SOROZATKRITIKA – Akinek a mozi az élete, annak gyakran egész életére rányomhatja bélyegét a szakmája. „Az idő nem gyógyít” – mondja Tom Sturridge a ránk nyomot hagyó sebekről Olivier Assayas Irma Vep című, elbűvölő és lenyűgöző új HBO-s limitált sorozatváltozatában, amely egyben a filmkészítés berkeibe is bevezet, sokszor fanyar humorral is leleplezve a filmkészítők és sztárok életének kulisszatitkait. Bár az HBO Maxon egyelőre még csak egy rész látható, mi már öt részt is megnéztünk az HBO screeners (a megjelenés előtt elküldött) verzióknak köszönhetően.

 

 

„Az idő csak eltemeti a fájdalmat, de a sebek megmaradnak.” Talán elsőre közhelynek hangozhat ez a kinyilatkozás, de mégis tökéletesen összefoglalja Assayas rendezői nyilatkozatát. A filmművészet alkotómunkája sokszor sebezhető, gyötrelmes vállalkozás lehet; néha az alkotásért és a kreatív vízió beteljesüléséért folytatott harcok olyan traumákat és szellemeket szülnek, amelyek akár évekig is kísértenek.

 

 

A meta metája

 

Az eredeti „Irma Vep” volt Assayas áttörést hozó nemzetközi filmje. A Maggie Cheung főszereplésével készült film is meta volt, ez az új változat pedig már a „meta metája”. Az 1996-os „Irma Vep” egy francia stábról szól, amely Louis Feuillade 1916-os, felforgató némafilm-klasszikusának, a A vámpírok (Les Vampires) című filmnek az újraforgatását készíti el – egy nemzetközi sztárral (Cheung), aki nem beszéli a francia nyelvet, és akit elidegenít az élmény.

Az „Irma Vep” a fikció és a valóság közötti bizonytalan határokról is szólt, valamint arról, hogy a mű és az igazság gyakran összemosódik. Ebben a filmben Jean-Pierre Léaud, a film a filmben rendezője – aki nem véletlenül és utalásszerűen rendezőt játszott François Truffaut „Éjjel-nappal” című filmjében, minden idők egyik legjobb metafilmjében – kezdett beleszeretni a főszereplőjébe. A művészet valósággá válik irónia jegyében Assayas beleszeretett Maggie Cheungba, két évvel a film megjelenése után megnősült, majd nem sokkal később elvált. Az élet utánozza a művészetet, a művészet utánozza az életet.

 

 

Szakításból művészfilmbe menekülő amerikai női filmsztár

 

Az „Irma Vep” (2022), az HBO új, hat epizódból álló, az A24 által készített, limitált HBO-sorozata nagyrészt ugyanazt a történetet és cselekményt követi, de kezdetben a sztárra és annak perspektívájára összpontosít. Ahelyett, hogy egy nemzetközi színész állna a középpontban, Alicia Vikander játssza Mirát, egy amerikai sztárt, aki kiábrándult a karrierjéből – talán az egész iparágból -, és nyalogatja a sebeit a nemrég történt szakítása miatt, amit a volt asszisztensével, Laurie-val (Adria Arjona) folytatott.

A változásra és művészi kihívásra vágyó Mira – materialista ügynöke (a remek Carrie Brownstein) tiltakozása ellenére, aki megpróbálja meggyőzni, hogy a Marvel új „Silver Surfer”-jének főszereplésével keressen egy rakás pénzt – azt reméli, hogy az „Irma Vep” című francia produkcióban, az említett némafilm-sorozat remake-jében átalakíthatja személyiségét – és önmagát is.

 

 

Film a filmben

 

De az „Irma Vep” rendezése, a film a filmben, sokrétű problémákkal küzd, ahogyan azt a filmkészítés szokta. Egyrészt, az eredetihez hasonlóan – de hangsúlyosabban és sokkal viccesebben – René Vidal (Vincent Macaigne) egy neurotikus, önértékelési problémákkal küzdő, szenvedélyes és színészeivel sokszor idegbeteg módján viselkedő rendező. A sokszor meggondolatlan, felelőtlen és idegességtől rángatózó Vidal talán művészetet alkot, de csak gyengén tartja kézben a mentális egészségét és magát a filmet is.

Ami még rosszabb, Vidal állandóan harcol az egyik elviselhetetlen öntelt, szintén állandóan hisztiző színésszel, Edmond Lagrange-zal (Vincent Lacoste), aki valamennyire azért érthető módon örökké azon van, hogy a karaktere ne tűnjön hülyének, és motivációi ne legyenek szinte minden jelenetben illogikusak, érthetetlenek. Az eredeti filmet megismételve számtalan személyes és gyakorlati probléma üti fel a fejét, köztük több olyan ember – férfiak és nők -, aki beleszeret a sorozat női sztárjába, Mirába.

A sorozat szereplőgárdája külön elismerést érdemel. A már említett Alicia Vikander, Vincent Macaigne és Vincent Lacoste mellett még muszáj megemlíteni Lars Eidingert, aki az egyik vámpírbűnözőt játszó drogfüggő német sztár; Devon Rosst, mint Vikander érzéki és erotikusan túlfűtött új asszisztensét; Jeanne Balibart, a csábító jelmeztervezőt; Alex Descas, az egyik igényes producert; és Nora Hamzawit, Vidal elkeseredett első asszisztensét, akit egyre inkább megőrjít pszichoneurotikus rendezője.

 

 

„Ez nem sorozat, hanem egy 10 órás film”

 

A sorozat tehát meta a köbön, ahogy már említettük és állandó önreflexió időnként kissé fárasztó, de aztán fokozatosan egyre viccesebb és szerethetőbb lesz. Az Irma Vep egyben a művészfilmesek sznobizmusának karcos paródiája is, amit jól jellemez az a rendszeresen visszatérő állítás, hogy „ez nem sorozat, hanem egy 10 órás film”, ami a leginkább a rendező állítása, amelyet időnként stábja is alázatosan szajkóz, de megkérdőjelezni senki sem meri. (Legalábbis előtte.)

A művészet és a kommersz szembenállása nemcsak tematikus formában van jelen a sorozatban, hanem a sorozat legfőbb mondanivalója is, csak éppen önironikus módon megfogalmazva. Természetesen a pénzéhes producereket is pellengérre állítják: az egyik mohó és arrogáns finanszírozó például csak azért adta a pénzt az Irma Vepre, hogy Mirát arra bátorítsa, hogy a cége új, Dior-szerű francia luxusdivatház kampányának arca legyen.

 

 

Képileg és zeneileg is izgalmas

 

Az Irma Vep vizuálisan is izgalmas, hiszen egyszerre használ modern és a múlt évezredet idéző képi megvalósítást is. Az 1916-os film jeleneteinek felelevenítése és a modern változatukkal való párhuzamba állítása különösen izgalmas.

A sorozat nem csak képileg, hanem zenei téren is ügyesen és egyben élvezetes módon önreflektív: az indie-rocker Sonic Youth és a Luna készítette az eredeti filmzene nagy részét, egyszerre agresszív és álomszerű hangzást alkotva.

Az „Irma Vep” könnyen elveszhetne ebben a sok önreflektív rétegben, de a sorozat legnagyobb bravúrja, hogy a veterán rendező mégis biztos kézzel tartja az arányokat, miközben rendkívül szórakoztató és szellemes bepillantást enged a filmkészítés és a sztárok életének világába.

-BadSector-