SOROZATKRITIKA – Igazi minőségi hullámvasút volt a legendás, 23 éves videójátékos franchise és a regényadaptációk alapján készült Halo streaming sorozat első évadja, amely először a Paramount + kínálatában látott napvilágot, aztán felkerült a SkyShowtime-ra is, magyar szinkronnal. Bár nagyon jó részeket is láthattunk benne, de egy-két agyzsibbasztóan ostoba epizódot is és az egész sztori sem állt valahogy össze, illetve a karakterek zöme és maga Pablo Schreiber sem volt elég meggyőző a Master Chief szerepében. A 2. évadot tehát erős szkepticizmussal vártuk, bár az alkotók és a főszereplő Schreiber nem csak a csillagokat, hanem az egész Halo univerzumot is leígérték az égről a sajtóutak során. Most a SkyShowtime és a streaming csatornát forgalmazó Red Lemon jóvoltából az Etele moziban, mozivásznon nézhettük meg a második évad első két részét pattogatott kukoricával és kólával a kezünkben, újabb esélyt adva franchise-nak.

 

 

Amikor az első évad bemutatkozott, mindenki kíváncsian várta, hogy vajon képes lesz-e megfelelni az eredeti anyagnak, miközben a szkeptikusok már előre temették. Sajnos a végeredmény legnagyobb jóindulattal is csak felemás volt. Bár voltak már ott is nagyon jó részek, amelyek jól átadták a játékok hangulatát, ugyanakkor sok buta rész nagyon lehúzta a sorozat általános minőségét, a legnagyobb probléma pedig az volt, hogy az eléggé összecsapott fő történet valahogy nem állt össze és őszintén szólva a Master Chiefet alakító Pablo Schreiber, meg a többi színész sem nyújtott túl meggyőző alakítást. Bár a legelső és a legutolsó rész számomra pozitív módon volt emlékezetes, de összességében a sorozat csak egy erős közepes szintet tudott hozni, időnként rettenetes mélypontokkal.

Nem meglepő tehát, hogy a Halo második évadja gyakorlatilag újraindította a projektet, teljesen átalakította a kreatív csapatot, és lényegében előröl kezdte az egészet. A marketing és a sajtókörút során Pablo Schreiber főszereplő és David Weiner új showrunner/író igyekeztek minimalizálni a károkat. Kihangsúlyozták, hogy a jövőben nagy hangsúlyt fektetnek majd a rajongók által kedvelt, az eredeti alapanyagból egy-az-egyben átvett eseményekre és hogy az előző évad rémesen ostoba epizódjai a feledés homályába fognak veszni. Annál is nagyobb csalódás tehát, hogy a sajtóeseményen látható első két epizód alapján úgy tűnik, mintha pontosan ugyanott tartanánk, mint az előző évadban.

 

 

Az ember a sisak mögött

 

Pedig az első uszkve negyedóra bombasztikusan indult, akár hiszitek, akár nem. Miután az alkotók gyorsan visszakoztak az első évadzáró néhány problémás kreatív döntésétől (köztük azzal, hogy a Master Chief gyakorlatilag meghal és a mesterséges intelligencia Cortana irányítása alatt újraéled), hat hónappal később a csatatéren találjuk magunkat. A Spartan 117 és az „Ezüst Csapat”, – amelynek tagjai között sokkal hihetőbb és jobban kidolgozottabb a csapatdinamika Kai (Kate Kennedy), Vannak (Bentley Kalu) és Riz (Natasha Culzac), a franchise-ból is jól ismert, eredeti karakterek között – egy izgalmas, rendkívül látványos és minden másodpercében jól sikerült akciójelenet során hódítják meg a szétszórt Külső Kolóniákat a Covenant erőivel szemben.

