TESZT – Harminckét év után visszatért a Monkey Island! Ron Gilbert ismét kezébe veszi a kultikus saga gyeplőjét, és idén a Return to Monkey Island című játékkal kínálja Guybrush Threepwood kalandjainak zseniális folytatását. Tesztünkben semmilyen spoiler sem található!

 

 

Harminckettő: ennyi év választja el a Monkey Island legelső epizódját a harmadik résztől, amelynek megjelenésére senki sem számított; még a társalkotó Ron Gilbert sem, aki egy évtizede szó szerint könyörög az óvatos Disney-nek, hogy adja el neki saját szeretett licencét, amely a Lucasfilmen keresztül került a mikiegeres monstre céghez. Aztán végre felkérték, hogy csinálja meg a második epizód igazi folytatását, amelyet annak idején egy monumentális fordulattal fejezett be, mielőtt végleg búcsút intett a LucasArts-nak.

Most pedig a kalandjátékok fejlesztőistene éppen ezért nem is hagyta, hogy korlátozzák a kreatív szabadságát: „Nagyon fontos volt számomra, hogy ha ezt a játékot elkészítem, úgy kell mindent csinálnom, ahogy én akarom.” Dave Grossmannal, a másik íróval és egy újonccal, Rex Crowle-lal (a projekt művészeti vezetője) együtt alkották meg a Return to Monkey Islandet.

 

 

„Guybrush Threepwood vagyok, a rettentethetetlen kalóz!”

 

Mióta Guybrush 1990-ben kimondta ezeket az első szavakat, semmi sem változott. LeChuck marad a hűséges ellenfél, Elaine csodálatos nő, aki szerető feleséggé vált, és Melée szigete még mindig egy humorral és anakronizmusokkal teli eposz kiindulópontja. Ottis, Stan, a szakács, a vudu boszorkány: ők is jelen vannak a sziget városkájában, amelynek színei egyenesen Secret of Monkey Island palettájáról származnak.

Kikacsintásokkal és alig burkolt utalásokkal találkozunk a sziget szinte minden szegletében, hogy kielégítsék a több évtized óta nosztalgiára vágyó rajongók igényeit, és gyengéd mosolyt csaljanak az arcukra. Bár a menüben található kis album-szerű „visszaemlékezés” egy kis kontextust kínál a múltbeli kalandokhoz, de azért be kell ismerni, hogy az újonnan érkezők törvényszerűen kissé zavarban lesznek. Ezért bölcsebb lesz, ha befejezik az első két (kiváló) játék mai szemmel nézve is varázslatos 2011-es remake-jét (vagy akár az eredetit), mielőtt nekivágnának ennek a játéknak.

 

 

A zene most is varázslatos, de a Tearaway grafikusa megosztotta a rajongókat

 

A kimaxolt nosztalgiához a talpalávalót a három eredeti zeneszerző, Clint Bajakian, Michael Land és Peter McConnell hozzák, akik visszatértek, hogy teljesítsék Gilbert egy egyszerű utasítását: „Csináljatok Monkey Island zenét.” Az egyszerre egyszerű és mégis nehéz kérést ragyogó pontossággal teljesítették a zeneszerzők, hiszen a dallamok a régi szép emlékeket idézik fel, és testet adnak a történetnek (amit a kiváló szinkronhangok egyenesen a csúcsra emelnek). Legtöbbjüket zenészek vagy zenekar játssza, méghozzá élőben.

Emellett az új cím szerencsére nem ragad le a fan service szintjén, és félig-meddig egy eredetibb történet felé nyit; miközben azért persze a nosztalgia oltárán is áldoz. Megkapod a részed a furcsa új karakterekből, akikkel találkozhatsz, és akiket a nagyszerű sztori egyszerre fanyar, okos és kacagtató humorral emeli ki a régiek közül. A Return to Monkey Island egy izgalmas és vicces kaland az abszurd helyzetei miatt, az elejétől a végéig nagyszerű tempóval, tehát ha bírod ezt a stílust, egy pillanatig sem fogsz unatkozni.

Van azonban egy dolog, ami nagyon sokat változott: a művészeti irányítás. Persze, az elképzelhetetlen lett volna, hogy az 1990-es évek pixeles rendereléséhez térjenek vissza az alkotók, de az első epizódok 2011-es remasterének kinézete is mai szemmel nézve már kicsit elavult. A Return to Monkey Island grafikai fejlődése ebből a szempontból teljesen logikusnak, sőt természetesnek tűnik. Itt néhányan felismerik majd Rex Crowle egyedi kézjegyét, aki már a PS Vitás, majd PS4-es Tearawayen is dolgozott. A választás okos, nemcsak azért, mert a licencet modern irányba helyezi, hanem azért is, mert egyben tiszteletben tartja a saga különleges hangulatát is. Így természetesen a változás olyannyira drasztikus, hogy aligha lesz egyhangú.

