FILMKRITIKA – „Neo élt, Neo él és Neo élni fog” – ezzel a klasszikus lenini idézettel aposztrofálhatnánk a legjobb Mátrix nagy visszatérését, amely egy sokakat megosztó, ám egyértelműen látványos és figyelemfelkeltő év végi filmes blockbusterrel tér vissza. A Mátrix Feltámadásokat immár Lana Wachovski egyedül rendezte és Keanu Reeves és Carrie-Ann Moss párosát igen, viszont Hugo Weavinget és Laurence Fishburne-t sem láthatjuk viszont. Vajon működőképes – meg úgy egyáltalán élvezetes-e – ez a különös folytatás?

 

 

„Otthon voltam, és kaptam egy sms-t Lana Wachowskitól, a rendezőtől és írótól, és azt kérdezte: ‘Mit szólnál egy újabb Mátrix-filmhez?’ Erre én: ‘Ó, ez fantasztikusan hangzik, de én már halott vagyok’. Erre ő: „Tényleg?„, én meg: „Mondd csak!„. És írt egy gyönyörű, gyönyörű forgatókönyvet, egy csodálatos történetet.”

Ezt vicces sztorit mesélte nemrég a sajtónak idősebb korára a korunk talán egyik legnagyobb sztárjává vált Keanu Reeves, aki 22 évvel az első film után ismét Neót alakítja, még mindig a Mátrixban van és ami a legfontosabb: él és virul. Na jó, talán a „virul” nem a legjobb kifejezés, hiszen állandóan víziók gyötrik, hogy egy virtuális világban van, ő maga is máshogy néz ki és minden illúzió körülötte. Ami azonban valahol, nekünk, a theGeek gamereknek külön poén.

 

 

Neo egy videójáték designer, aki a Mátrixot készítette!

 

Igen, az a Keanu Reeves, aki immár az egy éve megjelent Cyberpunk 2077 ikonikus főszereplője is, annak a régi franchise-nak az folytatásában, amelynek hírnevét köszönheti, amely szinte teljesen összefonódott már nevéhez és amely valahol mindig is a videójátékok egyfajta allegóriája (is) volt, az új sztoriban a Mátrix trilógia videójátékos megvalósításának atyja. Magyarán: Neo saját Mátrixában a Mátrix trilógiát egy videójáték formájában alkotta meg és mindenki benne van, beleértve persze saját magát és Trinity-t is, akibe Neo még mindig szerelmes. Lehet-e valami ennél „metább”?

Miközben Lana Watchovski (immár egyedül) állítólag azért élesztette újra a Mátrix franchise-t, mert a szülei 2019-ben meghaltak és azt akarta, hogy akkor legalább a kedvenc szuperhőseit újraélessze, ez a Feltámadások tele van vicces önreflexióval, kikacsintással, különös (és szintén mulatságos), vagy legalább rendkívül kreatív és frappáns módon visszatérő régi karakterekkel és egy központi, szerelmi motívummal, amely Neo és Trinity nagy, ismételt egymásra találását (illetve ennek buktatóit) meséli el.

 

 

„Mr. Anderson!”

 

A történetből persze megtudhatjuk, hogy lehet, hogy Neo és Trinity mégis életben maradtak – annak ellenére, amit a Forradalmak végén láthattunk, meg azt is, hogy mi történt Smith-szel, Neo örök ellenfelével, és Morpheusszal, a nagy tanítómesterrel. A magyarázatok egy része frappáns és vicces, a többi kicsit erőltetett és nehezen hihető, de összességében a sztorit Wachovski jól megírta, kellően fordulatos, izgalmas és kusza mivolta ellenére is viszonylag jól követhető.

