MOZI – Quentin Tarantino korunk egyik legnevesebb rendezője újra a vásznon villogtatja magát. A változatosság kedvéért, ismételten egy fejvadász történetet kapunk, a rendező előző filmjét idéző korszakba datálva, ami valószínű az utolsó próbálkozás felemás sikereinek hullámait kívánta meglovagolni. És mivel már bőséggel volt időnk megemészteni Tarantino legutolsó moziját, a Django-t, és annak minden mellékhatását, így ideje volt, hogy a művész egy újabb produkcióval kápráztasson el minket. Vagy legalábbis megpróbálja…

 

Sokan tudhatják, hogy hatalmas botrányt kavart a film azáltal, hogy a karácsonyi mozipremiereket megelőzően a digitális változat meghódította a torrentoldalakat. Ez egy nagyon ritka jelenség azért, de mégis előfordult már, és biztos vagyok benne, hogy a december közepe óta istenített J.J. Abrams egy pillanatig sem irigykedik Tarantino helyzetére, aki több mint valószínű tíz körömmel borotválta le pár napos borostáját, mikor kiderült, hogy a kalózok megkaparintották a DVD minőségű anyagot. De sajnos ez megesik.

Következetesség

Előre leszögezném, hogy hatalmas Tarantino rajongó vagyok, és legszívesebben minden filmjét aranylemezre pakolnám, viszont az Aljas Nyolcas-al kapcsolatban teljesen meginogtam. Annak érdekében pedig, hogy legyen időm kifejteni, hogy mik is a problémáim a filmmel inkább a pozitívumokkal kezdeném.

Első, és legnagyobb erőssége a filmnek, hogy Tarantino „hőskorát” idézi, a történetvezetéstől kezdve, a színészek inspirálásán és irányításán át, egészen a vágóolló használatáig minden a Becstelen Brigantik előtti időszakra hajaz, amikor a mester-ember nem vett még új irányzatot a filmkészítés terén. Tehát visszatért a gyökerekhez, és ez egy kellemes aromát ad a filmnek, amit meg kell becsülni, mivel szerethetővé teszi azt. Ez mellett, a rendezőhöz hűen a karakterek jól bemutatottak, talán kicsit kevésbé mélyen szántó a jellemük, mint ahogy azt az előző filmekben megszokhattuk, viszont minden karakter megkapja azt a hátteret, amivel megkönnyítik számunkra a motivációk, és döntések megértését. Ez az alátámasztás szükséges egy olyan produkcióhoz, ami sokkal inkább a karakterekről szól, mint magáról a fő történeti szálról.

Ami szintén remek, hogy a színészek eszement alakítással vannak jelen a teljes (igen csak bőre vett) játékidő alatt. Kiváltképp főszereplőink, Samuel L. Jackson és Kurt Russell, akik újfent megajándékoznak minket egy-egy „kapard az állad a földről” pillanattal. Az elhúzott, vontatott tempójú, feszített ritmusú jeleneteiktől legtöbbször a szőr is égnek meredt a tarkómon. Remek színészek mind a ketten és hatalmas szerencsére az őket támogató mellékszerepeket betöltő jóemberek is kihozták a maximumot a karaktereikből. Michael Madsen és Jennifer Jason Leigh egyszerűen fantasztikusat alakítanak, tőlük Bruce Dern, és Walton Goggins sem maradnak el sokkal.

Mi van veled? Rosszul vagy?

Mint ahogy az fent is látszik, a film meg van áldva érdekes karakterekkel, kimagasló színészi játékkal, remek történetvezetéssel, és a Tarantino-ra jellemző feszített húron pergő jelenetekkel. De a produkció pozitívumai meg is állnak itt. Jöjjön egy-két dolog, ami miatt nem ajánlott ezt a filmet moziban megnézni. Még szerencse, hogy az Aljas Nyolcassal kapcsolatban már jóval korábban nyílt kiskapu számunkra, mint általában.

A történetünk szerint… Maradjunk annyiban, hogy sok érdekes karaktert bezsúfolnak a gyilkos hóvihar elől egy relatíve apró zugba, ahol aztán előtör az ármány, emberek hullnak, a revolverek időnként elsülnek vaskos lyukakat hagyva a fa építményen, és egyes karaktereken. (Meg azok nemesebb szervein…) Kapunk egy tíz ezer dolláros (nem örömlányt) körözött hölgyet, akit a bitó-ra szállít Kurt Russell, útját keresztezi „Félelmet Nem Ismerő Jackson”, egy szalonnyi jól felépített mellék-karaktert, és néhány könnyen elsülő Winchester-t. Az események pedig folynak. Irányítottan, kiszámíthatóan, fordulatoktól teljesen mentesen. Na ez az ami már NEM Tarantino-ra vall.

A komplett film úgy dereng fel számomra, mint egy kezdőknek szánt matematikai egyenlet, amit azon filmszerető egyének, akik kijárták az elemit nagyobb gondolkodás nélkül megoldanak. Az alapból is lapos történettől eleinte még vártam, hogy agyeldobós fordulatot produkáljon, viszont idővel belenyugodtam abba, hogy a story harmadik fejezetével már fel is lett fedve a végkifejlet. Megjegyezendő az is, hogy az abszolút „rossz-fiú”, az utolsó negyven percig ugyan nem fedi fel magát, viszont akik a megtekintés előtt már utánanéznek a filmben megjelenő színészeknek, azok a megtekintés előtt rájönnek majd, hogy ki lesz a „boss”.

Fuss neki újra

Az, hogy a Django voltaképpen egy jóra sikerült mozi lett, nem jelenti azt, hogy ha a témáról még egy rókabőrt lehúz az ember, akkor az is hozni fogja az elvárásokat. A filmen végig az érződik, hogy septiben szerettek volna produkálni valamit, amit aztán agyon is erőltettek, így a végeredmény szinte elfogadhatatlan. Persze ez magyarázza azt, hogy az elődökkel ellentétben az Aljas Nyolcas miért nem kapott akkora hírverést, mint amekkorát a Django, vagy éppen az azt megelőző produkciók, mint a Becstelen Brigantik.

Azt se tartom kizártnak, hogy szándékosan lett kiszivárogtatva az anyag az internetre, mivel minőségben egy pillanatig sem éri el a Tarantino filmektől megszokott színvonalat. Sokkal előbb hinném el róla, hogy egy zöldfülű rendező sok-sok pénzhez jutva leszerződtette a „Mester” által sokat futtatott színészeket, és leutánozva Tarantino stílusát, leforgatta saját „kínai utánzatát”, mint, hogy bevegyem, hogy ezt a filmet az általam nagyra tartott Quentin Tarantino rendezte.

-Kese-