TESZT – Köszöntelek, halandó, a Káosz Birodalmában! Itt semmi sem az, aminek látszik és semmi nem úgy történik, ahogyan azt várnánk – habár a Total War: Warhammer széria utolsó epizódját már mi is nagyon vártuk, mert valljuk be, mi, a Négyek, a Sötét Istenek, a Káosz Hatalmai eddig igazán nem kaptuk meg azt a rivaldafényt, amit megérdemelnénk. Vajon a Total War: Warhammer III méltónak bizonyult nagyszerűségünkhöz? Olvass tovább, és megleled a választ, de figyelmeztetlek, itt semmi sem az…

 

 

Ez a nap is eljött: közel hat évvel az első rész premierje után végre megérkezett a Total War: Warhammer III. A Creative Assembly és a SEGA együttműködésének egyik legsikeresebb szériája ér véget ezzel, amelyet a Games Workshop-féle Warhammer Fantasy univerzuma ihletett. Ennek leghíresebb iterációja persze a terepasztalos stratégiai játékcsalád (tabletop miniature wargame, ahogy a bölcs angolok hívják), de talán nem túlzás kijelenteni, hogy az a sosem látott népszerűség, amelyet napjainkban ez a fantáziavilág élvez, nem kis részben éppen az első két Total War: Warhammer PC-játéknak köszönhető. Oké, egye fene, azért a két Vermintide sem volt rossz, de valljuk be, akármilyen felemelő érzés is hatalmas harci pörölyökkel püfölni az ártatlan kis skavenek bundás buksiját, azért ha van olyan világ, amihez illik a „totális háború” fogalma, akkor az a Warhammer – legyen szó akár a 40K-ról, akár a Fantasyről!

Mielőtt belecsobbannánk a vértengerbe – nem, ez nem túlzás! Látogassatok majd el Khorne káoszisten birodalmában –, érdemes röviden megválaszolni a kérdést: tulajdonképpen mit várunk a Warhammer III-tól? Ugyanis valljuk be, az első két rész, különösen a 2017-es második epizód a rengeteg DLC-jével, nagyon magasra rakta a lécet. A fejlesztők szinte minden beleszuszakoltak a programba, amit csak kínált a WFB univerzuma, mind a játszható népek, mind a témák, ötletek, helyszínek terén. Ezek után két út állt nyitva a Warhammer III előtt: vagy igyekszik ugyanazt prezentálni, mint a második rész, csak szebben-jobban stb.; vagy pedig olyasmit nyújt, amit eddig nem láthattunk a szériában, akár azon az áron is, hogy itt-ott letér mind a Total War széria, mind a Warhammer univerzum jól kitaposott ösvényeiről. A Creative Assembly úgy döntött, őket nem kötik világunk törvényei: egyszerre próbálkoztak meg mindkettővel.

 

Portálok földje

 

Kezdjük rögtön a feketelevessel: bár a játék tartalmazza az első két rész fajait és népeit, de egyelőre csupán ellenségként találkozhatunk velük. Habár a fejlesztők ígérete szerint készül a Mortal Empires kampány, amely összekapcsolja a három TWW-játékot, ez most még nem elérhető; így aztán kénytelenek leszünk beérni azzal, amit a Warhammer III kínál.

Ám amit a WIII kínál, az sem kevés, sőt! Először is, a sorozat történetében első alkalommal kapunk egy remek tutorial-hadjáratot, amely egyfajta prológusként funkcionál. Azon túl, hogy még a műfaj veteránjai számára is hasznos segítséget jelent, már csak a remek, hangulatos, „nagyon warhammeres” történet miatt is érdemes kiderítenünk, hová tűnt Kislev medve-istene. A sztori és főleg a karakterek engem a Dark Omen című, ősi warhammer-játékra emlékeztettek, némi Warcraft III beütéssel, de többet nem mondok, elvégre ki fogjátok próbálni, tudom.