Hogy Hugo Weaving és Laurence Fishburne hiányoznak-e? Hát persze. A Mátrix legikonikusabb színészeiről és az általuk alakított karaktereiről beszélünk. De ez a Mátrix már nem ugyanaz, nem ugyanolyan, és nagyon is tudatos (és szerintem a történet szempontjából jogos) döntés volt, hogy Jonathan Griff kapta az „új” Smith és Yahya Abdul-Mateen II az „új” Morpheus szerepét. Mindkét karakter rendkívül kreatív és izgalmas módon került a történetbe (bár már nem is annyira központi figurák) és mindkét színész nagyszerűen alakítja ezt a két ikonikus figurát. (Különösen Yahya Abdul-Mateen II, aki a Kampókéz reboot után ismét megmutatta, hogy mennyire nagyszerű színész.)

 

 

A régi Mátrix visszatért?

 

Ugyanakkor ez már nem az a Mátrix, mint amit a filmes trilógiában megismerhettél. Nem annyira bombasztikusak, elképesztően kreatívak és forradalmiak az akciójelenetek, mint annak idején, amikor a Watchovskiék felfordították velük az egész akciófilmipart. Nekem amúgy azért az akciórészek tetszettek, látványosak és izgalmasak voltak, de ahhoz a hihetetlenül kreatív megoldáshoz nem fogható, mint amit huszonkét éve, először a legelső Mátrixban láthattunk elmarad.

Nincs már meg az a hihetetlenül eltalált soundtrack sem, mint az első filmben, amikor Neo felébred és a Dissolved Girl hallatszik finoman a háttérben, vagy amikor találkozik Trinity-vel abban az éjszakai bárban, ahol a Rob Zombie Dragulája és Prodigy Minefieldse szólnak később pedig Marlyn Manson és más, akkoriban hatalmas rockslágernek számító dallamok csendülnek fel. De hát hol vannak már ezek a rocksztárok, hiszen a Prodigy énekese több mint kétéve öngyilkos lett, Manson talán valamelyik rendőrőrsön ücsörög a zaklatási ügyei miatt, a többi egykori legenda pedig már szintén a múlthoz tartozik. Nem Wachovski tehet róla, de ilyen kaliberű rocksztárok és ikonikus zenék már nincsenek és éppen ezért a Mátrix: Feltámadások zenei része törvényszerűen gyengébb, mint a korábbi részeké.

 

 

Nem tért vissza és épp ezért képes újat mutatni

 

Ez a Mátrix tehát már nem „az” a Mátrix, de Wachovski filmje épp emiatt képes újat mutatni – egyszerre elszórakoztatni és elgondolkoztatni. Miközben napjainkban egy folytatásokkal, rebootokkal és szuperhősöktől hemzsegő és folyamatosan retconolt IP-kel terhelt univerzumok hollywoodi filmjeit nézzük újra és újra. Egy olyan Hollywoodét, amelyben a képzelet azzá vált, amit a legkönnyebben meg lehet venni és el lehet adni. És mégis itt van Lana Wachowski, aki szembeszáll a megfáradt formával, és valami frisset, furcsát és pokolian vicceset kínál a közönségnek.

Szerintem mindettől jó ez az új Mátrix: ha nem is forradalmi, a szó elementáris, 1999-es értelmében, de mégis új, kreatív, mulatságosan önreflektív, izgalmas és ezek miatt is rendkívül szórakoztató. Lehet, hogy te arra vágytál, hogy a 22 évvel idősebb Hugo Weaving ismét elordítsa magát a metróállomáson, hogy „Mister Anderson!” (akár „sokadmagában”) aztán szanaszét verjék egymást Keanu Reeves-szel, miközben pörög a kamera körülöttük, de én pont ilyen kreatív folytatást szerettem volna, új színészekkel (is), sok-sok meta utalással, de egy új pontról induló, izgalmas történettel. Ha a kusza, sokkal kevésbé fókuszált története, olykor béna dialógusai és az egy fokkal kevésbé ütős akciójelenetei okán nem is tökéletes a Mátrix – Feltámadások, ugyanakkor én mégis pont ilyen folytatásra vágytam, nem arra, hogy negyedszer is ugyanazt a receptet kapjam. Ha te is így vagy vele, akkor nem fogsz csalódni az idősebb Neo („Mr. Anderson!”) új digitális kalandjában.

-BadSector-