FILMKRITIKA – Jó előre „betárazott” a Disney: még november közepe sincs, de már itt is a karácsonyi témájú családi mozi E. T. A. Hoffmann klasszikus meséje és Csajkovszkij utolsó balettje és színpadi műve alapján.

 

A diótörő és a négy birodalom rendkívül látványos mesefilm, egy fantasztikus világba kerülő, anyját nemrég elveszítő fiatal lányról, egy magára hagyott és háborúskodó mesebirodalomról, cuki kisegérről, aki időnként fontos kulcsot lopkod, de azért kiderül, hogy jó fej. A sztárok között van itt nekünk egy Morgan Freeman, akinek szerintem fogalma sincs, hogy mi a fészkes fenét keres itt, egy Keira Knightley, akinek szexuális kisugárzása talán az egyedüli ok, amiért apa is szívesen elmegy a moziba, és egy jobb napokat megélt, de azért a szerepét egész korrekten eljátszó Helen Mirren. Micsoda sztárok, nem igaz? Kár, hogy a film maga a dögunalom…

De miért?

Ezt kérdezem én is… Miért kell egy ennyire konvencionális, közhelyes, unalmas mesét erőltetni a Disney-nek, amikor azért a Karib-tenger kalózaival megmutatta, hogy képes feldobni az ilyen „ifjúsági mese- és kalandfilmeket” is. Jó, oda kellett egy Johnny Depp, az onnan „átkerült” Keira Knightley viszont hiába szexi és határozottan ügyes is az enyhén „dominás” áthallású szerepében, nem képes elvinni a hátán ezt a dehidratált, felcukrozott Alice Csodaországbanra hajazó történetet.

A sztori szerint az Clarának (Mackenzie Foy), a film főszereplő leánykájának egy kulcsra van szüksége, a tojás alakú ékszerdobozkát, amelyet karácsonyra kapott tőle és amely állítólag felbecsülhetetlen ajándékot rejt néhai édesanyjától. A csodabogár keresztapja, Drosselmeyer (Morgan Freeman) éves ünnepi bálján a kislány egy aranyfonálhoz jut, ami elvezeti őt az áhított kulcshoz – aminek rögvest nyoma is vész egy különös, rejtelmes párhuzamos világban. Odaát Clara találkozik egy Philip nevű katonával, egy sereg egérrel és három birodalom kormányzóival. Clarának és Philipnek az ominózus negyedik birodalom területére kell merészkedniük, amit egy zsarnok irányít, hogy visszaszerezzék a kulcsot és visszaállítsák a harmóniát e bizonytalan világban.

A történet így leírva biztosan nem hangzik rosszul, de mégis, annyire kiszámíthatók a fordulatok, közhelyesek a karakterek, erőltetettek a politikai korrektségtől és családbarát mentalitástól átitatott jelenetek és párbeszédek, hogy szülő legyen a talpán, aki nem kapja magát azon, hogy a gyereke böködi, hogy ne horkoljon már olyan hangosan vetítés közben.

Cini-cini kisegér, minden klisébe belefér…

Szerencsére van azért a filmben pár jól kitalált mesekarakter, és ezek közül kiemelkedik egy kisegér, aki a legváratlanabb pillanatokban jelenik meg, hogy vagy ellopjon egy fontos tárgyat, vagy segítse hőseinket. Aki fogékony a cuki kis állatokra, annak tetszeni fog ez az egérke is, mert nagyszerűen van animálva.

Látványra egyébként sincs probléma a filmmel: rendkívül fantáziadús (ha nem is minden mozzanatában túl eredeti) képi világ teríti be a mozivásznat. A gyönyörű korabeli kosztümökre, női báliruhákra, elegáns férfi frakkokra, vagy még a valós, 1800-as évekbeli, londoni világra is ügyeltek a készítők, szóval akár még azt is el tudom képzelni, hogy a más téren alaposan elhasalt film ezért valamilyen díjat kapjon.

A kis aranyos, a rossz, meg a ripacs

A film egyik nagy hibája, hogy a Mackenzie Foy által alakított Clara – bár rendkívül aranyos és szimpatikus – ugyanakkor annyira unalmas, sótlan és klisés karakter, hogy bár a fiatal Foy egyébként nem rossz színésznő, de képtelen érdekessé varázsolni a mesehősnőjét. Mivel alapvetően rá koncentrál a film, így elég nehéz ettől elvonatkoztatni.

Rettenetesen irritáló még a magyar szinkron is, tele állandóan affektáló (Keira Knightley szinkronhangja), sipítozó és ripacskodó karakterekkel. Biztosan ilyen volt az eredeti is, nem kárhoztatom a szinkronszínészeket, de ettől még nem kevésbé fárasztó ezt folyamatosan hallgatni.

Nem tudom, Disney akar-e folytatást ennek a filmnek, de talán nem kellene erőltetni…

-BadSector-