 

 

 

 

Érdekes módon a Warcraft-párhuzam a játék fő attrakciójára, a Realm of Chaos hadjárat esetében is megáll: hasonlóan sötét és fordulatos cselekményre számíthatunk. Általában is kijelenthető, hogy ez az eddigi legkevésbé sandbox „nagy” hadjárat a TWW-széria történetében. Ami a térképet illeti, igaz lehet a fejlesztők dicsekvése, miszerint „nagyjából kétszer akkora”, mint ez Eye of the Vortex hadjárat helyszíne az előző epizódban. Valóban hatalmas terület, ráadásul valamivel változatosabb és persze látványosabb, mint a korábbi részek térképei. Más kérdés, hogy az optimalizáción még lehet dolgozhattak volna kicsit a CA szakijai, mert időnként igencsak beszaggat még egy erősebb gépen is. Cserében viszont a csaták során semmi ilyen problémát nem tapasztaltam.

A fentebb említett kettősség fényében vizsgáljuk meg, mit kínál a hadjárat! Egyrészt, a hagyományos Total War-játékmenet talán még sosem volt ennyire gördülékeny. Ha sikerül túltennünk magunkat az első sokkon, amit az UI „vöröseltolódása” jelent – most komolyan, ki gondolta, hogy jó ötlet, ha minden ikon ugyanolyan színű? –, hamar megtapasztalhatjuk, mennyivel kiforrottabbá vált a klasszikus játékmechanizmus. Az olyan apróságoktól kezdve, hogy csatában most már láthatjuk, pontosan honnan érkezik az utánpótlás (és át is helyezhetjük) a sokkal áttekinthetőbb és könnyebben használható karakter-adatlapokig rengeteg minden változott, többnyire előnyére. Külön érdemes kiemelni a diplomáciát, amit, láss csodát, végre érdemes használni! Ha ugyanis ügyesen keverjük a lapokat, nem csupán a szövetségesünk egyes egységeit, de egész seregeket is a magunk oldalára állíthatunk, ami igencsak jól jöhet a történet bizonyos pontjain.

Másrészt, a legnagyobb újdonságot a címadó „Káosz-birodalmak”, vagyis alternatív dimenziók jelentik, amelyekbe a térképen fájdalmas gyakorisággal megjelenő portálok segítségével látogathatunk el. Ezeket többféleképpen is használhatjuk, de a történet megköveteli, hogy alaposan felderítsük őket, míg végül egy valóban epikus ütközet keretében szerezzük meg, amiért érkeztünk. A négy Káosz-isten, Khorne, Nurgle, Slaanesh és Tzeentch mind teljesen eltérő, de nem kevésbé őrült látványvilággal hódít, és meg kell hagyni, talán még soha, semelyik Total War-játékban nem láthattunk annyira lenyűgöző csatatereket, mint amilyeneket a Realm of Chaos kínál!

 

Népek hazája, nagy világ

 

De kik is népesítik be a Warhammer III világát? A nyolc – valójában hét plusz egy, mert az ogrékat csak az előrendelők és a játékot az első héten megvásárlók kapták ingyen –, szóval, nyolc játszható frakció egy része sosem rendelkezett terepasztalos reprezentációval, ez azonban inkább volt előny, mint hátrány a fejlesztők számára, hiszen végre szabadon engedhették fantáziájukat.

 

 

 

 

A még véletlenül sem oroszos Kislev, illetve az ó- és középkori Kína ihlette Grand Cathay képviseli az emberek faját. Más univerzumok esetében most felkiálthatnánk, hogy „áhá, ők a jófiúk”, de mint tudjuk, a Warhammer univerzumaiban nincsenek jófiúk, csak rosszak és még rosszabbak (a kivétel erősíti a szabályt). Mindkét frakciót remekül eltalálták, mind a látványvilág, mind a rendelkezésre álló alakulatok, mind pedig a játékmechanika terén. Kislevre a politikai/vallási megosztottság és a sokoldalú, közel- és távolsági harcban egyaránt jeleskedő egységek jellemzőek, míg a sárkány-istenségek vezette két Cathay tartomány a specializáltabb egységeivel, a szórakoztató karaván-feladatokkal és persze a cathay-i Nagy Fa… izé, Bástya védelmével tűnik ki.

Következzenek a játék igazi attrakciói, a négy Káosz-isten seregei! Le a kalappal a fejlesztők előtt, mert látszik, hogy minden tudásukat és igyekezetüket beleadták, hogy a lehető leghitelesebb, ugyanakkor legszórakoztatóbb formában interpretálják a tabletop wargame figuráit. Khorne folyamatosan morgó-brummogó, civakodó Bloodletterjei éppen olyanok, amilyennek az ember képzeli őket; a kedvesen viháncoló, bélgázukat eregető, egymás fején ugráló Nurglingeket pedig egyszerűen nem lehet nem imádni! Minden egyes teremtmény, akikkel találkozunk, teljesen egyedi: ez az egyediség pedig többnyire a csatatéren betöltött szerepükben is megnyilvánul.

