FILMKRITIKA – Scott Derrickson legújabb, a hetvenes évek végén játszódó, hátborzongató sorozatgyilkosos horrorfilmjében Ethan Hawke az elmebeteg „Portyázót” alakítja, aki gyerekeket rabol el egy elég rázós környékről, akiknek sorsa elég baljós.

 

 

A fekete telefon készítői nagy fába vágták a fejszéjüket. Közel egy évtizeddel ezelőtt C. Robert Cargill és Scott Derrickson csapata a Sinister című horrorral debütált. A film hátborzongató látványvilága félelmet keltett a szívünkben, egy filmesztétikai tanulmány pedig „minden idők legijesztőbb filmjének” ítélte. Öt évvel azelőtt (majdnem napra pontosan), hogy Cargill és Derrickson ezzel a horrorfilmmel a frászt hozta ránk, Joe Hill kiadta „A fekete telefon” című regényét. Most pedig nem másnak, mint pont ennek a regénynek az adaptációja került a mozikba, méghozzá ismét Derrickson és Cargill közös munkájának köszönhetően. A végeredmény pedig egy újabb egyszerre rémisztő, nyomasztó és ugyanakkor rendkívül hangulatos, profi pszichológiai horrorfilm.

 

A film első harmada Finney (Mason Thames) és Gwen Shaw (Madeleine McGraw) útját követi a 70-es évekbeli, tizenéves kor előtti külvárosi életben. A két testvérnek elég kemény élete van: anyjukat elveszítették és egyszerre szekálják és verik őket az iskolai bully-k és a részeges és agresszív saját apjuk (Jeremy Davies) is. Mindez persze még mind semmi ahhoz képest, hogy egy emberrabló is garázdálkodik a városukban, aki egymás után rabolja el a kisfiúkat. Nem telik el sok idő, és Finney csapdába esik a félelmetes maszkot viselő Grabber (Ethan Hawke) pincéjében, Gwen pedig versenyt fut az idővel, hogy megtalálja a bátyját, mielőtt túl késő lenne.

 

 

Ez a nyomasztó hetvenes évek, nem egy nosztalgiabuli

 

Ez a történet Cargill és Derrickson számára is személyes, amit nemcsak a gyerekek történetének átélhetősége, hanem a 70-es évek nyomasztó környezete is kiemel, amelyek sokkal nagyobb szerepet játszanak, mint azt egyesek gondolnák. Miközben sokakban a hetvenes évek USA-ja hallatán a neonfényes nosztalgia idéződik fel, addig ez a film egy kifejezetten nyomasztó világot mutat be, nemcsak az alkoholista, drogos, gyerekverő apán, az iskolai agresszión, a lepukkant környezeten és persze magának az elmebeteg sorozatgyilkosnak történetén keresztül, hanem az olyan filmes elemeknek köszönhetően is, mint a pasztel színeket használó képi világ és a nyomasztó amerikai kisváros ábrázolása.

A korszak hiteles bemutatása, párosulva a korabeli fiatalság őszinte ábrázolásával, egyértelművé teszi, hogy az alkotók és a történetük között van egyfajta kapcsolat. Pont ez tűpontos hitelesség az, amitől annyira reálissá és tényleg hátborzongatóvá válik az általuk teremtett világ.

 

 

A két gyermekszínész a felnőttek babérjaira tör

 

Mivel A fekete telefon nagy része a fent említett koszos pincében játszódik, a filmnek a színészek tehetségére kell támaszkodnia, hogy az jobban lekössön minket, mint olyan más horrorfilmek, mint például a kevésbé realista, de úgyszintén félelmetes AZ. Szerencsére a film gyerekfőszereplői: Mason Thames és Madeleine McGraw megfeleltek a kihívásnak. Egy interjú során Derrickson elárulta, hogy McGraw számára visszatartották a produkciót, amikor időbeosztási konfliktusok merültek fel. A stúdió újra akarta castingolni a lány szerepét, de Derrickson ezt visszautasította. Könnyen érthető, hogy a rendező miért volt ennyire hajthatatlan, és ez abszolút helyes lépés volt.

Nagyon sok dicséretet érdemel McGraw kiváló alakítása, akinek karaktere egyszerre szenved apja agressziójától, saját hitéből is eredeztethető rémálmaitól, amelyek ugyanakkor az eltűnt gyerekek és a saját testvére nyomára akadását is segítik. McGraw nemcsak egy elképesztően profi gyerekszínész, hanem egyben A fekete telefon egyik kulcsfigurája is és a kislány színészi képességeinek rengeteget köszönhet a film. Esendő, saját démonjaival is küzdő és apjától is rettegő kislány, aki mégis igazi rátermett, karakán hőssé válik, amikor a bátyja életéről van szó és ezt a kettős karaktert McGraw olyan profin hozza, amelyet nemhogy gyerekszínésztől, de még felnőttől is ritkán látni.

 

 

Az áldozat és a rém

 

Ugyanakkor nem szabad elfeledkezni Thames-ről sem, akinek karaktere szintén hatalmas jellemfejlődésen megy keresztül és ezt a másik fiatal színész is elismerésre méltó profizmussal ábrázolja. Thames nemcsak fizikai megpróbáltatásokon megy keresztül, de még elrablása előtt is állandó stresszben él, ahogy apjától meg kellene védenie húgát, vagy saját magát az agresszív iskolatársaitól, miközben szerelmes egy diáklányba az iskolában. Aztán a mocskos pincébe kerül, ahol az életéért kell küzdenie… Ezeket a benne dúló érzelmeket Thames szintén rendkívül hitelesen ábrázolja, amely egyben a rendező vérprofi munkáját is dicséri.

Végül muszáj még megemlíteni Ethan Hawke-ot is, aki már a Holdlovagban is bizonyította, hogy mennyire profin képes gonosztevőket játszani, de itt még fokozottabb kihívás, hogy a maszkok miatt sokszor kizárólag a szemén keresztül kell tudja a karakterének rettenetes visszafojtott indulatait és beteges aberrációját ábrázolni, miközben annak a maszknak a festett arckifejezéseire hagyatkozik, amelyet a karaktere éppen visel. Filmes karrierjét ismerve mindig is tudtuk, hogy a színész mire képes, de A fekete telefon új kihívások elé állította, amelyeknek Hawke ismét tökéletesen megfelelt. Ráadásul mindezt úgy, hogy Hawke karaktere sokszor hátborzongatóan „barátságos” – hogy aztán a legváratlanabb pillanatban váljon igazi pszichopatává.

 

 

Ezt a telefont érdemes felvenni

 

A Sinister után óriási volt a kihívás, de C. Robert Cargillnak és Scott Derricksonnak szinte minden szempontból sikerült felülmúlnia a rendkívül magas elvárásokat. Az író-rendező páros a személyes traumákat teljes mértékben a középpontba helyezi, miközben nagyszerű profizmussal mutatja be a 70-es évek gyermekkorának bonyodalmait és világunk nagyon is valós szörnyeit, míg a gyerekszínészek, Mason Thames és Madeleine McGraw alakítása új magasságokba emeli az amúgy is torokszorítóan izgalmas történetet.

-BadSector-