FILMKRITIKA – Az Ad Astra című filmben a nem túl messzi jövőben egy magányos asztronauta (Brad Pitt) a mély űrbe hosszú útra kel, hogy egyszerre derítse ki az igazságot harminc éve eltűnt űrhajós és űrkutató legenda apjával kapcsolatban és mentse meg az emberiséget a szinte biztos pusztulástól. Váratlan mestermunka lett James Gray filmje, amely nyomaiban egyszerre idézi az Apokalipszis most és a Tarkovszkij-féle Solaris filmtörténeti klasszikusokat, mégis valami egészen egyedi, izgalmas és elgondolkodtató alkotás, amely a vetítés után is sokáig veled marad.

 

Roy McBride (Brad Pitt) asztronauta igazi álom „szakember” a kormány számára, hiszen a legkeményebb helyzetekben is elképesztő hidegvérrel és profizmussal képes cselekedni, vérnyomása sosem megy a kívánt 80 felé és szinte minden pillanatban bevetésre kész. Egy számára majdnem halálos, hajmeresztő katasztrófahelyzet (és egy egészen elképesztő nyitójelenet) után tehát nem is csoda, hogy a kormány arra kéri fel, hogy egy hosszú űrutazást téve utazzon el a Neptunus bolygó közelében lévő űrállomásra, a világegyetem legtávolabbi pontjára. Harminc éve halottnak hitt, igazi űrhajós legendának számító apja, Clifford McBride (Tommy Lee Jones) itt kutatott a Földön kívüli élet után – szinte mániákusan.

Neurózis és paranoia egy lelketlen, reménytelen világban

Roy minden pszichológiai vizsgálaton átmegy (melyet egy láthatatlan, valószínűleg mesterséges intelligencia által vezérelt rendszer végez el rendszeresen, miközben ilyenkor a pulzusát is mérik) holott van vele baj rendesen. A felesége, Eve (Liv Tyler) már rég elhagyta, és Royban mély nyomott hagyott, hogy apja, az űrkutatás legendája már kamaszkora óta elhagyta őket.

Brad Pitt a Volt egyszer egy… Hollywood után ismét megmutatta, hogy épp olyan vérprofi, mint az általa alakított karakterek: a macho, bevállalós kaszkadőr után egy egészen másfajta, befelé forduló, neurotikus figurát alakít, aki képtelen a normális párkapcsolatra, illetve egyáltalán, másokkal bármilyen kapcsolatot teremteni.

Az Apokalipszis most párhuzam is megáll nála, hiszen tulajdonképpen a „továbbgondolása” a Francis Ford Coppola által, egyetlen jelenetben felvázolt, hasonló neurotikus problémákkal küzdő és elvált feleségen már csak nem is kesergő Willard kapitánynak, akit Martin Sheen alakított.

Vietnám helyett világűr

De hasonlat itt nem áll meg. Roy-nak is egy hosszú, veszélyes űrutazást kell megtennie ebben az űrhajós road movie-ban, hogy a kormány megbízásából megtalálja a Coppola filmjében szereplő Kurtz ezredeshez szintén feltűnően hasonlító Clifford McBride -ot, aki itt történetesen Roy apja.

Ami pedig az Apokalipszisben Vietnám őrülete volt, az itt egy disztópikus jövő, ahol a már a Holdat is elérte a modern civilizáció átka. „A világűrbe menekült a Föld civilizációjának romlása elől és az itt is utolért minket.” – kommentálja monológjában Roy, azt is hozzátéve, hogy az apjának biztos hányingere lenne az egésztől. Ebbe beletartozik a bűnözés is: a filmben láthatunk egy ehhez kapcsolódó akciójelenetet is, amelyben űrkalózokkal kell felvenni a harcot hőseinknek.

Az Ad Astra egyébként nagyon ügyesen (bár valószínűleg a filmstúdió nyomására) vegyítette az akciójeleneteket a filmbe, amelyek szintén némileg az Apokalipszist idézve törik meg időnként a film filozofikusabb, művészfilmes cselekményét. Bár nem tartoznak szervesen a főnarratívához, de Coppolához hasonlóan itt is átjön belőle az utazás a film univerzumának kegyetlen, őrült mivolta. Ami az Apokalipszisben Vietnám volt, az itt a világűr, ebben a disztópikus, ám hátborzongatóan reális világban, amely már túlságosan is közel van…

Végül meg kell még említeni a Solaris hatását (a Stanislav Lem regényét és a két filmadaptációét egyaránt) amelyekből szinten finoman nyert ihletet ez a film, de csak épp annyira, hogy kellemes emlékeket idézzen.

Váratlanul jött ez a sci-fi klasszikus

Legalábbis számomra. E filmről eddig nem sokat hallottam, lévén a forgalmazó nem nagyon küldött róla sajtóanyagot, és más sajtóvetítéseken sem láttam a reklámjait. De nem is baj, sőt, kifejezetten örülök neki, hogy felkészületlenül ért ekkora kellemes meglepetés. Ez a remek film így ütött, így kellett most nagyon, ebben az idei filmes sivárságban, amelyet nálam eddig pusztán a Fehér éjszakák, a Volt egyszer egy… Hollywood, az Apokalipszis most – A végső vágás (persze, az már a ’79-es film újravágása, tehát ott nem idei alkotásról beszélünk) tört meg eddig.

-BadSector-

Sziasztok! Kérjük, támogassátok a theGeek.hu oldalt a Patreonon, hogy fennmaradhasson, függetlenül, napi hírekkel és tesztekkel, a Patreon adományozó rendszerén keresztül! Köszönjük! theGeek csapata
Become a Patron!