A Véristen, Khorne követőit egy böhöm nagy démon vezeti, aki valószínűleg egy Balrog-hasonmásverseny nyertese is egyben. Mint sejthető, ez a társaság a frontális támadás híve, és ember – törp, ork, ogre, másik démon ésatöbbi – legyen a talpán, aki képes állni a sarat, mikor megcsapja őket a Khorne-légkalapács! Nurgle Nagyapó az enyészet, pusztulás és újjászületés istene, de ebben a játékban azért inkább az előbbin van a hangsúly. Gyomorforgatóan gusztustalan, mégis valahogy rendkívül szórakoztató, jó kedélyű társaság, akik a lassúságukat mindenféle buffokkal és rendkívül ütőképes varázslatokkal – no meg sok-sok Nurglinggel – ellensúlyozzák.

 

 

 

 

Slaanesh a „Túlkapások Istene”, egyáltalán nem burkolt szexuális felhangokkal. Mit is várhatunk egy társaságtól, akik lengén öltözött, rákolló karú démonlányokkal és hasonló nyalánkságokkal (a szó szoros értelmében) operálnak? Ők a csábítás, a sebesség és az elkerülő manőverek mesterei – beletelik egy kis időbe, ameddig az ember megtanulja a harcmodorukat, de ha sikerült, utána már könnyű győzelemre vezetni az „Arch-csábító” seregét. Ami pedig személyes kedvencem, Tzeentch, a Változás Urának pereputtyát illeti, ők a lángszóró és az energiapajzs (halál komolyan!) használatában jeleskednek a harctéren, míg a kampányban mindenféle, gyakran teljesen random események előidézésével mehetnek ellenségeik agyára. Akad még egy ötödik démon-frakció is, a Káosz Légiói: ők az „oszthatatlan Káosz” nevében ténykednek egy teljes mértékben személyre szabható Démonherceg irányításával, és lehetőséget teremtenek arra, hogy az ember láthassa egymás oldalán harcolni kedvenc visszataszító démonporontyait.

Ami az Ogre Királyságokat illeti, hamisítatlan DLC-nép: szórakoztató is igencsak OP csapat – akinek a „kéziágyú” valójában egy böszme nagy ágyút jelent, kézben – sajátos mechanikával és történettel. Ajándékként remek, de abban nem vagyok biztos, hogy külön megvenném-e őket.

 

Rothadás még sosem volt ilyen szép

 

A grafikára a már említett időnkénti szaggatást leszámítva nem nagyon lehet panasz, hacsak azt nem említem, hogy a fényeffektek időnként kicsit túl élesek, a ragyogás egyes térképeken túl erős. Valóban hatalmas csatatereket kapunk – ez különösen az ostromok esetében szembeötlő, amelyek mechanikáját jelentősen átdolgozták, és sokkal több is van belőlük. A táj, kiváltképpen a Káosz-síkokon, már majdnem interaktív, őrültebbnél őrültebb jelenségek kísérik (és kísértik) a seregeinket. A karaktermodellek kidolgozottságára sem szólhatunk egy rossz szót sem. Ugyanez áll a hanghatásokra is, ami pedig a zenét illeti, arra csupán egyetlen jelző jut az eszembe: epikus. Az utolsó Warhammer-játék, amelyik a maga műfajában hasonlóan lenyűgöző hang- és zenei élményt nyújtott, az a Mechanicus volt, ez pedig, higgyétek el, nagy dicséret.

