FILMKRITIKA – Bármennyire is megosztóak a filmjei, sokan egyetértenek abban, hogy Zack Snyder karrierje mindig is trendteremtő volt. Amikor a filmrendezőnek a vizuális stílushoz és érzékhez való határozott felfogása (amelyet a zenei videós szcénában való korai munkája során fejlesztett ki) elérte, hogy Hollywood bekopogtasson hozzá, Snyder a következő néhány évben különböző koncepciókat keltett életre, amelyeket a legtöbben „megfilmesíthetetlennek” tartottak.

 

 

A „300” című képregény úttörő adaptációja, amely vitathatatlanul újradefiniálta a popkultúrában a blockbuster-akciót az egész korai század elején, közvetlenül vezetett ahhoz, hogy Snyder 2009-ben rátegye a kezét a „Watchmen” szent gráljára. Bár a szuperhősfilmek a továbbiakban általában inkább a Marvel „Vasemberének” könnyed hangvételét választották, mint Snyder nagyszabású és epikus stílusú filmjét, a DC szuperhősök világának magjai már el lettek ültetve, ami a következő évtized nagy részében felemésztette őt – és végül sötétebb, cinikusabb és önreflexíven kritikus képregényadaptációkhoz vezetett, mint a „The Boys”, és még sok más film a későbbiekben.

 

 

 

Zack Snyder, a gamer

 

És ezzel elérkeztünk a „Rebel Moon – Első rész: A tűz gyermekéhez, amely egy olyan film, amely a legjobban összefoglalja az új fantasy/sci-fi film középpontjában álló ambíciókat – és hibákat. A Snyder, Shay Hatten és Kurt Johnstad által írt forgatókönyv, amelyet nyilvánvalóan egy egész franchise elindítására szántak, annyi világépítést, össze-vissza burjánzó mellékszálat és rengeteg történetet tartalmaz, amennyit csak lehet. A 2 óra 14 perc alatt pedig a rendező a Csillagok háborúja kalandos szellemétől kezdve James Cameron Avatar-jának lenyűgöző látványán és lénytervezésén át a Dűne komplex és komoly mitológiájáig mindent belepakol. De ahogy a lassú és vontatott első felvonás átadja helyét a langyos – a Piszkos tizenkettő című klasszikus háborús filmre hajazó „összeszedjük a bandát” középső résznek és a robbanásszerű, de felületes csúcspontnak, az űropera fő ihletforrása teljesen világossá válik.

A „Lázadó hold” a „Hét szamuráj” és a „Hét nagyszerű ember” (vagy, bizonyos korosztály számára, az „Egy bogár élete”) párhuzamainál sokkal inkább egy sokkal meglepőbb próbakőből merít: a videojátékokból.

Bármennyire is úgy tűnhet, hogy ez megfelel a rendező érzékenységének és úttörő szellemének, különösen mivel a videojáték-adaptációk egyre növekvő hulláma az iparág következő nagy dobása, a Rebel Moon és az epikus képekkel teli tekercsek szinte összeomlanak egy ilyen nem filmes narratív megközelítés súlya alatt. Ez és a 2021-es „A holtak serege” között tagadhatatlan, hogy Snyder úgy került ki a DC problémás tapasztalataiból, hogy egészségesebb szemlélettel látja a jelenlegi stúdiórendszert, üdítően fordult az eredeti filmek készítése felé, és (ki merem mondani) végtelenül jobban illeszkedik a filmkészítő és az anyag között. Mindezek mellett azonban sajnálatos tény, hogy a történetmesélési képességei még sok kívánnivalót hagynak maguk után.

