FILMKRITIKA – Alex Garland lenyűgöző új filmje, a Polgárháború, már most biztosra vehető, hogy számos filmes és politikai elemzés tárgyává válik majd, és vitathatatlanul az idei év legmeghatározóbb mozifilmjei közé fog kerülni. Ez a mű már a szezon elején felkerült az év legkiemelkedőbb alkotásai közé, és egyben egy hátborzongató figyelmeztetést is közvetít felénk: bármilyen nemes céllal is vívják, a háború önmagában pokol. A Polgárháború nem annyira a konfliktusok gyökereit kutatja, sokkal inkább a harc közvetlen és pusztító következményeit mutatja be. A film során a „nyugati erők” a Fehér Házat célozzák meg, végighaladva az amerikai keleti parton, és menetük közben egész kisvárosokat változtatnak át véres csatatérré.

 

Garland filmje egy kitalált, alternatív háborús rémálmot tár elénk, melyet egy fiktív valóságban ábrázol, amely egyaránt játszódhat az ezredforduló után nem sokkal, de akár a közeljövőben is. Azonban a jelenkori globálpolitikai helyzet és az amerikai választási szezon fényében ez a vízió félelmetes módon már nem tűnik olyan távolinak. Az angol rendező művében egy hátborzongatóan életszerű és rémisztő figyelmeztetés látható, amelyben egy megváltozott világot láthatunk – beleértve New Yorkot is –, ahol az Egyesült Államokat sújtó kegyetlen és véres polgárháború már nem science fiction, hanem fájdalmasan kézzelfogható valóság. A különböző fegyveres erők elkeseredett harcot vívnak egymással, míg a rettegő lakosság a COVID-korszakhoz hasonlóan próbál alkalmazkodni az új körülményekhez. Néhány helyen, mint például egy kisvárosban vagy egy luxusszállodában, az élet folytatódik, egyfajta normalitás illúzióját keltve, köszönhetően a számos biztonsági intézkedésnek és az üzleti élet átalakulásának.

A Polgárháború emellett egy zseniálisan megrendezett politikai thriller is, amely a látvány és a feszültség terén is a csúcsra tör. Az IMAX formátum kihasználásával a film a háborús jelenetek cinikus erőszakát állítja középpontba. Garland alkotása egyben dühös figyelmeztetés is, ami különösen ijesztővé válik az amerikai választásoktól már nem olyan messze járva, felszólítva a békére, valamint kritikai hangot megfogalmazva a sajtóval szemben, amely egyrészt kendőzetlenül mutatja be a jelenkori történelmet, másrészt pedig gátlástalanul szolgálja ki az erőszakra is kiéhezett célközönségét.

 

 

Az elnök úgy hazudik, hogy ő sem hiszi el

 

A cselekmény csalóka egyszerűséggel bontakozik ki: a Polgárháború az Amerikai Egyesült Államok elnökének (Nick Offerman) beszédével kezdődik, aki olyan híreket közöl, amelyekben maga sem hisz igazán. A nyugati erők, egy Texasban és Kaliforniában működő szakadár csoport már megtört, és hasonló sorsra jut egy floridai csoport is. Alig kapunk kontextust, amikor bemutatkozik Kirsten Dunst alakította Lee, egy háborús fotós, aki egy felkelést örökít meg New Yorkban. New York itt olyan, mint a 2001 szeptember 11-i utáni időkben, egyes negyedekben a harcok frontvonalává vált, míg más helyeken – némi áramkimaradást és internetlassulást leszámítva – változatlanok a körülmények.

Garland és stábja nem riad vissza a harcok szörnyű árának bemutatásától; a felvillantott képek olyan jelenkori harcmezőket idéznek meg, mint Ukrajna, Gáza, Bosznia és Csecsenföld, ahol a pusztítás mértéke szinte felfoghatatlan. Egy különösen megrendítő jelenetben találkozunk egy névtelen katonával (akit Jesse Plemons alakít), aki gondolkodás nélkül kivégez egy külföldi származású tudósítót, majd a holttestet egy tömegsírba veti. Ez a kép, különösen IMAX vásznon, egészen biztosan mély nyomot hagy majd a magyar nézők emlékezetében is – különösen, hogy tőlünk egy országhatárral arrébb az ilyen kegyetlenkedés mindennapos. Habár Garland nem a teljes IMAX képarányban forgatott, mint ahogy Nolan vagy Villeneuve tette nemrégiben, mégis maximálisan kihasználja a formátum adta lehetőségeket a teljes hatás eléréséhez, így hozva létre egy lenyűgöző eposzt, amely elsősorban a háború borzalmait tárja fel. Garland a sajtó működéséhez hasonlóan hűvösen és tárgyilagosan mutatja be a poklot, ezáltal filmje még hátborzongatóbb, mintha túlspilázná a drámai hatást.

