SOROZATKRITIKA – Az Addams Family, a popkultúra örökös, hátborzongatóan vicces csínytevőiből álló klánja ismét visszatért a képernyőre, ezúttal a Netflix középiskolai drámájában, amelynek középpontjában Wednesday Addams, a szúrós tekintetek és a tökéletes copfok hercegnője áll. Tim Burton – ezúttal producerként – visszatér, hogy az Addams Family viccesen rideg és faarcú kislányának főszerepeltetésével a Harry Potter-szerű spinoffjában egy kísérteties, bolondos és elragadóan sötét műfaji keveréken keresztül egyenesen a fiatalokat célozza meg.

 

 

A Wednesday-ben kevésbé fontos, hogy ő egy Addams (akit az „X” sztárja, Jenna Ortega alakít), és sokkal fontosabb, hogy a neve és a ruhái felismerhetőek legyenek, amikor a Netflix zsúfolt kezdőképernyőjén görgetsz. Mert a Wednesday sokkal kevésbé tűnik bármelyik Addams-történet folytatásának, mint egy teljesen különálló, sztárokkal és természetfeletti elemekkel teletűzdelt tinédzser sorozatnak, sok humorral fűszerezve a soft-horror eseményeket.

Igazából mindez azért nem problémás, mert ez az új Wednesday egy teljes értékű személyiség a saját kis szórakoztató univerzumában, még akkor is, ha maga a sorozat sokkal jobban emlékeztet a „Harriet, a kém, vagy a Riverdale szériákra, mint az „Addams Family-re – de magáról a főszereplőről is kapásból a Prodigy Omen című számának régi, ikonikus klipje jutott eszembe, amelyben egy feltűnően hasonló kislány szerepelt.

 

 

Ezért na hajíts piranhákat a medencébe…

 

Az Alfred Gough és Miles Millar („Smallville”, „Pókember 2.”) által, a híres, furcsa és kísérteties rendező, Tim Burton segítségével létrehozott „Wednesday” úgy kezdődik, hogy a címszereplő karaktert kirúgták a hétköznapi iskolájából (bizonyos piranhák ügyében, amelyek leharapták egy srác heregolyóit…) és kénytelen a Nevermore Akadémiára járni, a „kitaszítottak” otthonába, ami a sorozat eufemizmusa az olyan nem-emberekre, mint a vámpírok, vérfarkasok és szirének

Wednesday szülei, Morticia és Gomez (Catherine Zeta-Jones és a viccesen hozzá nem illő Luis Guzman, akiket a nyolc epizódból álló évad során viszonylag keveset látunk) a Nevermore-ba jártak és szerették, így Wednesday küldetése, hogy megutálja azt. De leendő detektívregényírónkat eléggé izgatja a helyi halálesetek sorozata ahhoz, hogy cinizmusa, szarkazmusa és alapvető embergyűlölete ellenére is foglalkozzon a Nevermore közösségével. Amikor látnoki látomásai támadnak, amelyek azt sugallják, hogy köze van a gyilkosságokhoz, megszállottja lesz az ügyek megoldásának.

 

 

Barátok, szerelmek, ellenségek és „Izé”: a „járkáló” levágott kéz – van itt minden, ami kell…

 

A Buffy, a vámpírvadászhoz, vagy a Scooby Dohoz hasonlóan a Wednesday-ben is csatlakozik egy kis banda a természetfeletti erővel rendelkező főhősnőjének, de még további kitaszított és „norm” (normális) barátok, szerelmek és ellenségek is segítik, vagy korlátozzák, sőt, néha meg is próbálják ölni hősnőnket. Mondanom sem kell, hogy a váratlan árulások, pálfordulások (akár a „rossz” oldalról a jóra) sem hiányoznak a sorozatból. Ott van a szobatársa, Enid (Emma Myers), az egyszerre laza és pimasz, rendkívül öntudatos és emós vérfarkas: Xavier (Percy Hynes White), a természetfeletti sármos fiú, aki odavan Wednesdayért; és Tyler (Hunter Doohan), a „normális” sármos fiú, aki szintén odavan Wednesdayért. Rajtuk Weems igazgató (A trónok harcából ismerős Gwendoline Christie) szúrós szemei vigyáznak.

No és ne feledkezzünk meg „Izéről”, a járkáló és állandóan szolgálatkész és időnként önérzetes, levágott kézről sem (aki a klasszikus Addams Family-ből jön), aki rengeteg további humorral fűszerezi a Wednesday szarkasztikus stílusának is köszönhetően, eleve vicces sorozatot.

A Wednesday olyan, mintha az előtte lévő tinisorozatok és filmek konglomerátuma lenne. Egy kicsit a „Riverdale” kisvárosi drámájából, egy csipetnyi a „Harry Potter” filmek bentlakásos iskolai szabadságából, egy leheletnyi a Vámpírnaplók szerelmi háromszögeiből, egy kávéskanálnyi a Harriet magányos női nyomozó főszereplőjéből és egy teáskanálnyi a „Beverly Hills, 90210” melodrámából. Ennek ellenére mi nem éreztük azt, hogy a sorozat pusztán lenyúlások egyvelege és az időnként azért elég kiszámítható cselekmény nem jelenti azt, hogy ne lenne szórakoztató. A Wednesday talán a Buffy nagyságára és sikerére törekszik, de a „Teen Wolf” kellemesen giccses oldaláról érkezik.

 

 

Kislány a zongoránál, fehérebb az orgonánál…

 

A „fekete-fehér” külsejű Ortegára kiválóan illik Wednesday állandóan morcos, faarcú arckifejezése és vicces copfjai, még úgy is, hogy éles a kontraszt közte és Christina Ricci ikonikus alakításával az 1990-es évek eleji Addams-filmekből (talán mondanunk sem kell, hogy Ricci egy mellékszerepben, tanárnőként jelenik meg a sorozatban). Ortega alakítása a mulatságosan sztoikus és a robotszerű közötti vékony határvonalon mozog, Wednesdayt kemény külsővel és rejtett mélységekkel rendelkező lánnyá teszi. Látszik, hogy a színésznő teljesen elkötelezett a karakter saját verziója mellett, még akkor is, ha az talán egy kicsit lágyabb, mint amit megszoktunk tőle.

Az Addams Family-t már annyiszor vitték a nagyvászonra, a kis képernyőre, a Broadway színpadára, hogy nehéz túlságosan újat nyújtani. Néhány elem nem egyezik az alkotó Charles Addams eredeti elképzelésével az idősebb Addams-gyerekről, de ez szinte mindegy is (legalábbis, ha nem vagy hardcore rajongó). Gough, Millar és Burton sajátos világot teremtenek, és ha egyszer beleéljük magunkat, könnyű a Nevermore-ban lógni, élvezve Ortega szarkasztikus egysorosait, valamint a grandiózus jelmezeket és a remek díszleteket, a különleges vizuális világot.

-BadSector-