FILMKRITIKA – Azt mondják, minden fejben dől el, minden mindenhol mindenkor – de ettől én még nem leszek Batman, legfeljebb Badman, tehát egy pszihológiai eset. Itt valaki eldöntötte, hogy készít egy filmet a megőrülésről (gondolom valós történet alapján!), amire sokan rábólintottak. Hittek abban, hogyha egy interkozmikus hiperverzumban nagyvonalúan osztogatják a sallert, a tockost, a lengőst: akkor ettől majdmégjobban fejreáll a Dr. Strange féle furaverzum – mintha ez lenne a cél.

 

A főszereplő: Evelyn (Michelle Yeoh) mátrixi világába csöppenünk, ő a nagybetűs Minden mindenhol mindenkor – lányával (világ)egyetemben. A jelenben viszont mosodát üzemeltetnek, de a családi szennyest nem sikerült kimosni, ugyanis a nagy papírmunka közben előcsusszan egy válóper, aztán pedig egy adózási meghagyás. Evelyn mentális válságot él át, s közben multiverzumi síkokban kap lehetőséget szembeszállni a körülményekkel, ahol felveszi a kesztyűt, bárdot, kést, bambuszrügyet és minden metaverzumilag szimmetrikus egyéb alkalmatosságot.
Kezdjük az előnyökkel, mert az nem sok van a filmben. Egyes tanulmányok szerint a megőrülés, pszihózis pontosan ilyen, álom az álomban, kéz a kézben, kés a késben: s amikor azt hisszük, hogy happy end, akkor is jó esetben csak egy újjabb fejezetet zártunk le, rosszabb esetben az már a depi end, és visszahív a világegyetem eldugott bugyraiban pulzáló karmageddon.

Ha 1x véletlen, összefutnánk egy másik életben

 

Evelyn látja önmagát mire vihette volna, ha nem megy hozzá egy ‘mosómacihoz’, helyette lehetett volna díva, vagy énekes. A vetítőgép flashback-ek, visszacsatolások tömkelegét zúdítja ránk, nincs menekvés. Örülünk, ha képben vagyunk, bár szerencsére nem kerülünk bele ebbe a hiperparallel csapongásba. A film viszont egyre komolyabban vág bele a képtelenségekbe, szalagvágóval hasít az agyunkba, amíg el nem éri az egy képkocka/ snitt sebességet. Az utóbbi komoly munka lehetett a vágók és az egész stáb számára, nézni viszont egyszerűen retinaszaggató.
Ráadásul ‘főhőseink’ folyamatosan valami kreténséggel rukkolnak elő, ugyanis minden ilyen fásság egy indítójel, hogy összekapcsolódjanak egy szuperképesebb énjükkel. Ezzel pedig öblítőként használják a groteszk vizualitást, miközben gyomorforgató ízléstelenségben centrifugázzák elménket. Lehet, hogy valaki számára felettébb szórakoztató dildóval vagy virsli ujjakkal hadakozni, de számomra ez olyan szinten idétlen, hogy az ember megrázza magát – ahogy egy kedves ismerősöm mondaná:).

Nem nehéz ugyanis megkülönböztetnem az ürüléket a májtól (a film az előbbi kategóriába zuhan gyakorlatilag szó szerint) mivel például olyan jelenettel operál, hogy ki tud előbb s*ggest ugrani egy felcsatolható dildóra. Ők is érezhették, hogy ez már ganajszint, ezért kockásították a képet, de az ilyen ‘vár ránk a Godzilla, felnyúlok a nózimba’ (by Mentha) típusú vizualitással csak felesleges sokkterápiának tették ki az agysejtjeimet. Pedig ennyi erővel igazán stílszerű lett volna kukoricát hányni az félig telt popcorn-vödörbe, s megbolondítani egy kis gyömbérrel. Kedves gyártó! Kikérem magamnak ezt a munkát, legközelebb megpróbálok fordított irányban enni hasonló jelenetnél, s megígérem, hogy felteszem TikTokra, behash-elve a rendezőt (elkövetőt). A jó ízlésnek is vannak határai, és most nem a csillagos égre gondolok. Ez mindennek az alja és teteje egyszerre.

