FILMKRITIKA – A hó társadalma, J.A. Bayona rendező és társforgatókönyvíró műve, a 1972-es andoki repülőgép-szerencsétlenség történetét dolgozza fel rendkívül pontos részletekkel, argentin és uruguayi színészekkel a főszerepben. A film nem csupán a túlélés csodáját és az emberi szellem erejét mutatja be, hanem a tragédia minden részletét is felfedi, miközben mélyen emberi módon kezeli az áldozatok emlékét. Bayona filmje átélhetővé teszi a tragédia súlyát és az azt követő 72 napos küzdelmet, miközben hitelesen ábrázolja a túlélők és az elhunytak történetét.

 

 

A 1972-es andoki repülőgép-szerencsétlenség és túlélőtörténetének számos irodalmi, televíziós és filmes adaptációja közül J. A. Bayona rendező és társ-forgatókönyvíró alkotása, A hó társadalma, az első, amely ilyen aprólékos részletességgel és teljes mértékben argentin és uruguayi színészekből álló szereposztással eleveníti meg az eseményeket. Egy 1976-ban készült, gyenge minőségű mexikói film (amit egyesek a tragédia ócska kihasználásával vádoltak) és egy 1993-as, Ethan Hawke főszereplésével forgatott amerikai film jelentették az egyetlen két nagyjátékfilmes próbálkozást e szörnyű történet feldolgozására, amelyben egy Uruguayból Chilébe tartó charterjárat – fedélzetén egy rögbicsapattal, barátaikkal és családtagjaikkal – a tapasztalatlan másodpilóta tévedése miatt az Andokban zuhant le. A 45 utasból csupán 16-an maradtak életben; sokan a baleset pillanatában vesztették életüket, míg mások a hidegben fagytak meg vagy sebeikbe haltak bele. A maradék túlélők – hasonlóan a Sárgadzsekisek tévésorozat szereplőihez, amelyet később ez a történet ihletett meg – kénytelenek voltak a halottak húsából táplálkozni a túlélés érdekében, ami a csapat többségének mélyen vallásos hite miatt még nagyobb erkölcsi megpróbáltatást jelentett.

 

 

Remek rendezői választás

 

Mielőtt megnéztem volna A hó társadalmát, felvillanyzott a gondolat, hogy Bayona ül a rendezői székben, lévén a spanyol rendező, aki már sikeresen rendezett a horrorfilmeket, alkalmasnak tűnt a feladatra. Olyan rendezőt szerettem volna, aki nem teszi szenzációvá a túlélés csodáját és az emberi lélek állhatatosságát, ellentétben azzal, amit az 1993-as Életben maradtak – a Hawke főszereplésű film, amelyet Steven Spielberg közeli munkatársai készítettek – esetében feltételeztem, miközben nem használja ki a katasztrófa minden véres részletét sem és nem megy át olcsó horrorba. Olyan filmet szerettem volna, amely pontosan azt fejezi ki, amit Bayonának sikerült megfogalmaznia A hó társadalma befejezésénél egyetlen mondatban: a túlélők ugyanolyan halottak, mint azok, akiket a fagyott föld alá temettek, vagy akiknek húsát addig falták fel, amíg csak a csontjaik maradtak.

Az ábrázolt valóság hihetetlenül nyers, de a rendező mégis igyekezett emlékeztetni a halottak emberi mivoltára – hogy valaha többek voltak, mint összezúzott testek, megcsonkított végtagok és fertőzött testrészek. Érezhetjük a hatalmas repülőgép súlyát, ahogy az utasokkal együtt süllyedünk a hóba, és a túlélők kétségbeesését, ahogy az emberiességük egyre inkább előtérbe kerül, minél inkább úgy tűnik, hogy azt a körülmények elveszik tőlük. A baleset tragédiája és a 72 nap, amelyet azok éltek át, akiknek – csupán az akaraterővel – sikerült túlélniük, valós volt, és borzalmas következményekkel járt.

 

 

Előttük volt az élet…

 

A hó társadalma a baleset előtt időt szentel a rögbicsapat fiatal tagjainak, röviden bemutatva személyiségüket, egymáshoz fűződő viszonyaikat, a lányokat, akiket kedvelnek, és azokat a reményeket, amelyeket a jövőtől várnak. A legtöbbjük húszas éveik elején járó férfiak, akiknek az egész élet még előttük áll, de ahogy narrátorunk, Numa (Enzo Vogrincic Roldán) megjegyzi a közelgő téli fogságukról: „Ez egy olyan hely, ahol az élet lehetetlen.”

Az Andok felé történő végzetes eltérés a tapasztalatlan másodpilóta tragikus tévedésének következménye volt, aki nem sokkal a gép földet érése után életét vesztette. A férfiak és társaik két hónapra az elhagyatott hegységben rekedtek, miután a tíznapos kötelező kutatás eredménytelenül zárult. A férfiak ebben a szélsőséges helyzetben is megőrizték találékonyságukat és józan ítélőképességüket, még akkor is, amikor a körülöttük lévő körülmények folyamatosan az életüket fenyegették. Amikor egyikük szemeiben kialszik a fény vagy újabb holttestekre bukkannak, a képernyőn megjelenő feliratok a nevekkel és életkorokkal szemléltetik, milyen sok embert veszítettek el.

Ez a megközelítés a film részéről ellentmondásos: egyrészt arra ösztönöz, hogy ne dramatizáljuk túl a szerencsétlenséget, másrészt maga a film pontosan ezt teszi. Bayona és csapata egyensúlyozni próbálnak: valósághűen és kíméletlenül ábrázolják a szenvedést, anélkül, hogy az eseményeket kiaknáznák. Ez a kettősség elkerülhetetlenül párosul egymással. Ugyanakkor a film mélyebb tiszteletet nyújt a halottaknak, amikor a tragédia nyers valóságát mutatja be, szemben a hollywoodi giccses feldolgozással. Fontos kiemelni és újra meg újra hangsúlyozni, hogy a halottak valaha több voltak, mint a vásznon megjelenő merev, kék arcú alakok.

