FILMKRITIKA – A Netflix látványorientált, B-kategóriás szörnyfilmje, a Troll egy teljesen újfajta Godzillát mutat be. Egyszerre egy lecsupaszított Roland Emmerich-katasztrófafilm és egy norvég kaiju-film.

 

 

„Ti azt hihettétek, hogy ezek speciális effektek” – mondja a norvég miniszterelnök a nemzetének a Netflix Troll című import akciófilmjének késői televíziós beszédében, utalva a híradóban látott felvételekre, amelyeken egy gigantikus troll döcög át az országon. „De ez nem egy tündérmese” – mondja. „Ez a valóság.” Van ebben a mondatban egy villanásnyi metahumor, mert a szörnyeteg kicsit a God of War-féle Kratos-os rőt szakállával, gömbölyded orrával és viccesen bamba arckifejezésével tényleg úgy néz ki, mint egy karikatúraszerű, de jól megtervezett speciális effekt. Egyszerűen nem lehet igazán reálisan ábrázolni egy 50 méteres, „földből és kőből” készült humanoid lényt, amely Godzilla-szerű pusztítást hagy maga után. Mégis, a Troll (nem összetévesztendő az 1986-os, azonos című amerikai horrorfilmmel, illetve annak független, köztudottan minden idők legszörnyűbb folytatásával) inkább B kategóriás, hagyományos szörnyfilm, nincs itt semmilyen hasonlat, vagy „átvitt értelem”.

 

 

Nem mese ez, norvég gyermek…

 

Ha eltekintünk attól az önismereti aspektustól, hogy egy filmszereplő ragaszkodik ahhoz, hogy a filmtörténete „valódi”, a film trollja nem egy mesebeli lény, amelyet egy ’90-es évekbeli techno thriller vagy ökológiai katasztrófafilm kvázi-tudományos magyarázataival újragondoltak, vagy átterveztek, hogy természetesebbnek tűnjön. Úgy néz ki, mintha egy mesekönyvből lépett volna ki. És a norvég mitológia felhasználása ellenére a Troll legalább annyira köszön vissza az amerikai katasztrófafilmeknek, mint a régi japán kaiju-filmeknek.

Roar Uthaug rendező hazájában készített már slasherfilmet, karácsonyi gyerekfilmet és történelmi thrillert is. De a legismertebb talán A hullám című, nagyobb szabású katasztrófafilmje, valamint az Alicia Vikander főszereplésével készült, sokak által kedvelt, szerintünk nagy jóindulattal is csak inkább elég átlagos Tomb Raider rebootja. Más szóval, többször is belekóstolt a hollywoodi stílusú szórakoztatásba, itthon és külföldön egyaránt. A Troll, akárcsak A hullám, olyan, mintha egy Roland Emmerich blockbuster kicsinyített változata lenne. Konkrétan Emmerich 1998-as Godzilla-változatára hasonlít, amelyet a nagyobb sebesség és hatékonyság érdekében alakítottak át.

 

 

A skandináv Godzilla – kell ez nekünk?

 

Mind ettől persze még a Troll elkészítése eléggé feleslegesnek tűnhet – kinek kellett még egy King Kongos, Godzillás szörnyfilm – csak éppen skandináv szörnnyel a filmvásznon? Persze, az tagadhatatlan, hogy 4K-ban, egy hatalmas képernyőn a Troll rendkívül látványos, még ha elég faék egyszerűségű is a története.

A sztori szerint, amikor egy rejtélyes eset óriási lábnyomoknak tűnő nyomokat hagy a norvég vidéken, a kormány Nora Tidemann paleontológust (Ine Marie Wilmann) hívja konzultációra. Nora viszont újra kapcsolatba kerül elhidegült apjával, Tobiasszal (Gard B. Eidsvold), az egykori folklórprofesszorral, aki magányosan éldegél kis hegyi kunyhójában, miközben maga is buzgón hisz a hegyi trollok létezésében. (Az összeesküvés-elméletes csodabogár, akiről kiderül, hogy igaza van, egy másik Emmerich által kedvelt, állandóan felhasznált klisé, amelyet most márt tényleg hanyagolni kellene.)

