci osztagok teleportáló segítségével érkeznek meg a bolygóra, ahol változatos, de leginkább vérfürdővel járó feladatokat kell teljesíteniük. A Káosz panteon Nurgle nevű tagja a Nagypapa, a fertőzések és járványok istene ugyanis a Virágzás segítségével elkezdte uralma alá hajtani a Tyrtaeus rendszert. Küldetéseink közben a legváltozatosabb Nurgle teremtményekkel találkozhatunk a teljesen körbeforgatható és körbejárható csatamezőn.  Űrgárdistáink akciópontokból gazdálkodhatnak, a legtöbbnek 3 áll eleinte rendelkezésre, amellyel egyedi tulajdonságaik alapján tehetnek meg távolságokat, lőhetnek és végezhetnek egyéb feladatokat. Az eddig bejárt kb. 10 csatamező mind lenyűgözött egyediségével és részletességével. Romos gótikus katedrálisok, lerobbant ipari körzetek, lerombolt városok, mind egyedi ízzel rendelkeznek és a követendő stratégia is más és más. Zseniális, ahogy a kurzor pajzsra vált, ahogy az ember egy romhoz ér, a templomok padjai adnak némi fedezéket, de néhány sorozat után szétesnek. Ráadásul a terep egy része nem csak rombolható, hanem fegyverként is használható.

 

 

Lerombolható környezet

 

A brutális erejű űrgárdisták képességeit ugyanis tovább fokozza energiapáncéljuk. Így például egy szobor, vagy egy oszlop segítségével egész pestis-zombi (poxwalker) csapatokat zúzhatunk össze egy lövés nélkül. Hogy aztán az átkozott zöldes lények egymást élesszék fel, de ez egy másik történet. Ugyancsak felhasználhatóak a különböző füstölők és egyéb lángoló edények, amelyeket rádönthetünk, vagy rárobbanthatunk az előrenyomuló lényekre.

Az engine számos zseniális megoldást lehetővé tesz: például terminátor páncélos katonánk képes sérülés nélkül leugrani lépcsők tetejéről, viszont az akadályokat a néha gyalogtanknak is nevezett kissé bumfordi páncélban (tactical dreadnought armor) csak kikerülni tudja. A sima energiapáncélos katona viszont át is ugorhatja őket. Már az átlagos űrgárdistákat is kemény fából faragták, azonban a Szürke Lovagokat kifejezetten a káosz teremtményei elleni küzdelemre hozták létre, képezték ki és szerelték fel.

Ezért számos felszerelés, ami a játékban szerepet kap csak az ő fegyvertárukban található meg. Ilyen például a Nemesis, amely egy sugáralabárd és egy sorozatlövő bolter keveréke. És akkor a gránátokról még nem is meséltem, amelyeket a fedezék mögött sűrűn álló ellenség közé beejtve csúnya pusztítást tudunk végezni, látványos, bár az 50. alkalommal kissé idegesítő animáció kíséretében.

Ezekre, és a terepen időnként felbukkanó robbanásveszélyes fedezékekre érdemes vigyázni. Az előzékenyen kijelzett lőszeres láda mögé bújva úgy gondoltam, hogy a mellém beejtett lövedék nem fog kárt okozni a vastag páncélzatú lovagokban. Nem is tévedhettem volna nagyobbat. A kettős robbanás mind a négyüket a földhöz vágta. A háttértörténet szerint űrruhaként is funkcionáló védelmüknek, és emberfeletti ellenállóképességüknek köszönhetően 3 kör múlva újra harcra készek voltak, de az addigra köréjük gyűlt kultisták gyakorlatilag felaprították őket.

 

 

Azért vannak negatívumok is

 

A sok-sok pozitívum után jöjjön az a néhány dolog, ami zavart. Az első pont ez volt, hogy a fertőzött emberekből álló csapat lényegében puskatussal agyonverte a szuperkatonáimat! Nyilván játéktechnikai okokból kell valamilyen sebzést adni az ilyen támadásoknak is, de ez azért fájt. Ahogy az is, amikor a körülbelül napjaink géppisztolyának megfelelő autogun-nal sebezték le nullára a harckocsinyi vastagságú páncéllal rendelkező terminátoromat.

A másik gondom a muszájból történő előrenyomulás volt. Bár már a tutorial is felhívja a figyelmet a ketyegő Virágzásmérőre, ez a minden körben növekvő számláló szintén egy játéktechnikai megoldásnak tűnik, amelynek célja, hogy az ember ne tudjon végtelen ideig szüttyögni, egyesével lelövöldözve az ellenfeleket. Ugyanis amikor a mutató eléri a 100-at egy véletlenszerű káosz esemény erősíti ellenfeleinket: különböző mutációkkal erősebbek lesznek, erősítéseket kapnak stb. Ez pedig már alap (2.) nehézségi fokon is eléggé problémás, ugyanis a lőszer bizony kifogy, és az az 1 akció pont, amibe az újratöltés kerül sokszor bizony nagyon hiányzik, mégis rohanni kell előre, mert az ellenség csak erősödik az idő múlásával. Egyébként maga a játék eléggé hasonlít a figurákkal, terepasztalon játszott eredetihez is strategemekkel és egyéb nyalánkságokkal.

 

 

Istencsászár játék

 

Egy szó, mint száz nagyon élveztem a játékkal töltött órákat, a felsejlő titkokat (mit tud az inkvizítor, Ectar csatatestvér miért nem hagyhatja el az űrhajót, miért gyűlölte az elhunyt parancsnok Agravain annyira Khorne-t, hogy kis híján a hajóját és a legénységet is feláldozta stb.). Egyedüli hátrányának nehézségét tudnám felhozni, bár sokak számára ez inkább kihívást jelent valószínűleg. Hogy az ismétlődő öldöklések a változatos bolygófelszíneken hány órányi szórakozást jelentenek, azt talán még az Istencsászár sem tudja, de jó móka.

Summa summárum sci-fi rajongók, wargame, XCOM és 40K mániások irány a Tyrtaeus szektor!

Ursa Maior

---

Kiadó: Frontier Developments

Fejlesztő: Complex Games

Stílus: Körökre osztott, kalandjáték

Megjelenés: 2022. május 5.