 

 

A kényszerű emberevés borzalmas élménye

 

Ahogy a szűkös fejadagok eltűnnek, az éhezés eluralkodik, és a testek bomlásnak indulnak (a fekete vizelet látványa, amiről nem is tudtam, hogy a vizelet elérheti ezt a színt, mélyen felkavaró). A helyzet súlyossága ekkor válik valósággá: a barátok és családtagok holttesteiből kell élelmet nyerniük. A csapat számára az erkölcsi dilemma talán még élesebb, mint másoknak; hiszen ők az Old Christians Club rögbicsapat tagjai, és egy korábbi templomi jelenet mutatja be, hogy mennyire központi szerepet tölt be életükben a vallás.

Az egészségi állapotuk később javulni kezd a kényszerű emberevés révén, bár sokan eleinte ellenállnak ennek. Amikor előkerül egy rádió, és kiderül, hogy a kutatásukat leállították, a csapatnak nincs más választása, ha küzdeni akarnak az életben maradásért. Dönteniük kell arról, hogy mit ér az ő életük a halottak és Isten szemében.

 

 

Egyszerre brutális és visszafogott ábrázolásmód

 

Bayona a baleset eseményeit egyszerre brutálisan, mégis valahol kellőképpen visszafogottan értelmezi – csak azt mutatja meg, amit valóban szükséges. Az összes színész rendkívül hatásosan közvetíti a szenvedéseket, és a két legnehezebben elviselhető jelenet a baleset – különösen az a rész, amikor a kabin ülései előrecsapódnak és a testek összenyomódnak, a végtagok szokatlan szögekben törnek el –, valamint a könyörtelen lavina és a menekülési jelenetek. Ez utóbbiak elviselhetetlen klausztrofóbia érzetét keverik az amúgy is kínzó hideggel és nyomorúsággal.

Mindez közvetlenül egy olyan jelenet után következik, ahol a barátok ritka, emelkedett hangulatú pillanatban kötődnek egymáshoz, ami még kegyetlenebbé teszi a rá következő jelenetet. A hó társadalma természeténél fogva szorosan kapcsolódik egyfajta „exploitation” horror színteréhez, de Bayona a műfajban szerzett tapasztalata (az Árvaház című filmje lenyűgöző) jól illeszkedik a témához. A katasztrófa maga a horror, és Bayona rendezése lehetővé teszi a tragédia mélyebb megértését, ami túlmutat az emberi felfogóképességen.

 

 

A hit határai és az emberi lélek ereje

 

Annak ellenére, hogy az Uruguayi Légierő 571-es járatának túlélői számára a végkifejlet pozitív érzetet nyújthat, és hosszú ideig csodaként tekintettek kitartásukra, A hó társadalma semmilyen szempontból sem tekinthető pozitív érzéseket keltő filmnek – még annak ellenére sem, hogy részben a hit határairól és az emberi lélek erejéről szól a körülmények szélsőségessége közepette. Kiemelkedik Nando (Agustín Pardella) alakja, aki elveszíti húgát, és csak napokkal a baleset után tér magához, már-már a halállal küzdve, de ahogy telnek a napok, fokozatosan visszanyeri erejét. Ő válik a csoport megmentőjévé, akinek vezetésével a csapat megmászni készül azt a hegyet, amely elválasztja a baleset helyszínét Chile termékeny földjétől, és idővel megtanulja, hogyan teljesítse ezt a lehetetlennek tűnő feladatot megfelelő ruházat és felszerelés nélkül.

Egy másik túlélő, Javier (Esteban Bigliardi), felesége, Lillian halála után, amit egy pusztító lavina okozott, elmondja, hogy bár elveszítette szerelmét, ez nem csökkentette az élet iránti vágyát, hanem inkább felerősítette benne azt, hogy ezt a szerelmet hazavigye gyermekeikhez. Hasonlóképpen, Nando húga, Susana elvesztése is kioltathatatlan túlélési célt ébreszt benne.

 

 

Nincs pozitív felhang

 

De ezekben a motívumokból sem érzünk ki semmilyen pozitív felhangot – de erre nincs is szükség. Numa narrációja (amely egy másik, kicsit erőltetettnek tűnő rendezői döntés) zárja le A hó társadalmát, bemutatva egy lenyűgözően sivár perspektívát az egész történetre nézve. Ez azonban egy elgondolkodtató nézőpont, amely ellentétes azzal, amit a világ, a híradók kamerái és valószínűleg a filmipar egykor látott egy csapat erős, férfias hősről, akik a saját lehetőségeik ellen küzdöttek és legyőzték az elképzelhetetlen megpróbáltatásokat. Egy reménysugarat megpillantó csapatról egy kegyetlen világban, amely látszólag megállíthatatlanul próbálja megtörni testüket, lelküket.

A valóság azonban az, hogy bár fizikailag túlélték a borzalmakat, a lelkük teljesen megtört. Gyengék, kétségbeesettek és csontsoványak voltak, koszosak és megalázottak; barátaik testének megsértésével, kannibalizmusukkal mentették meg magukat, és ez olyan döntés volt, amely minden bizonnyal örökre megmarad az emberben, annak létfontosságától függetlenül. Ahogy Numa megfogalmazza, a túlélők az elhunytakkal együtt haltak meg – ők csak azok voltak, akik végül hazatérhettek.

-Herpai Gergely (BadSector)-