 

 

Lassú kezdés és kanyargós középső rész

 

Minden blockbusteres harsánysága ellenére a Rebel Moon az elején még mindig megdöbbentően visszafogottnak mutatkozik. A filmet egy nehézkes expozíciós dömping nyitja Anthony Hopkins narrációja által, aki egy Jimmy nevű ősi robotnak ad hangot (akit Dustin Ceithamer alakít a forgatáson), de szép ritmusba rendeződik, amint találkozunk a Final Fantasy-k módjára „vonakodó” főhősünkkel. A kívülálló Kora (az acélos és meggyőző Sofia Boutella alakítja), aki két évvel a film eseményei előtt telepedett le a kietlen Veldt holdon, megelégszik azzal, hogy névtelenül él a hedonista, vikingszerű telepesek falujában. Az összes tipikus „hős útja” klisé ki van itt pipálva, kezdve az ártatlanul belé zúgó férfitól (Michiel Huisman Gunnarja, aki a bénán próbálkozó vonzalmát többnyire meggyőzően közvetíti), a rejtélyes háttértörténetén át, amelyet hamarosan terjedelmes flashbackek segítségével ismerhetünk meg, egészen a küszöbére érkező Imperium (köznyelvi nevén az autoriter „Anyavilág”) közelgő fenyegetéséig.

Bármennyire is akcióorientált, Snyder nem kapkodja el a dolgot, és hagyja lélegezni ezeket a korai pillanatokat. Talán egy kicsit túlságosan is, mint kiderül.

Az igazi probléma az, hogy mind a korai, dögunalmas és klisés expozíció, mind a későbbi, azért egy fokkal élvezhetőbb cselekményben a szereplőknek be nem álla szája, a párbeszédek pedig Snyder legtöbb filmjének sosem volt erőssége. Bár ennek a társadalomnak az egyszerű életre és a világi örömökre helyezett hangsúlya segít megalapozni ezt az űroperát valami kézzelfoghatóval, egyetlen karakter szájába sem sikerült olyan mondatokat rakni, ahogyan valódi emberek szoktak beszélgetni. Mire Kora elkezdi hangosan előadni motivációit és háttértörténetét, immár tucatszor („Ezt csak azért mondom el neked, hogy tudd, ki vagyok” – mondja Kora szó szerint Gunnarnak egy ponton, miután egy hosszas flashbackben elmeséli származását), könnyű elképzelni, hogy a képernyőn felbukkanó, gyengébb videojátékokra emlékeztető dialógusok segítségével a minimálisan szükséges információkkal látnak el minket, játékos nézőket.

 

 

Irányítható karakterek és NPC-k

 

A probléma csak rosszabbodik, amikor a cselekmény komolyan beindul, amit Ed Skrein gonosz Admiral Noble és az Imperium hadihajója indít el, akik egy kis seregnyi megszállóval együtt megjelennek Veldt felett, és követelik a lakosok értékes gabonaraktárainak egy részét. Kora gyorsasági harca néhány engedetlen katonával (kiábrándító módon Snyder itt a szexuális erőszakkal való fenyegetéshez folyamodik motivációként) szertefoszlatja a békés megoldás minden reményét, és egy bolygóközi küldetésre vezeti, hogy bűnözőkből, lázadókból és forradalmárokból álló csapatot állítson össze, hogy segítsen kisvárosának visszaverni elnyomóikat. A probléma az, hogy ezek közül a furcsaságok közül aligha kapnak jó okot arra, hogy egyáltalán csatlakozzanak. Kora és Gunnar többször is megérkezik valami pompásan elképzelt új helyszínre (beleértve egy kirívóan az első Star Wars-ból lenyúlt „cantina” utánzatot), találkozik egy új karakterrel, épp időben, hogy egy véletlenszerű mellékküldetést vállaljon, hogy bizonyítsa az értékét, és egyszerűen továbblép a következő újonchoz. Ez a bizarrul epizodikus szerkezet akár egyenesen számtalan videojátékból is kiragadható lenne, ahol az NPC-k tényleges belsőség nélkül malmoznak … egészen addig a pillanatig, amíg a főszereplő kapcsolatba nem lép velük, és el nem indítja a következő szintet.

