FILMKRITIKA – Kerry Condon az Oscar-jelölését követően egy olcsó Blumhouse-szeméttel próbálja ijesztővé tenni az uszodákat, sikertelenül. Az Éjszakai merülés ugyan nem egy ócska japán horror filmadaptáció a 2000-es évek elejéről, de pont olyan, mintha az lenne.

 

 

 

A január első hétvégéje, amikor a tavaly év végi remek filmek után egy újabb zsé kategóriás horrorszemetet kapunk a moziban, kicsit olyan, mintha az előző esti ínyenc vacsora után a McDonald’s-ba térnénk be. Ebben az időszakra olyan ócska horrorfilmek a jellemzők, mint Az ördög benned lakozik, A texasi láncfűrészes gyilkos 3D, Sötét erdő, vagy a The Unborn. Ezek mind az elmúlt években jelentek meg, év elején, úgy, hogy a sajtóvetítések hiányában gondosan elrejtették a kritikusok árgus szeme elől, és bár hiába a legalja mindennek az összes ilyen film, ez a filmforgalmazói gyakorlat akkor is nyereséges maradt. Tavaly azonban váratlanul jó lett a ‘M3gan’, ami nemcsak kereskedelmi, hanem kritikai sikert is aratott, így a Blumhouse gyorsan egy újabb ócskaságot adott ki idén, nehogy már az év eleji pocsék horrorfilmek trendjét komolyabban megzavarja egy, a többihez képest túl jól sikerült film.

 

 

A gonosz medence, az aggódó anya, és a szegény ember Jack Torrance-másolata

 

Cikkünk tárgyáról, az Éjszakai merülés című újabb zsé-kategóriás horrorról van szó, amely egy gonosz uszoda történetét meséli el, és bár azért a M3gan sem volt Oscar-díjas alkotás, a Bloomhouse legújabb üdvöskéje viszont tényleg csak egy újabb koszos lábvíz. Ez az a fajta ócskaság, amelyet már a streaming csatornák sem nagyon vállalnak be, és inkább olyan, a 80-as évekre jellemző, önmaguk paródiájaként is felfogható szemétre emlékeztet, mint a Véres part, a Halálos ágy és a Gyilkos edzés. Ám ezekkel a filmekkel ellentétben az Éjszakai merülés kellemetlenül komolyabban is veszi az ostobaságait, mint amennyire megérdemelné az egész történet, amit megpróbál elmesélni.

A főszereplő Kerry Condon számára ez a film egy furcsa választás A sziget szellemeiben nyújtott Oscar-jelölt alakítása után. Az egyedüli „jutalma” mindössze annyi, hogy ebben a hálátlan szerepben sokkal többet láthatjuk őt a filmvásznon, mint máshol. Egy olyan nőt alakít, aki próbálja megérteni, hogy az új medencéje miért okoz akkora pusztítást a családja új életében. A férje, akit Wyatt Russell alakít, egykori baseballjátékos, aki korai szklerózis multiplexszel küzd, és bár a vízterápia kezdetben javít az állapotán, hamar a Ragyogás-éle Jack Torrance olcsó másolatává válik, aki a medence megszállottja, és hajlandó bármit megtenni, amit a medence akar, még akkor is, ha a medence rossz.

 

 

Miért is rossz a medence? Mit akar a medence? Hogyan öl a medence? És miért érdekeljen ez minket?

 

Ezek a kérdések akaratlanul is mulatságos jelenetekhez vezetnek (Russell a medencére gondolva kap energiát egy „homerunhoz”, egy pohár összetöri magát, mert megszállta a medence vize) és néhány hasonlóan ostoba szóváltáshoz („Valami baj van ezzel a medencével!”). „Ez a medence a legjobb dolog, ami valaha történt velem!”), de ahogy az író-rendező Bryce McGuire egyre ügyetlenebből adagolja a Ragyogás és A kör elemeit, úgy hullik szét darabjaira az egész koncepció. Minél többet tudunk meg a medencéről, annál abszurdabbá válik az egész, amit az egyik legkevésbé meggyőző és legrosszabbul eljátszott nyitójelenet emel ki, amire horrorfilmben emlékszem. A eleinte rendkívül értelmetlen és kusza történet akkor kezd – legalább valamennyire – értelmet nyerni, amikor megismerjük magának a filmnek a háttértörténetét, amely egy egyszerű, egyjelenetes 2014-es rövidfilmre épül.

 

 

Olyan, mintha egy 2000-es béna japán horroradaptáció lenne

 

Ahelyett, hogy egy 80-as évek amerikai és európai trash-horrorjaira emlékeztetne, a film átcsap a 2000-as évek számos sikertelen japán horror remake-jeinek stílusába, mint például a One Missed Call, a Pulse vagy a Shutter, amelyek csak fantáziátlanul és ostoba módon próbálták a japán alapanyagot lemásolni, de még az sem jött össze ezen filmek rendezőinek. Ahogy ezek a fércmunkák, úgy az Éjszakai merülés is szinte „belefullad” a túltolt, de mégis ügyetlenül megalkotott képi világába, amellyel a frászt próbálja ránk hozni, de csak nevetségessé válik tőle.

Az Éjszakai merülés alapvető problémája, hogy akármennyire is próbálkozik McGuire (és rendezői képességeit dicséri, hogy tényleg igyekszik), a medence sosem lesz az a félelmetes helyszín, mint amilyennek lennie kellene, és azok a horror- és történeti elemek, amelyek megakadályozzák, hogy a család elhagyja a házat, vagy egyszerűen csak csobbanjanak egyet abban az átkozott medencében, borzasztóan erőltetettek és idegesítőek, ezért az érdeklődésünk igen gyorsan megcsappan. Az elkapkodott utolsó felvonás, a történet jelenetről jelenetre kitalált, ostoba és fárasztóan összefüggéstelen belső szabályrendszere, a nevetséges érzelmi és színészi játék csak rossz értelemben játszanak a néző idegeivel és nem a horror műfajával kapcsolatba hozható módon.

-Herpai Gergely (BadSector)-