Persze, sokan vannak azért, akiknek már a bejelentés pillanatában sem tetszett az új stílus és ennek hangot is adtak, de ahogy Gilbert néhány nappal a megjelenés előtt elmondta, „nem lehet olyat készíteni, ami mindenkinek tetszik, ez lehetetlen”.

 

 

Ha ügyesen böfögsz, megnyered a gömbhalat

 

A képi világ mellett, amely mindig is közel állt a rajzfilmekhez, ezúttal a nehézségi szint is „családiasabb” lett. A normál módban a rejtvények viszonylag kezdő közönségnek készültek, és túlságosan egyszerűek a műfajhoz szokottak számára, akik esélyesebben inkább a nehéz módot választják.

Ez utóbbi azért nagyobb kihívást jelent a rejtvények és így a logikai feladványok tekintetében is, és teljesen más élményt jelent, amit csak ajánlani tudunk mindenkinek. A rejtvények bonyolultsága szépen követi a fejlődési görbét, bár úgy tűnik, hogy egy kicsit még ez is könnyebb a korábbiakhoz képest. A játékos esélyesen emiatt a nehezebb szinten sem fog egyhelyben tipródva elakadni, egy nagyon okos súgórendszernek hála, amely több fokozatban működik: ha ez a kis „súgás” nem elég, itt van egy másik, erősebb tipp, és így tovább.

Általánosságban elmondható, hogy a kalandnak világos céljai vannak, melyeket olyan rejtvények segítségével érnek el, amelyek nemcsak előreviszik a történetet, hanem megoldásaiknak valódi értelme is van, még akkor is, ha gyakran (a sorozat stílusához hűen) néha egészen elborult feladatokat is szolgálnak (amit imádunk): az egyik küldetésben például egy böfögőversenyt kell végrehajtani, hogy megnyerjünk egy gömbhalat.

 

 

A frusztrációk már a múlté

 

A játék megkímél a klasszikus point’n’click bosszúságoktól is: a valószínűtlen kombinációkat, amelyeket a leltárban kell összeállítanod, mielőtt megtalálod a megfelelőt. Ebben a részben elkerülheted a bosszantó „uh… nem hiszem, hogy működik” párbeszédeket, köszönhetően egy változó célkereszt ikonnak, amely előre megmondja, hogy egy tárgyat lehet-e használni egy másikkal vagy sem.

Az irányítás is minimalista, a játékos egyszerűen az egér bal és jobb kattintásával előre meghatározott műveletekkel boldogul. Megjegyzendő, hogy az irányítás ugyanolyan kellemes a kontrollerrel is, a fejlesztők valóban ügyeltek arra, hogy kiváló élményt nyújtsanak Nintendo Switch-en (a PC mellett jelenleg ez a másik platform, amire a Return to Monkey Island megjelent); a karakter a botkormánnyal mozog, így könnyen interakcióba léphet a környezetével. Kellemes meglepetés ez, hiszen egy point’n’click kalandot nem egyszerű történet kontrollerrel irányítani.

Ebben az értelemben a játékos kényelme és a frusztráció hiánya az egyik prioritása ennek az ergonómiai élménynek, amely megszabadul a korábbi évek fáradságos egérrel történő, klasszikus irányításától. Ron Gilbert már 1984-ben, a „Why Adventure Games Suck?” (Miért szívás a kalandjáték?) című írásában is támogatta ezt az igényt: „Az átlagamerikai a napjai nagy részét azzal tölti, hogy az irodában gürcöl, az utolsó dolog, amit szeretne, hogy hazamenjen és kudarcot valljon, miközben próbál pihenni és szórakozni.”

 

 

Drasztikus grafikai stílusváltás, minden más a régi

 

Lehet, hogy a grafikai stílus drasztikusan megváltozott (és ez így van rendjén), de a Monkey Island-saga ebben az epizódban is megőrzi a régi, a képernyő elé szögező varázsát, különösen, a most is kiváló történetnek, a kacagtató humornak, a kedves karaktereknek, és az igazán fantasztikus soundtracknek köszönhetően. A Return to Monkey Island egy egyaránt friss és modern kaland, amely jól egyensúlyoz a nosztalgia és az újdonságok között.

-BadSector-

---

---

 

Kiadó:  Devolver Digital

Fejlesztő:  Terrible Toybox

Stílus:  point’n’click kalandjáték

Megjelenés: 2022. szeptember 19.