Weiner, rendezői csapata (Debs Paterson és Craig Zisk által vezetve) és operatőrük, Carl Sundberg egy vizuálisan letisztult, kemény, kegyetlen és rendkívül energikus akciójelenetet mutatnak be, – ironikus módon ezt úgy érik el, hogy a konkrét cselekményt kissé „eltakarják”, és a kevésbé meggyőző effektusokat VFX munkákat olyan környezeti hatásokkal rejtik el, mint az eső és a köd és egy általában véve komorabb, sötétebb megvilágítással. Az első évadból ismert, az első személyű lövöldözős játékokat idéző, sisakon belülről látható felvételeket is teljesen elvetették. A végeredmény ebben a negyedórában tényleg lenyűgöző: szinte érezzük a bevitt kegyetlen ütéseket, és a lövedékek becsapódását a Spartanok és a Szövetség-beli idegenek között.

Másfelől, a szezon fő drámai vonala is okot ad az optimizmusra. Master Chief és a Spartan társai, akik még mindig PTSD-vel és korábbi csatáikból származó testi és lelki sebekkel egyaránt küzdenek, elégedetlenek az „alacsony kockázatú” (értsd: pitiáner) küldetésekkel és a „gyerekvigyázói” feladatokkal, amelyek távol tartják őket a frontvonalaktól. Ironikus módon maga John is hiába az „emberiség megmentője és szuperfegyvere”, mégis kifejezetten ő minősül alkalmatlannak a szolgálatra mentális instabilitása miatt, míg a sérült csapattárs, Riz kapja a legérdekesebb mellékszálak egyikét, amint azon töpreng, milyen lehet az élet a szigorú, fojtogató Spartan rutinon kívül.

Az új karakterek bevezetése, mint például az agresszíven ellenséges hírszerző tiszt, James Ackerson (Joseph Morgan alakítja sajnos rettenetesen egydimenziós, ripacskodó módon) és a tengerészgyalogos Pérez őrmester (Cristina Rodlo), érdekes történeti szálat hoz létre arról, hogy hőseink csupán a hadsereg propagandagépezetének bábjai.

A politikai játszmák hátterében egy fontos és érdekes téma kerül előtérbe: a Spartanokat nem a híres MJOLNIR páncéljuk teszi azzá, akik valójában. „Mindenki ismeri a Master Chieft,” mondja egy szereplő az egyik jelenetben, „de vajon van-e olyan, aki az igaz Johnt ismeri?” A hangsúly tehát arra helyeződik, hogy a külsőségeken túl a valódi, „hibás” emberi lény számít leginkább.

 

 

Ígéret szép szó…

 

Sajnos az ígéretes kezdés után ismét előjönnek azok a problémák, amelyek az első évadot is lehúzták – legalábbis, amit ezt az első két epizódot illeti. Hiába kaptunk arra nézve ígéretet, hogy az izgalmas akciójelenetek és a sokkal kevésbé meggyőző, kuszán felépített, zavaros, katyvasz történet közötti egyensúlyt végre megtalálják a forgatókönyvírók. Bár a második évad első epizódja a szezon legkiemelkedőbb jeleneteivel nyit (és állítólag külföldi kritikusok szerint, akik láttak még két másik részt is, a negyedik rész egy hasonlóan ütős jelenettel, egy hatalmas, Trónok harca-stílusú csatával is lepi meg a nézőket), az első két epizód maradék részében a Halo fájdalmasan sok időt tölt irodákban, folyosókon és más, sokkal kevésbé izgalmas katonai, vagy más helyszíneken.

Ráadásul ezeknél a jeleneteknél ütközik ki igazán, hogy a rengeteg pátosszal teli párbeszéd mennyire kínosan ostobán vannak megírva. A híreinket is író munkatásunkkal, ROD-dal együtt néztük a sorozatot és mind a ketten azon kaptuk magunkat, hogy a párbeszédeket fejben előre megjósoltuk, annyira kiszámíthatók és klisések voltak. Emellett a sorozatban látható legtöbb B-kategóriás színész is erősen küzdött a mestersége fortélyaival – igaz, nem lehetett egyszerű vállalkozás ezeket a klisés, béna jeleneteket eljátszani.