Infinity veretés: instant gyomorcentrifuga

 

Törjünk pálcát a tükörverzum felett, leszek én a kemény zsaru (zsűri). Bár pontosan tudom milyen érzés, ha valakinek a munkáját fikázzák, de most erkölcsi kötelességem ezt megtenni. Nem tudom elfogadni, hogy LMBTQ-s érzékenyítés miatt 1,5x jobb értékelést kapjon egy cím, mint amit érdemel. Sonic2-ből miért nem volt esti sajtóvetítés? Ezt a förmedvényt mégis melyik nemzetközi lobbi propagálta? Szép dolog az ingyen poszter, de ne az ilyen kullantásokra pazaroljuk az erdőket. Az, hogy feldolgozza az ifjú meleg barátnők elfogadását a film, még lehetne jó is a vetítés, bár konkrétan ezt a szálat viszonylag jól viszik vászonra. A kritikusok többségét megosztja a film, viszont mivel nagyon sokan dicsérik, leszek én szívesen a töltés negatív oldalán.

A 40-es éveiben járó Evelyin világhálójában (és neuronhálójában) egyébként általában a lánya bukkan fel, aki hol szeretetéhes suhanc, hol lázadó tini: akinek nem sok közerkölcsi érzéke maradt, nem beszélve a jóságfaktorról. Helyenként adódnak vicces szituációk: afféle WTF félék, és érteni vélem a filozófiai megközelítést, a szimbolikus síkokon futó konfliktuskezelést.
Már amennyiben persze megoldás pórázon pörgetni egy kutyát, de mint tudjuk, az élet néha sportszerűtlen. A gond inkább az, hogy ez a cím folyamatosan lesből támad, nem éri be 2 óra játékidővel. Kell neki az a fél óra hosszabbítás. Olyan érzéssel támolyogtam ki a teremből, mintha egyben megnéztem volna Skrillex összes videoklipjét. Ez volt aztán a Bangarang!

 

Ami IMDB-n 9, az nálam fordítva hat…

 

Sokan dolgoztak még többet, a díszletek és helyszínek változatosak, de a hektikus kapkodás nem válik Daniel Kwan és Daniel Scheinert filmjének előnyére. A sztereotípiám szerint, ha egy filmben számozva vannak az epizódok, akkor az egy végeláthatatlan futam lesz. Sajnos beigazolódott a félelmem. Ki kell, hogy mondjam, már a félidőnél azt vártam, hogy mikor fújják le ezt a fűvel aláaknázott mérkőzést. Bár a fű elvileg nyugtat, ez a film eléggé felrakott. Ha barátnővel mennél (ő ennél biztosan jobb filmet érdemel, de te is!) akkor együtt lehet fejtegetni, hogy miért is nem működött ez a lüktetés, mint pl. a mondatonként (vagy tagmondatonkénti) hol kínai, hol európai nyelvre váltás. A színjátszás aránylag élettel teli (ahhoz képest, hogy a kínaiak szeretnek spórolni az arcjátékkal), Ke Huy Quan harci jelenetei pedig jól odavágnak a Minden mindenhol, mindenkor c. ‘hiperventilációs’ fércműben.

Álljon itt végezetül tapasztalt kolléganőm (barátnőm) összefoglalója. Tegye ő fel a pontot az i-re, mint képzetes tengelyre:

Negyvenes, de még szép, nő idegösszeomlást kap, miután ~minden mindenhol mindenkor összejön neki. Amiken egy nap alatt átmegy, az valóban felér egy krízissel, de ami a filmen reprezentálódik, az logikátlan, sokszor gusztustalan és sok. Igaz, így, hogy egy órája dühöngök rajta, kezdem érteni, hogy miért magasztalja fel az IMBD, de ritkán fordul elő, hogy egy filmről az első 15 perc után ki akarjak jönni. Fárasztó volt, unalmas, a „mikor lesz már vége” hangulat csendben ordított a nézőtérről.

Annyi kiegészítéssel élnék (a szerk.), hogy szép nő se nagyon került a vágóasztalra. De legalább egyiküknek sem esett bántódása. 9 pont helyett a dupláját mérném rá: 18-at! korhatár gyűrűben.

Jay P. Sonix