A hevenyészetten kidolgozott és az 1:40 perces filmidőben értelemszerűen eléggé összecsapott apa-lánya viszonya elég soványka, ahogyan a többi karakter kidolgozása is: a kormányzati stréber Andreas (Kim Falck), a katona Kris Holm (Mads Sjøgård Pettersen) és a kormányzati hacker Sigrid (Karoline Viktoria Sletteng Garvang) a megszokott klisés szereplők. De ennek a nem túl eredeti csapatnak mégis van egy szimpatikus, sallangmentes melegsége. Még a leghülyébb szellemesnek szánt részeket is sokkal élvezhetőbben prezentálják, mint Emmerich vagy Michael Bay a saját béna karikatúráit. Hasonlóképpen, a film nem hajlandó high-tech McGuffin-t erőltetni a szörnyfilmes egyszerűségére: itt egyszerűen egy óriási troll tart Oslo felé, az emberek számára érthetetlen okokból. (Legalábbis a film szokásos kétharmadáig.) Meg kell akadályozniuk, hogy lakásokat és embereket taposson, és nem tudják, hogyan.

 

 

Kicsit céltalan az egész

 

A világos cél hiánya helyenként megakasztja a Troll drámai lendületét. Nehéz beleélni magunkat a kívülállók és a katonaság kötelező összecsapásába, amikor úgy tűnik, egyik félnek sincs véleménye arról, hogy mi a legjobb, amit ebben a helyzetben tehetünk, vagy egyáltalán, hogy mik a lehetőségek. Meg kell ölni a trollt? Vagy inkább tanulmányozzuk? Barátkozzunk vele? Ez nem a gazdagon ábrázolt sci-fi erkölcsi dilemmák filmje, mert a troll szilárdan megmarad a valósággá vált tündérmesék birodalmában.

A Trollra egyébként is az a jellemző, hogy mintha megcáfolná azt a gondolatot, hogy a szörnyfilmeknek szükségük lehet bármiféle mélységre vagy metaforára. A trollok például állítólag ezer évvel ezelőtt tomboltak Norvégia kereszténnyé válása ellen. (A viking korszakban.) Persze, ez a felbukkanó troll a templomi harangok hangjára visszahőköl, és nyilvánvalóan megérzi a keresztény vér szagát. De a film végül nem sokat foglalkozik ezekkel a múlt történelmében gyökerező részletekkel, abból a szempontból, hogy hogyan kapcsolódnak a félelmekhez vagy az összecsapó kultúrákhoz. Egy ponton egy alig ismert szereplő lelkesítő beszédet mond egy csomó, általunk egyáltalán nem ismert szereplőnek, olyan közhelyeket puffogtatva, hogy ne engedjünk a félelemnek, de a trollmítosszal egyáltalán nem foglalkozik, ahogy sajnos a film sem nagyon merül bele.

Ugyanezen az egyszerű szinten azonban a Troll egy jól sikerült óriásszörnyes film: A speciális effektek jól néznek ki, az akciót látványosan rögzíti Uthaug kamerája, és a szörnynek félelmetes pusztító ereje van, amit úgy ábrázol, mintha a trollok inkább makacs állatok lennének, mint gonosz gonosztevők. Még a szörny hivatalos bemutatkozását is, körülbelül 30 perccel a film kezdete után, inkább egy ügyes keretezési trükk, mintsem végtelenül elhúzódó spielbergi áhítat tárgya. Roar Uthaug nem az a rendező, akit nagyobb, grandiózusabb eposzokra szánnak, és ez az egyik legjobb tulajdonsága. Korrekt B-filmeket készít és nincs elszállva attól, hogy ő lenne az új Roland Emmerich, vagy Michael Bay, ismeri a saját határait. És ez mindenkinek a legjobb.

-BadSector-