FILMKRITIKA – A Hangya és a Darázs: Kvantumháború hatalmas feladatot kapott a Marvel-filmek következő fázisának beindításával, de szinte minden másban alulmaradt, ami számít. Azonban a film kiválóan bemutatja Kang, a Hódító karakterét, aki méltó ellenfélnek bizonyul.

 

A Hangya franchise mutatta be először a nagyközönségnek Scott Langot (akit Paul Rudd alakít), a tolvajból lett szuperhőst, aki bár időnként hangya méretűre zsugorodik, de ilyenkor az ereje mégis elképesztően megnő. A 2015-ben bemutatott eredeti film meglepetést aratott, a humorával, és a klasszikus rablásos kalandfilmek jól adagolt elemeivel kitűnt a többi Marvel-film közül. A folytatás, A Hangya és a Darázs ugyanazt a szórakoztató és játékos hangulatot vitte tovább. Bár kritikailag nem aratott akkora sikert, mint az eredeti, a nézők körében mégis aránylag népszerű volt. Ami pedig egyértelmű, hogy a két filmnek köszönhetően a Hangya a rajongók kedvenc szereplőjévé vált a Marvel mozi-univerzumban.

 

Utazás Kvantumániába

 

A Hangya és a Darázs: Kvantumániában Paul Rudd visszatér mint Scott Lang/Hangya, Evangeline Lilly pedig a Darázs szerepében. Annak ellenére azonban, hogy Lilly a második főszereplő, alig kap fontos jelenetet, vagy párbeszédet a filmben. A cselekmény Scott, Hope, Hope szülei (Michael Douglas, mint Hank Pym és a még 64 évesen is gyönyörű Michelle Pfeiffer, mint Jane Van Dyne) és Scott lánya, Cassie köré összpontosul, miközben bemerészkednek a Kvantumváros aluniverzumába, a varázslatos vizuális csodák birodalmába. Ez az utazás San Franciscóból a Kvantumbirodalom mélyére viszi őket, ahol különféle veszélyek leselkednek rájuk és életveszélyes akadályokkal kell megküzdeniük.

Küldetésüket mégi inkább bonyolítja a gonosz Darren Cross/Yellowjacket váratlan visszatérése, aki azzal fenyeget, hogy felborítja terveiket és hatalmas pusztítást végez az al-univerzumban. Ahogy mégis megbírkóznak Kvantumváros számtalan veszélyén, a csapatnak személyes problémákkal és konfliktusokkal is meg kell küzdenie, beleértve a Scott és Cassie közötti feszült viszonyt, a nézőknek pedig azzal a ténnyel, hogy Hope mennyire alulreprezentál a történetben. Összességében bár a Kvantumánia izgalmas és vizuálisan lenyűgöző kalandot kínál, de cselekménye és karakterfejlődése bőven hagy kívánnivalót maga után.

A kvantumbirodalomba való gyors leereszkedés után a film inkább A galaxis őrzőire, mint a korábbi Hangya-filmekre hasonlít, az elborult alien karakterek széles választékával, valamint a furcsa, kicsit „csapongó” stílusú, nem túl konzekvens vizuális világával. Mivel az események nagy része ezen a síkon bontakozik ki, a film emiatt is hasonlít kevésbé az eredeti Hangya-filmre, vagy akár annak folytatására, amelyeknek jót tett a humor és a „szerényebb”, kevésbé epikus történetvezetés. Itt megint minden beborít a pátosz és ez a Bosszúállók-filmek után már rendkívül unalmas.

 

Egy pszichedelikus utazás

 

Hangya és a Darázs, valamint a Darázs szülei és Scott felnőtt lánya egy titokzatos világba kerülnek a Kvantumvilágon belül, ahol találkoznak Kanggal, a „hódítóval”, akit Jonathan Majors alakít. Ez a titokzatos világ egészen elborult, pszichedelikus élményt nyújt, telis-tele furcsa lényekkel, ami engem összességében a Spore című ősrégi EA-s videójátékra emlékeztetett.

Bár Kang már megjelent a Marvel Loki című tévésorozatában, az nem készítette fel a közönséget arra, hogy milyen szintű fenyegetést jelent Kang. Majors igazi nyugodt és baljós fenyegetést és fenséget ad Kang karakterének, ami egyáltalán nem kis teljesítmény a részéről, tekintettel az eléggé egysíkú történetre és közhelyes dialógusokra. Ha Kangnak az a sorsa, hogy a következő filmek központi ellenfeleként szerepeljen, amelyek az Avengers-méretű összecsapás felépítésére törekszenek, akkor Majors az az egyetlen olyan színész, akinek a révén ez hiteles is lehet.

 

A hősök nincsenek a főgonosz szintjén

 

Komoly szerkezeti probléma a filmben az is, hogy Kang hatalma és gonosz tervei miatt a hős-ellenség párosítás olyan érzést kelt, mintha a két oldal nem lenne egyenrangú. Kang maga is erre utal, amikor lenézi az Ant-Man-t, és konkrétan közli vele, hogy nem az ő szintjén van. Ezúttal ez nem csak egy Dávid és Góliát hasonlat, hanem egész egyszerűen nem passzolnak egymáshoz a harcoló felek.

Reed rendezőt a forgatókönyv is korlátozza, amely túlnyomórészt az akciójelenetekre összpontosít. A film azonban profitál abból, hogy a Hangyaember és csapata azonnal képes változtatni a méretét. Az akciójelenetek, bár frenetikusak és sokszor nehezen követhetők, viszont egész dinamikusak és izgalmasak, a Kvantumbirodalom megjelenése a digitális és VFX-elemek keveredésében azonban már elég ügyetlen. Időnként inkább tűnik ez egy új Star Wars-franchise első vázlatának, mint a Hangyaember-sorozat természetes folytatásának. Ráadásul a karakterek állandóan azon siránkoznak, hogy haza akarnak térni és ez egy ponton önismétlődővé, kiszámíthatóvá és bosszantóvá válik.

 

Kis lépés a Marvel-univerzum történetében

 

A Kangra helyezett hangsúlynak köszönhetően a harmadik Ant-Man egy szükséges lépést tett a Marvel univerzum egésze felé, hiszen a már említett Marvel-folytatások még az idén jönnek. De ez a legjobb esetben is csak egy kis lépés marad, és ha a Marvel korábbi produkcióit nézzük, akkor erről a filmről leginkább a „kiábrándító” jelző jut eszünkbe.

-BadSector-