FILMKRITIKA – Egy öreg cowboy drámamentes fantáziája kel életre Clint Eastwood a Cry Macho: A hazaút című filmben. Ebben a rettenetesen megfáradt, erőtlen filmdrámában a címszereplő kakas a legjobb.

 

Üdvözlünk Clint Eastwood fantáziavilágában. A Cry Macho egy hosszú álomsorozat, ahol a sohasem öregedő rendező/színész egyetlen ütéssel rettegést kelt a kemény csatlósok szívében; ahol a kevés szóval bíró férfi sármjának köszönhetően minden gyönyörű nő a lába előtt hever; és ahol egy először ellenkező, de később készségessé váló ifjú tanítványa minden egyes megfáradt életbölcsességét készségesen fogadja be. Eastwood rendezőként már rengetegszer bizonyított, de ez a filmje sajnos olyan, mintha a Gran Torino nagyon gyenge utánérzése lenne.

 

„Mucho macho”? Nem igazán…

 

A film erőtlen forgatókönyve N. Richard Nash 1975-ös regényét dolgozta fel, de az eredeti mű legjobb motívumait nem sikerült jól visszaadni. A Nash és Nick Schenk (Gran Torino, Az öszvér) által adaptált Cry Macho megtartja a könyv alapfeltevését és a „drámai” fordulatait, de semmit nem tud megőrizni abból az intenzitásból vagy eredeti stílusból, amelynek köszönhetően érdemben tudna szólni a férfiasságról, vagy a latin „macsó” kultúra visszásságairól. Azonkívül, hogy a két főszereplő időnként borzasztóan erőltetett dialógusokat folytat erről a kérdésről, Eastwood nem sok mindent tudott hozzáadni filmjében a témához.

Persze, itt is van erőszak és némi szexualitás a filmben, de itt nincsenek következmények vagy bizonyítékok arra nézve, hogy miért egészségtelen a „macsó” és mindaz, ami ehhez a koncepcióhoz kötődik. Ehelyett egyszerűen csak azt kapjuk, hogy Mike (Eastwood) – egy volt rodeósztár, aki elvesztette a családját, a képességeit és a munkáját – leküldik Mexikóba, hogy visszaszerezze főnöke elhidegült tinédzser fiát, Rafót (Eduardo Minett). Valószínűleg a könyvben, ahol Mike nem 91 éves, több értelme lenne elküldeni őt erre a küldetésre.

 

Erőltetett és olykor logikátlan

 

Mike főnökét Dwight Yoakam játssza, aki a nem irigylésre méltó szerepben vezeti fel a film expozícióját – rettenetesen nyögvenyelősen. A filmben nagyjából mindenki úgy adja át a szövegét, mintha előtte egy rövid pillantást vetett volna a forgatókönyvre, de Yoakam karaktere különösen idegenül hat.

De a sok ordító logikátlanság máshol is jelentkezik: Mike-nak azt mondják, hogy nyilvánvalóan gringónak öltözött, amikor egy mexikói statiszta pontosan ugyanolyan a ruhában sétál mögötte. Egy másik jelenetben Mike olyan hosszan káromkodik néhány buta zsaruval, hogy már annak a negyedéért is lesittélték volna. De legbénább és legtermészetellenesebb jelenet mégis az, amikor Mike a lehető leghidegebb, legviccesebb fogadtatásban részesíti Rafo – egyébként bombázó – anyját, amikor a nő szó szerint, teljesen ad-hoc módon az ágyba invitálja a 91 éves férfit, miközben az emberei bármelyik pillanatban betoppanhatnak és egyébként is szó szerint nulla a kémia a két karakter között.

A film a jól ismert neo-western és apa-fiú pótapuka cselekményszituációkat akarja használni, de mivel a főszereplő legalább kétszer olyan idős, mint a regénybeli hős, így tulajdonképpen Rafo akár Mike ükunokája is lehetne.

 

Mindent a néző szájába rágnak

 

Miközben a sztori rendkívül könnyen abszolválható, a biztonság kedvéért azért a dialógusokon kereszült minden eseményt és érzést alaposan a néző szájába rágnak. Ha esetleg nem esett volna le neki, akkor Mike hangosan közli, hogy Rafo már egészen „hozzánőtt”. Később, amikor egy mexikói kis faluba kerülnek és a helyi kocsmárosnő és Mike nyilvánvalóan gyengéd érzelmeket kezdenek táplálni egymás iránt, Rafo azér a biztonság kedvéért tájékoztatja a Mike-ot és így egyben a nézőket is.

Eastwood régi westernfilmjeire egyébként jellemző volt, hogy isten háta mögötti, poros kis vadnyugati falvakba lovagolt be, de azokban általában a Coltjával lepuffantotta a rosszfiúkat, míg itt a jóságos idős gringo cowboy, aki mindenhez IS ért. Ebben a falúban csak arra van szükség, hogy megjavíts egy autót, vagy lovagolj, vagy ránézz egy állatra, és azt mondd: „Ja, megharapta egy kutya”, és a városban mindenki azt hiszi, hogy valami gringó állatorvosi zseni vagy.

 

Gyenge középszint

 

Csodálatra méltó, hogy Eastwood ilyen idősen még rendez és főszerepel egy újabb filmben, illetve a korábbi alkotásai azért a legtöbbször rendkívül színvonalasak voltak, de a Cry Macho sajnos egyértelműen egy jócskán közepes alkotás. A dráma, az igazi feszültség szinte teljesen hiányzik belőle és az erőltetett párbeszédeket, fárasztó bölcselkedéseket, mesterkélt jeleneteket még Eastwood 91 éves kora ellenére is kompetens színészi képességei sem tudják megmenteni. A Cry Macho ugyan nem egy rossz film, de Eastwoodtól a gyenge középszintnél azért többet várunk.

-BadSector-