 

 

Dr. Halsey reloaded

 

Bár csak két epizódot láthattunk és a Reach bukása (a Halo kánon egyik legfontosabb állomása) a további részekben szerepel majd (és a további részek a kritikusok szerint egy fokkal jobbak lesznek), de ez a két – felvezetésként is felfogható rész – eddig fájdalmasan gyenge. A történet helyenként iszonyú zagyva és vagy érthetetlen, vagy egyszerűen csak fárasztóan érdektelen. Újra és újra látnunk kell, ahogy a ripacskodó Ackerson, az új főnök (aki a titkos helyen őrzött Dr. Halsey-t felváltotta) „ármánykodni” próbál, és ismétlődő jelenetekben hol a Master Chiefet, hol a Spartanok más tagjait „vegzálja”.

Mindeközben magát Dr. Catherine Halsey-t is láthatjuk (akit most is a jobb sorsra érdemes Natascha McElhone alakít), akit a „pszichiátriai intézetben” (vagy ahhoz hasonló börtönben) azzal „kínoznak”, hogy mindig jön valamilyen klónozott, android-szerű kislány, aki játszik vele, de ha Halsey próbálja faggatni, hogy milyen a hely elrendezése, vagy kicsoda itt a „góré”, akkor a lánykának vérezni kezd az orra, aztán elég komikus módon meghal. Ebből a jelenetből is többet láthatunk, mert Halsey mindig új klónozott kislányt kap. Az egésznek olyan feelingje volt, mintha valamilyen borzasztóan erőltetett és műanyag Tarkovszkij-utánzatot kapnánk mondjuk a Solaris, vagy a Stalker filmek alapján.

 

 

Ez eddig elég harmatos…

 

De Halsey-jelenetek mellett épp olyan suták, érdektelenek, rosszul megrendezett a többiek is. Ismét itt van Soren (Bokeem Woodbine), a volt Spartan, akiből kalóz és az alvilág vezére lett és karaktere, meg a hozzá kapcsolódó történeti elemek épp annyira érdektelenek és amatőr módon kidolgozottak, mint az előző évadban – sőt, ha lehet, még inkább azok. Az első két részben még nem volt benne „Mókuska” és a többi viccesen gagyi magyar karakter (egyébként nem az amúgy remek magyar színészek tehetnek róla, hanem a forgatókönyv, ők csak annyiban, hogy elvállalták ezeket a szerepeket), de kétségem sincs afelől, hogy ami késik, nem múlik, és ismét láthatjuk őket.

Végül itt van ismét a Yerin Ha által alakított Kwan Ha, aki egyébként az első évadban egy egész szerethető és érdekes karakterré nőtte ki magát, itt viszont a fő sztori szempontjából eddig teljesen érdektelen a szerepe és egyébként is elég érthetetlen, hogy mitől vált „rabszolgává”, mint ahogy az sincs normálisan kifejtve, hogy miért vannak hirtelen rabszolgák ebben az univerzumban. És ha már itt tartunk: az egész társadalmi, szociális háttér is iszonyú zagyva, pedig épp ezen jelenetek miatt fontos lenne, hogy valamennyire megértsük a Halo-univerzum ezen részét.

„A Spartanok sosem halnak meg,” hallhatjuk újra és a franchise regényeiből ismert népszerű mondást (itt eléggé szájbarágósan). De ha a felemás előző évadot nézzük, akkor lehetséges, hogy a Master Chiefnek – vagy legalábbis ennek a streamingre adaptált Halo-változatnak – ideje lenne búcsút inteni. Legalábbis, ami ezt a két részt illeti, elképzelhető, hogy a sorozat a további részeiben magára talál – hiszen az első évadra is ez volt sokszor jellemző. Amennyiben így lesz, úgy írni fogunk egy teljes évadra vonatkozó kritikát is.

-Herpai Gergely (BadSector)-