Annak ellenére, hogy a film koncepciója összetettségében sok irányba elindulhatott volna, a Polgárháború hatóköre és mérete végül meglehetősen szűkre szabott maradt. Az óriási díszletek, mint például lezuhant helikopterek egy elhagyott bevásárlóközpont parkolójában vagy a döntő rajtaütések, korlátozott látószöget biztosítanak, ezzel sokat bízva a nézők fantáziájára. Bár láthatunk tényleges háborús jeleneteket is a filmben, hasonlóan az Apokalipszis mosthoz inkább a háború hatását, a kegyetlen emberi történeteket és a háborús helyzetben rejlő bizonytalanságokat állítja középpontba, miközben a szereplők szövetségei és politikai álláspontjai szándékosan homályosak és többértelműek maradnak.

 

 

„Mi csak bemutatjuk a borzalmakat, nem avatkozunk bele…”

 

A film ugyanannyira sajtókritika, mint amennyire e nehéz szakma ünneplése. A Dunst által alakított fotós és háborús tudósító, Lee azt tanítja Jessienek, hogy a dolguk csupán beszámolni arról, ami történik – akár a benzinkút mögött, akár másutt, az események úgyis bekövetkeznek, akár jelen vannak, akár nem. Henderson veterán riporterként, Sammyként bölcs tanácsokat ad Jessienek: aludj, amikor csak tudsz, mert sosem tudhatod, mi vár rád a következő sarok mögött. Sammy egyenes, becsületes újságíró, aki évtizedek óta van jelen a frontvonalakon, és képes objektíven ítélkezni. Amikor csoportjuk Washingtonba érkezik az elnökkel való interjú előtt, mielőtt a kormány összeomlana, Sammy és Joel megvitathatják, milyen kérdéseket kellene feltenniük. Joel politikai nézetei kissé zavarosak maradnak. Végül is, a történelmet általában a győztesek írják, de az Offerman által alakított elnök (akinek szerintem sokan Donald Trumpra asszociálnak, bár Offerman direkt mondta egy interjúban, hogy egyáltalán nem őt akarták konkrétan ábrázolni) három ciklust töltött be és feloszlatta az FBI-t, ami figyelmeztetés lehetett volna a közelgő eseményekre.

Anélkül, hogy nyíltan szerepelne a forgatókönyvben, a Polgárháború sötét képet fest arról, mi történhet, ha a nemzet intézményei korrupttá válnak és a központi hatalom (az amerikai elnök) közvetlen irányítása alá kerülnek, vagy feloszlatják őket – ez magában foglalja a jogi és polgári intézményeket is. A film egyedüli hibája, hogy talán kicsit leegyszerűsítve mutatja be ezt a jövőbeli konfliktust. Kicsit olyan, mintha Alex Garland megint egy realisztikus zombiapkolipszist mutatna be a 28 nappal később után, csak éppen zombik nélkül – illetve, ahol a „zombik” magukat az egymást gyilkoló emberek. A Dunst által alakított fotóriporter pedig csak arra koncentrál, hogy a puszta tényeket örökítse meg, miközben kiderül róla, hogy korábban már nevet szerzett az „ANTIFA mészárlás” megörökítésével.

 

 

Különösen aktuális…

 

A Polgárháború leginkább egy rideg és távolságtartó rémálomként írható le. Bár nem biztos, hogy felér az olyan legendás alkotások szintjével, mint az Apokalipszis most, a film forgalmazóinak döntése, hogy választási évben hozza forgalomba ezt a háború poklát zsigeri módon bemutató filmet, rendkívül időszerűvé teszi. A közelgő széles körű bemutatója minden bizonnyal élénk vitákat fog generálni, azonban biztosak lehetünk abban, hogy a Polgárháború mint sokkoló háborús és politikai thriller, hosszan kísérteni fog minket. Csak reménykedni tudunk, hogy a benne ábrázolt kegyetlenkedések nem adnak újabb ötleteket olyan autokrata vezetőknek, mint például Vlagyimir Putyin, hanem inkább egy figyelmeztetésül szolgálnak a háború borzalmas következményeire, amelyek előbb-utóbb mindenkit – őket is – eléri…

-Herpai Gergely (BadSector)-