FILMKRITIKA – A mumus olyan film, melynek középpontjában egy megrendítő, mélyen emberi történet áll. A film hűséges marad Stephen King novellájának sötét atmoszférájához, miközben megpróbálja új szintre emelni a horror műfaját. A remek színészi játék és a látványos vizuális effektek olyan atmoszférát teremtenek, ami még a legblazírtabb nézőket is rémületbe ejti, bár a film ennek ellenére sem tekinthető különösen emlékezetesnek vagy kiemelkedőnek a zsánerben. A filmet a Disney +-on néztük meg, 4K-s felbontásban.

 

 

Az az érzés, hogy egy szörny rejtőzik az ágyunk alatt vagy a szekrényünkben, egyike az egyetemes félelmeknek, és kevés olyan hatásos horrorfilmkészítési technika létezik, mint a jump scare-ek. Ezeket a tipikus horrorfilmes elemeket látjuk A mumusban is – hatásosan, bár eredetiséget nélkülözve – Stephen King 1973-as, azonos című novellájának aránylag hű adaptációjában. A címszereplő szörny hasonlít a Hang nélkül című film földönkívüli lényeire, Scott Beck és Bryan Woods írók a feldolgozatlan trauma pszichológiai és tematikus hatásait ültetik át egy szörnyfilmre, Rob Savage rendező pedig Sophie Thatcher hitelesen bátor, öntudatos, és szimpatikus kamaszlány-alakításával erősíti a történetet.

 

 

Ez a mumus imádja a családi tragédiákat

 

Thatcher Sadie Harpert alakítja, egy visszahúzódó középiskolás diákot, aki édesanyja autóbalesetben bekövetkezett halálával küzd. Bár Sadie apja, Will (Chris Messina) terapeutaként dolgozik, túlságosan lefoglalja saját gyásza ahhoz, hogy vigaszt nyújtson Sadie-nek vagy kishúgának, Sawyernek (Vivien Lyra Blair), aki retteg a sötétben. Amikor egy Lester Billings (David Dastmalchian) nevű férfi váratlanul megjelenik otthonukban, és saját három gyermeke rejtélyes haláláról mesél, Will érthető módon felhívja a hatóságokat. Mielőtt azok megérkeznének, Lester eltűnik egy, a padláson lévő szobában, és látszólag öngyilkosságot követ el.

Sadie jelen van, amikor Will felfedezi a holttestet, de még ekkor is Dr. Wellerhez (LisaGay Hamilton), egy gyásztanácsadóhoz irányítja lányát, ahelyett, hogy közvetlenül beszélne az érzéseiről. Közben Sawyer meggyőződött arról, hogy egy lény leselkedik a szobája sötét sarkaiban, és arra vár, hogy a lámpák kialvása után prédájává váljon. Miközben Sadie megpróbál eligazodni a tragédiák súlyosbodó sorozatában, szinte a megszállottja lesz Lester Billings életének részleteinek – és különösen egy túlvilági lény képeinek -, amelyeket az apja irodájában hagyott jegyzetfüzetben fedez fel. Hamarosan meggyőződik arról, hogy a lény valóságos, és meg kell találnia a módját, hogy legyőzze, mielőtt őt és családja többi tagját is lemészárolja.

 

 

Egyszerűbb horror-történet komplex pszichológiai megközelítésből

 

A veszteség erős érzelmi katalizátorként működik, így érthető, hogy a filmkészítők ezt a témát használják fel a cselekményük fokozásához. A közelmúlt horrorfilmjeiben azonban a halott szülők témája még a Disney animációs filmjeinek aranykorához képest is hangsúlyosabban szerepel. Ez a tendencia nem csak, hogy leegyszerűsíti az egész koncepciót, de egyfajta kihívást is jelent, amelynek a készítők nem mindig tudnak megfelelni, hogy ezt a témát igazán erős pszichológiai izgalmakkal ötvözzék. Emiatt kapunk olyan filmeket, mint A mumus, amely egy család gyászának és fájdalmának feldolgozásával indul, és egy szörnyeteg legyőzéséért folytatott konkrét harccal zárul.

Ezzel a váltással nincs semmi baj – és valószínű, hogy a fiatalok nagyon is tudnak azonosulni a filmvásznon látottakkal. De egy olyan műfajban, amely egyre inkább elismerést követel, a filmes technikák egyszerű profizmusa nem fogja egy filmet az első sorba emelni. Beck és Woods íróként bizonyították, hogy képesek megragadni a sebezhetőség és a rettegés jól beazonosítható érzéseit. Emellett pedig Savage a nézők feszültségét folyamatosan fenntartja, kamerájával ügyesen játszik a fény-árnyék viszonyokat kihasználva, hogy a megjelenő szörny a megfelelő pillanatban hozza ránk a frászt.

A mumus gyengesége ugyanakkor, hogy túlságosan támaszkodik a világépítés és a hangulatteremtés mechanikájára és emiatt sem tekinthető igazán emlékezetes ijesztgetős filmnek. 1978-ban, amikor John Carpenter a Halloweenben a saját „mumusáról” szóló filmjét rendezte, megértette, mennyire ijesztő, amikor egy szociopata gyilkos véres utat vág magának a tiszta, világos, külvárosi normalitáson keresztül.

 

 

Hatásos, de nem túl kreatív horror

 

A forgatókönyv eközben annyi időt szentel Sophie keresésének, hogy a mumus eredetéről szóló sok magyarázó monológ és dialógus közben, hogy úgy tűnik, elfelejti a Harper család azon tagjait, akik éppen nincsenek a képernyőn, pedig elvileg a legtöbb időt ugyanabban az otthonban töltik, ezáltal a történet kissé mesterkéltté válik.

Savage rendezői magabiztossága még akkor is fenntartja a film intenzitását, amikor a cselekmény és a téma, a logika és a hangnem közötti kötőszövet a legjobb esetben is gyenge. De még ha olyan profi munkatársakkal dolgozik is együtt, mint Messina és a fiatal Blair, Thatcher az, aki eladja nekünk a rémült és gyászoló emberekre vadászó, réges-régi szellem valószínűtlen valóságát. A fiatal színész a családtagot alakítja, aki a leghatározottabban próbálja feltérképezni az anyja halálának érzelmi következményeit, mielőtt az a Harperékre szállna, és ügyesen táncol a kétségbeesés, az iszony, vagy a bátor szembeszállás határán, azt sugallva, hogy Sadie úgy véli, tovább tudna lépni, ha csak meg tudná fejteni a szörny mitológiáját.

Akár lesz még folytatás, akár nem, Savage King-adaptációja az eddigi legjobb, ezt a címet viselő filmek közé sorolható, és bár a félelemkeltés terén nem túl kreatív, de mégis nagyon hatásos. A mumus egy jó film, de azért nem kiváló, de mégis, ügyesen tárja elénk azt az alapvető félelmet, amit a sötétségtől érzünk – ám a hatás azonnal megszűnik, amikor a villanyt felkapcsolják és hazamegyünk a moziból.

-BadSector-