FILMKRITIKA – Guy Ritchie évek óta a legkiemelkedőbb alkotását tárja elénk A szövetség című filmjével, mely valós történetekből merít és az emberi kapcsolatok komplexitását, ígéreteket és azok teljesítését vizsgálja meg, gyakran élet-halál küzdelmek kontextusában. A rendező elrugaszkodik korábbi művei könnyed hangvételétől, és egy súlyos, átgondolt történetet mesél el, amelyben a hűség, a személyes felelősség és a bátorság központi szerepet játszik. Ez a film nem csak az adott korszakot tükrözi, hanem mélyebbre ás, és feltárja a globális politikai helyzetben rejlő személyes dilemmákat és konfliktusokat.

 

 

Az utóbbi években Guy Ritchie és a filmkészítő csapata könnyed, vicces alkotások és jelentős férfias történetek között lavírozott. Az 2019-es bűnügyi vígjáték, a Gentleman után jött a súlyos „Heat” nyomán íródott „Wrath of Man”, melyet a világjáró kémfilm, az „Operation Fortune: Ruse de Guerre” követett. Ritchie most visszatér a komolyabb hangvételhez és először mutat be egy olyan filmet, amely a valós világ kemény politikai eseményein alapszik – A szövetség, amely évek óta a legjobb filmje.

 

 

Kötelezettség és hűség

 

A film nem egy konkrét valós történeten alapul, viszont ihletet merít az afgán tolmácsok sok szívszorító, valós történetéből, akik több mint két évtizedig működtek együtt az Amerikai Egyesült Államok hadseregével. Vízumokat ígértek nekik, de az Egyesült Államok 2021-es afganisztáni kivonulása után magukra hagyták őket egy ellenséges környezetben. Ritchie, Ivan Atkinson és Marn Davies, a forgatókönyvírók egy olyan történetet hoztak létre az amerikai hadseregről, amely Ritchie sajátos művészeti látásmódjába illeszkedik, az emberi egyezményekről és az egyezményben részt vevő feleknek a szent kötelezettségéről szól.

Ritchie a filmben különös hangsúlyt fektet a szövegalapú információközlésre, számos helyszínt, nevet és katonai zsargont szór szét a film során. A film végén azonban előkerül egy definíció, ami megvilágítja a film címét és aláhúzza a film központi témáját: a „szövetség” szót, mint egy szövetség, fogadalom, kötelezettségvállalás jelentését.

 

 

Az ígéret két arca

 

Egyik oldalon találjuk Sgt. John Kinley-t (Jake Gyllenhaal), aki egy szilárd, öntelt fegyver- és robbanószer- szakértő, aki egy szorosan összetartó csapatot vezet, melyet a veszélyek során erősített össze az élet. A másik oldalon ott van John új tolmácsa, Ahmed (Dar Salim), egy titokzatos, szűkszavú férfi, akinek kiváló képessége van az emberek és a helyzetek megértésére, talán kérdéses múltja miatt. Az „tolmács” szerepkörét komolyan veszi – nem csak a nyelvet fordítja, hanem azonosítja a nonverbális jelzéseket, a hanghordozást és az arckifejezéseket, hogy feltárja az igazságot.

A csapat egy elhagyatott helyen talál egy hatalmas IED gyárat, és a talibánok erőinek tűzkeresztségébe kerülnek, akik véget nem érő hullámokban érkeznek, fegyverrel a kezükben, Toyota teherautókból. Egy hihetetlen túlélési történet bontakozik ki, melynek középpontjában az önfeláldozás és a megváltás áll, egy vérben forralt kapcsolatok és megállapodások drámája. Amikor Ahmed és John kettesben maradnak a vadonban, John súlyosan sebesülten, a talibánok üldözésében, Ahmed magára vállal egy hatalmas kockázatot és maga után húzza őt vissza a bázisra. Ez egy életmentő, szeretetből, nagylelkűségből és önfeláldozásból eredő tett, amely John-t hazaviszi, és Ahmed-et, feleségével és gyermekével együtt, menekülésre kényszeríti a talibánok elől, mivel megölte a katonáikat és egy amerikaival működött együtt.

 

 

Egyéni felelősségvállalás és kockázat

 

John-t lelkifurdalás gyötri, a múlt kísért, és frusztrálja a bürokrácia, amely nem képes betartani az ígért vízumokat. Ezért saját kezébe veszi az ügyet, és a rendszeren kívül, saját költségen lép, tudva, hogy tartozását csak személyes kockázatvállalással és potenciális áldozatokkal tudja kiegyenlíteni.

Ritchie A szövetség című művében nagyobb terhet vállal, és öröm látni, ahogy két igazán nagyszerű színésszel dolgozik. Mindkét karakter gyakran kommunikál szavak nélkül, szemükkel és testbeszédükkel közvetítik a kimondatlan gondolatokat. Mindkét férfiban ott lebeg a kérdés – vajon Ahmed túlontúl „vad”? John valóban kiáll-e a tolmácsa mellett? Cselekedeteiken keresztül kell bizonyítaniuk egymásnak. Salim komoly, lélekteli megközelítéssel hozza el Ahmed gondoskodó karakterét; Gyllenhaal pedig vadságát és intenzív tekintetét használja fel John küldetésének megvalósításához, minden lehetséges eszközt felhasználva, hogy a katonai gépezet súlyát Ahmed javára fordítsa.”

 

 

Képek és hangok közötti kölcsönhatás

 

Ritchie a két férfi közötti kapcsolatot filmes eszközök segítségével ábrázolja, egy ismétlődő motívummal, amelyben a kamera lencséje a két férfi egymást figyelő pillantásai közben közelíti őket egymáshoz. A húzó-vonó ritmust végig fenntartja Christopher Benstead zenéjében, ahol a törzsi dobverő hangokat lassú, szomorú húros hangokkal váltogatja. A kamera a magasból szemléli a tájat, légi drónfelvételeken helyezve el a karaktereket a térben, vagy a föld szintjére ereszkedve, kézikamerával rögzítve közelharcok kaotikus pillanatait. Egy visszaemlékező jelenetben, amikor John arra gondol, milyen veszélyek árán menekítették ki őt a hegyeken, a jelenet lírai és szürreális, lehetővé téve számunkra, hogy belépjünk emlékei világába és megértsük, mi indítja el veszélyes küldetésén.

 

 

Ritchie most komolyan vette a témát

 

Időnként a színjáték, a filmes technikák és az atmoszféra túlzottan izgalmasnak tűnhet a téma komolyságához képest. Egy ilyen nyíltan politikai témához való hozzáállás új irányt jelez Ritchie munkásságában, de ha műveinek összefüggésében vizsgáljuk, nem olyan radikális ugrás, hiszen ez is egy történet az egyén harcáról, aki bűnözői mentalitással felveszi a harcot a rendszerrel, hogy teljesíthesse tartozását. Ritchie megközelítése, hogy a problémát mikroszinten, ember-ember közötti viszonylatban vizsgálja, de ha makroszinten nézzük, elszomorító gondolat, hány élet-halál kérdésű megállapodást hagytak beteljesítetlenül Afganisztánban.

-BadSector-