FILMKRITIKA – Woody Allen legutóbbi filmje kapcsán hagy fejtsem ki véleményemet a vidámparkokról. Leginkább a mi nem létező vidámparkunkról, amit közel kétszáz év után négy éve, hogy kinyírtak. Katasztrófának tartom, hogy az ország, amiben élek, elfogadja tényként, hogy nincs vidámparkunk.

 

Óriáskerekünk ugyan van és horror áron mehetünk rajta egy kört. Első igazi szerelmem is az elhagyatott/elbontott parknak köszönhető, mert ott szeretett belém a kedvesem, ki tudja, ha máshova viszem, teszem azt színházba, ez nem történik meg. Kellett az a varázs, az a megfoghatatlan valami, amit csak és kizárólag ez a mesevilág tudott létrehozni. Egészen őrjítő a tudat, hogy gyerekként azért nem mehettem el ide, mert apám szerint drága volt, amikor meg már lenne rá pénzem, azért nem mehetek el, mert nincs.

Emlékek

Ezek miatt érthetitek, hogy már az első percektől széles vigyorral a képemen néztem Woody filmjét, amelyben emléket állít, az egykor szebb napokat megélt Cooney islandon található vidámparknak, ahova a New York-iak járnak/jártak ki szórakozni, ha el akarták felejteni a gondokat. Minden bizonnyal ő is érezte azt a varázst amit én, amit sokunk.

Az öreg Koenigsberg idén múlt 82 éves és hihetetlen tűz ég benne még mindig. Mert amíg ott lebeg előtte a következő film, egy következő történet, addig még szükség van rá, addig még valami fontosat végez, legalábbis, ha ahhoz az intellektuális réteghez tartozol, akikről, s akiknek szólnak a filmjei. De hazudnék, ha azt mondanám, egyenletes teljesítményt nyújt, nagyjából olyat, mint a 70-es 80-as években. Nem is ez a cél, ő csak alkot, és van amikor betalál, ha meg nem, 90 perc hamar elmegy.

Az utóbbi 10-15 évben Woody átváltozott öreg tanítómesterré, aki szeretne valamit örökül hagyni az utókornak, az emberi természetről, a gyengeségeinkről, árnyoldalainkról. Az óriáskerék például hihetetlenül nyomasztóra sikeredett, ugyanakkor sajnos nem a legeredetibb, mert nagyon sokat kölcsönöz Woody egyéb műveiből. Az egész történet szinte inverze a tavalyi – egészen zseniális – Café Societynek, mert ott férfiakkal mutatott be egy szerelmi háromszöget itt meg nőkkel.

Az ötvenes évek nosztalgikus felidézése pedig visszaköszön a Rádió aranykorából. De említhetném a Match Pointot, vagy a Blue Jasminet is. Az újrázásnál nagyobb baj, hogy aki jó pár filmjét látta, – mondjuk ezt a négyet – az mérföldekről kitalálja mifelé sodródnak hőseink, és ez sokat ronthat a filmélményen.

Ki a főszereplő?

Sokáig tartott mire rájöttem, ki is ennek a történetnek az igazi főszereplője. Talán a narrátorként és csábítóként is tetszelgő – egyébként rém halovány – Justin Timberlake? Vagy a zsenge bakfis Juno Temple, aki beindítja színrelépésével az eseményeket? Vagy James Belushi, aki pocakosan és kopaszan élete legjobb alakítását nyújtja – de még így is ripacs marad? Aztán szépen a háttérből kibontakozik a teljesen elnyomott Kate Winslet, aki hibát, hibára halmozott életében, és most menekülni akar. De ahogy az lenni szokott, a hínár visszahúzza.

Nagyon érdekes narratívát választott Woody, mert az első harmadban teljesen megbúvik a háttérben, aztán a film közepén már szinte csak róla szól a történet, és mindenki más, aki addig szóhoz jutott, csak akkor kerül vászonra, ha ő is. Míg a fináléban, már annyira rátelepszik a filmre, hogy megőrülünk tőle, amennyit beszél, amennyire folytonossá válnak a gondjai, az el nem múló migrénjétől kezdve, a gyújtogató fattyáig. Az utolsó percekben már fuldoklottam, csak menekülhessek a moziteremből.

Allen sosem változik

Ezt leszámítva minden halad a megszokott kerékvágásban, a film szinte koppanásig másfél óra, a zenék ismét a 30-as 40-es éveket idézik, még a feliratok is ugyanolyan stílusban készültek, mint az öreg előző negyven filmjében. Akkor mi változott? Vagy mi hasonló? Minden, és semmi. Láttál egy történetet, ami akár folytatódhatna is, vond le a konzekvenciát. Esetemben azt, hogy szakításra adhatna okot, ha egy ilyen film után bárki azt teszi, amit az előttem ülő párocska férfi tagja, öt másodperccel a stáblistát követően már azt követelte a párjától: Na szerinted milyen volt? Egy ilyen élményt meg kell emészteni…

U.I.: muszáj ismét írni pár sort a technikai adottságokról, mert bár baromi sokan voltunk, a film első félórája azzal telt el, hogy a film több helyen is megakadt, egyszer kétszer viccessebbé téve a filmet, mint amennyire az indokolt lett volna.

– Scal-