 

 

 

 

Egyedül nem megy

Nem bizony, főleg, ha a Warhammer III multijáról beszélünk. Habár működik a Realm of Chaos hadjáratban is, egy kb. 40 órás kampányba belevágni többedmagunkkal azért csak időmilliomosoknak ajánlott. Szerencsére a játék kapásból tartalmaz két, alapvetően az egydélutános/estés multi-sessionökre kiélezett hadjáratot, amelyek Kislev, illetve Cathay földjére kalauzolják a játékosokat. Érdemes kiemelni a szimultán köröket, ami miatt kvázi-valósidőben láthatjuk, mit csinál a másik (max. hét) játékos – ez pedig azt is jelenti, hogy időnként gyorsabban kell reagálnunk a világtérkép történéseire, mint azt szeretnénk. A másik újdonság, hogy csaták esetében a játékosok szabadon megválaszthatják, melyik oldalra állnak. Tehát, elméletileg még akkor is kerekedhet egy vidám 4 v 4 csata, ha csupán egyetlen játékos áll szemben egy AI-sereggel. Hasznos és szórakoztató újítás, amivel persze könnyű visszaélni, hiszen, ha egy ügyes játékos irányítja az ellenfeledet, olyan ütközeteket is könnyen megfordíthat, ami a mesterséges unintelligenciával szemben biztos győzelem lett volna…

 

Káoszt látok álmaidban

 

Muszáj szót ejtenünk a játék hiányosságairól is, mert Warhammer III még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető tökéletesnek. Nagy csinnadrattával harangozták be az új ostrom-mechanizmust. Tény, hogy az ostromok léptékükben nagyobbak, a játékmenet terén pedig összetettebbek lettek, kiegészítve a korábbi Total War-játékokban már látott barikádok rendszerét, felosztva a térképet különböző területekre, amelyek meghódítása mindenféle bónuszokkal jár stb. Azonban úgy tűnik, minderről az AI-t elfelejtették tájékoztatni, minek következtében a legtöbb városi csata elég vicces. Multiban persze mindez nem jelent problémát, de ahhoz képest, hogy láthatóan mennyi időt és energiát fektettek a rendszer kidolgozásába, igazán polírozhatták volna még egy kicsit. A másik gond a frakciók egyenlőtlensége, már mennyiségi/tartalmi téren… értem én, hogy valamit hagyni kell a DLC-k számára is, de egyik-másik Káosz-frakció rostere azért elég sivár, főleg a Warhammer II népeihez képest. Nem mondom, hogy nem szórakoztató velük a játék így is, de sajnos elég hamar elunhatja az ember, legyen akármekkora Warhammer-rajongó – tapasztalatból mondom.

 

 

Összegzésképpen, fel kell tennünk a kérdést: végül is kinek készült, kinek ajánlható a Warhammer III? Illetve, mi a helyzet a bevezetőben említett kettősséggel? Hátulról indulva, igazság szerint a CA csapata remek munkát végzett: hajszál híján sikerült nekik a lehetetlen. A Warhammer III ugyanis ügyesen lavírozik a „mindenből többet-jobbat” és a „merjünk újítani” határmezsgyéjén. Jóformán minden, amit megváltoztattak, hozzátettek a korábbi formulához, a játék erényére szolgál; ugyanakkor mindaz, amit szerettünk az első két játékban, szintén megtalálható a harmadik részben.

Ami miatt azonban most mégis meg kell gondolnom, pontosan mit mondok, kinek ajánlom a játékot, az a… nevezzük gyermekbetegségnek. Ugyanis a Warhammer III gyakorlatilag még nincs teljesen kész – addig semmiképpen sem, ameddig meg nem érkezik a Mortal Realms kampány, és össze nem ereszthetjük az új (és gyakorta teljesen egyedi játékmenetet felmutató) frakciókat a régebbi kedvencekkel! Nem mondom, hogy nem éri meg az árát a program, ha pedig a Warhammer világának rajongója vagy, nyilván kötelező vétel, nem fogod megbánni. Azonban ha új vagy a műfajban és kedvet kaptál hozzá, lehetséges, hogy most jobban megéri például Game Pass-on keresztül játszani vele – aztán ha majd kijött a mega-kampány és éppen akciós, akkor lecsapni rá. Mégis őszintén tudom ajánlani mindenkinek, hiszen a Total War: Warhammer III kiváló játék lett: megvan benne mindaz, amiért szeretjük a Total War-okat, ahogy az is, amitől annyira lenyűgözőnek, magával ragadónak találjuk a Warhammer-univerzumot… amint kinövi a gyermekbetegségeit és kikalapálják azt a néhány bugot, bátran állíthatom, hogy ez lesz a TWW-széria legjobb darabja.

-ROD-

---

Kiadó: SEGA

Fejlesztő: Creative Assembly

Stílus: TBS/RTT

Megjelenés: 2022. február 17.