Ez azért is kár, mert a Charlie Hunnam által alakított, Charlie Hunnam által játszott Kai, Bae Doona által alakított Nemesis, Staz Nair által alakított, állandóan félmeztelen, egykori rabszolga Tarak (aki mintha egy Conan a barbár utánérzet lenne), Djimon Hounsou által alakított Titus, a kegyvesztett katonai tábornok és Ray Fisher, mint Bloodaxe, a lázadók vezetője, akik közül senki sem fejlődik vagy kötődik egymáshoz érdemben, ennél sokkal jobbat érdemelt volna.

 

 

A streaming kompromisszumai

 

És akkor ott van mindennek a Netflix. Bármennyire is lehetővé teszi manapság a streaming, hogy egyáltalán létezzenek ilyen méretű és kockázatú filmek, valóban rossz szolgálatot tesz, hogy a legtöbb nézőnek soha nem lesz lehetősége megtapasztalni egy ilyen elsöprő méretű és féktelen kreativitású történetet – minden narratív vakfoltja ellenére Zack Snydernek még mindig mesteri szeme van az epikus felvételek komponálásához és keretezéséhez – a nagyvásznon. A dübörgő hangdizájn, Snyder saját operatőri munkájának és Tom Holkenborg (Junkie XL néven ismert) lendületes, hangulatos és felkavaró zenéjének teljes hatását lehetetlen a laptopról vagy a nappali tévéből visszaadni. Persze aztán joggal merülhet fel a kérdés, hogy a történet videojátékos jellege részben azért történt, hogy kielégítse a streaming szolgáltatás mindenható algoritmusának „észjárását”; hasonlóan ahhoz, ahogyan Snyder egyenesen bevallotta, hogy azt mondták neki, hogy a két óránál hosszabb filmek nem teljesítenek jól, talán van valami a videojáték-vágójelenetekre emlékeztető, fetch questek sorozatában, ami bizonyítottan leköti az átlagos Netflix-előfizető figyelmét, miközben a telefonján játszik.

Cinikus megfogalmazás? Valószínűleg, de úgy tűnik, kevés mással magyarázható a film sztárallűrjei és a legtöbb karakterrel való brutálisan önelégült bánásmód közötti szakadék. Igaz, tudjuk, hogy készül egy bővített rendezői változat (amely a karakterfejlődés hiányát és az első változat zavaróan vértelen erőszakosságát is orvosolná)… de – ha már gaming – kedves Snyder úr, mikor hallott arról utoljára, hogy a játékosok ünnepelnék a javítások és DLC-k megjelenését, amelyek egy új kiadás alapvető problémáinak kijavításához szükségesek?

Végső soron a Rebel Moon alig több, mint a világépítés, a mitológia és az epikus történetmesélés olyan zavarosan összehányt gyűjteménye, amelyet már sokszor láttunk jobban megcsinálva – még jobbféle videojátékokban is. Egészen biztos, hogy a vérbeli Snyder-rajongók sok mindent találnak majd, amiért rajonghatnak, még Snyder szokásos hajlama a merész történetmesélési döntésekre vagy a sajátos témákra sem lesz képes fellelkesíteni az alkalmi nézőket, vagy azokat, akik különösebben egyébként sem csípik a rendezőt.

Néha necces lehet, amikor a zsánerfilmesek végre megkapják az esélyt, hogy megcsinálják régóta húzódó szenvedélyprojektjüket, ami James Cameron Avatarjától Brad Bird hírhedten félresikerült Tomorrowland-jéig terjed. A Rebel Moon valahol középen helyezkedik el – nem elég katasztrofális ahhoz, hogy a Jupiter felemelkedéséhez vagy a Valerianhoz hasonló rettenet legyen, de nem is elég emlékezetes vagy érzelmileg hatékony ahhoz, hogy megérdemelje a már beharangozott, kötelező folytatást.

Mindezek tükrében a Rebel Moon stáblistájának végén „Vége az első résznek” inkább tűnik fenyegetésnek, mint ígéretnek.

-Herpai Gergely (BadSector)-