FILMKRITIKA – Nem feltétlen ad hozzá egy film brandjéhez, ha izzó vassal rásütik a DC-t (ami díszit), bár a stúdió párszor már bebizonyította, hogy képes egész jót, vagy maradandót alkotni: a Szuperállatok ligája az univerzumépítés állatorvosi szuperlova lett. A film pegazusként küzd, hogy a gyerekes -és valljuk be pihent- alapkoncepció ellenére csúcsra járassa természetfeletti erejét.

 

A DC szuperállatok ligája nem olyan rossz film, ahogy azt az előzetese sejtetni engedi. Viszont alátámasztja az erőltetettség érzését, hogy ezt a 2 szuperbetűt miért kellett beleégetni a címbe is. Bővel elég lett volna mindez a plakátokon. A 3. trailer már sejtet némi mélységet, és bár nevetni akartam, és tudtam is, azért némely vicc lehetett volna elmésebb is. Párszor azt éreztem, hogy ide írni kell egy csattanót – egy végszót, amit kötelező jelleggel meg is kaptunk. Adódik persze friss megoldás, pl. a cenzúrázva káromkodó teknős ügyetlen karaktere, aki az egész színi házat felrázza – a felnőtteket is. Aztán ott vannak a macskaszerű karmosok, akik ‘szeretnének játszani’, ez pedig reflektál minden olyan hátborzongató filmre, ahol nem erre az én-közlésre kéne felébredni. Többet nem árulhatok el erről, mert tiltja a szerződésem. 🙂

Ha viszont a nem létező szuperkutyámat Kriptónak hívnák, akkor bányászhatna helyettem bitcoint, de a fiktív keretrendszer ellenére egész szerethető ez a kis öleb. Ő ugyanis a négylábúakra jellemző minden sztereotípiát magára húzza. Egy kutyus ugyanis féltékeny, ha a gazdi szerelmes, és jutalomfalattal is megvesztegethető. Ezek az ’emberi’ tulajdonságok teszik méllyé karakterét, ilyen szempontból jó választás volt alapértelmezett szuperállatnak, tehát főszereplőnek választani, főként, hogy néha álmatag gazdájára is vigyáz, tehát egy igazi kis ‘S’ pajtás.

 

 

Menhelyről szabadulás csak óvadék fejében

 

Minden társaságban van egy bunkó és általában egy ész is kiegészíti őt az erőviszonyban. Az állami állatkereskedésben egy személyben kapjuk meg az eszelős – világot meghódítani akaró állatkát, tengerimalacot ketrecbe zárva. Egy ügyefogyott csapat pedig az ellenoldalt kívánja ‘erősíteni’. Sok animációt látva nekem ez a sok karakter kezd igen egy kaptafa és sematikus lenni, jóllehet: nincs új a nap (szupercsillag) alatt, és talán nem is elvárható, de akkor is. A grafika egy kicsit cartoonizált, tehát viszonylag árnyékolásmentes megoldásról beszélünk, de szerencsére ez nem villanyszerelés. A karakterábrázolás a Kis kedvencek titkos életére hasonlít, míg a csihi-puhi A Rosszfiúk c. egész estés szalagról nyomódik át. De ha a kijutást, és a gazdátlan életérzést próbáljuk megoldani, akkor volt nekünk már egy Volt nevű szuperkutyánk a Disney-től. Ami pedig a kriptonit fajták színeit illeti, lassan minden szín előkerül majd, akárcsak Sonic esetében a mindenkori káosz smaragdok (egyelőre csak a játékokban).

 

 

Igazság ligája, de csak szőrmentén

 

Nehezen feledném a DC hirtelen felindulásból elénk tárt moziverzumát, melyben igazság harcosok kollaboráltak, mi pedig csak néztük, hogy kik ezek a hősök az erő konkurens (nem Marvel-i) oldaláról. Az eredet-filmek már finomabb fogások lettek: Wonder Woman 1984 története rendben volt, az Aquaman elképesztően látványos, olyan plánokkal (kamera állásokkal) és mélységek közti váltásokkal, hogy csak lestünk. Nekem ez a cím viszont még mindig lóg a levegőben. A humán-harcosok alulmaradnak az állati aljassággal szemben, majd az ölebek fognak össze emberek nélkül, na ne már! Hitelesebb lett volna 2 vegyes csapat küzdelme, ahol az állatok segítenek gazdinak és fordítva. Talán majd a folytatásban, hiszen ez elvileg egy szép sorozat kezdete lenne. A magyar szinkronban viszont helyenként kilógott a lóláb, volt olyan mellékszereplő, melynek elég kutyaütő hangja lett, de legalább kedvet kaptam visszakerülni a szinkron-világba.

Sajnálatomra adott okot, hogy a Zöld lámpás egy csajszi lett, és a liga többi tagja is saját maguk paródiájává váltak. Mondjuk az önkritika becsülendő, de az Aquaman-ből (aka ’vizipasi’) ne csináljunk szitokszót, ha sosem volt az. Batman továbbra is egy elég sötét lovag, de legalább drukkolhatunk azért, hogy ő is kutyás legyen. Ha pedig a hősök megkapták ezt a párhuzamos rajzolt világegyetemet, akkor a Pókverzum grafikai csúcsteljesítményével is majd fel kell venniük a versenyt, hiszen mindkettő párhuzamosan épül, így a végtelenben (de legalábbis színvonalban) találkozniuk kellene. Akcióban nincs hiány, de még több lassítás jobb lett volna, hiányoltam a morális eszmecseréket (meggyőzés ereje) a főgonosszal szemben, és a végkifejlet közbeni agyat pihentető, tekintetet frissítő jelenetek sokat dobtak volna az befogadói éberségen. Egy komolyabb morális vívódást is végignéztem volna a harcok során, aggódást valakiért, feléledést, átállást, kétszínűséget, kamu vagy igazi megbánást, jellemfejlődést, mert ezeket nem igazán járatta csúcsra a brand. A DC szuperállatok ligája próbálta nem elhanyagolni a karaktermélyítést, de a harcoskodások egy része kicsit nekem fárasztó volt.

Valahogy a dinamikával lehetett volna jobban játszani, és több végső fordulatot tartogatni. Lehet, hogy a rezsidrágítás a Warner Bros víztornyát is érintette, csak nehogy kifolyjon az agyunk a végén. Mindent egybevéve azért nem volt ez egy szuperállatság, de az Aquaword 2-nek nagyot kéne csobbannia a tengernyi filmek örvényében. A DC merészet vállalt, de a folytatásnak jól állna a többrétűség, és egyszer azt is megtudnánk, hogy a DC mit rövidít (vagy nyerjen egy újabb értelmet.) Építkezzen az univerzum pontosabban és magasabbra, hogy beleférjen némi rombolás is, de legalább legyen következetes az a bizonyos egyenáram.

Jay P. Sonix