FILMKRITIKA – Albert Camus: A közöny című regénye főszereplőjének is egyfajta újabb reinkarnációja lehetne az örök flegmatikus Lee Chandler, A régi város főszereplője, akit Casey Affleck egészen elképesztő érzékkel jelenít meg a filmben. Egy Bostonban élő gondnokot alakít, aki a munkájában határozott, ugyanakkor teljesen kiégett, csendes és csak időnként pattan nála el a húr, akkor viszont ököllel esik neki kocsmákban másoknak. Aki pedig közeledni akar hozzá, azt lerázza magáról.

 

A régi városban Lee Chandler (Casey Affleck) végül azért kénytelen a magának kialakított burokból kitörni, mert egy haláleset történik a családban, így vissza kell térnie Bostonból Manchesterbe, a szülővárosába. Pedig ő nem is szeretne mást már élete végéig, mint szépen eléldegélni a kis szürke egzisztenciájában, ahol nem csinál mást, mint havat lapátol az utcáról, eldugult vécéket hoz rendbe, szivárgó csaprendszereket javít meg. Amikor kikezdenek vele a nők, ő szándékosan nem reagál (pedig vonzódik hozzájuk), nyilvánvaló, hogy nem akar senkivel sem komolyabb kapcsolatba, interakcióba, barátságba kerülni…

…csak hagyják őt már békén!

Casey Affleck egészen elképesztő, intuitív alakítása talán a legnagyobb ereje ennek az egyébként is letaglózó, mégis lehelet finomságú filmes megoldásokkal elmesélt történetnek. Bár a film többi szereplője is hibátlan alakítást nyújt (ez A régi város másik nagy aduásza), mégis ez Casey Affleck élete talán eddigi legnagyobb szerepe.

A film legnagyobb részében Lee szinte besztondultan (az esetek többségében alkohol, vagy drog hatása nélkül), rezignáltan viselkedik, végzi a munkáját, de az egyértelmű, hogy valami őrült nagy fájdalmat tart vissza, mert a traumái időnként elő-előtörnek belőle váratlan, teljesen értelmetlen kocsmaverekedések formájában, vagy ahogy kitöri az ablaküveget.

Nem képes arra sem, hogy a munkájához kötődő lakók egyéb nyűgjével, bajával foglalkozzon, azzal meg aztán pláne nem, amikor felajánlkoznak neki a magányos, többé-kevésbé csinos nők. Aztán kap egy telefonhívást…

…ami majdnem mindent megváltoztat az életében

Lee kénytelen hazamenni szülővárosába, Manchesterbe, amikor bátyja, Joe (Kyle Chandler) egy szívbetegségben meghal. Amikor visszatér, a család ügyvédje közli vele, hogy most már ő a bátyja tinédzser fiának, Patrick (Lucas Hedges) gyámja. De ugye nincs itt nagy probléma, mert a rokonok, barátok majd segítenek, nem igaz?

Nem igaz. Lee-nek már nincsenek szerettei, barátai, mert eltávolodott mindenkitől és nem is akarja senkivel se felvenni a kapcsolatot. Nem maradt neki semmi más Manchesterben, mint a kínzó múlt, ami örökké kísérti, hiába menekült miatta Bostonba és tessék, most vissza is rángatják: Patrick miatt bátyja házába kell költöznie. De vajon…

…mi ez a sötét múlt?

Kenneth Lonergan elképesztő érzékkel, fokozatosan fedi fel, milyen ember volt Lee régen és mi az a tragédia, amelytől ennyire megváltozott. A rendező ugyanakkor azt a hibát sem követte el, hogy túlhangsúlyozza magát a tragédiát, nem ez az igazi csattanó, a kulcspont, mint egy Shyamalan filmben. Lonegaran sokkal inkább arra koncentrál Casey Affleck alakításán keresztül, hogyan képes valaki feldolgozni egy tragédiát. Egyesek évekig gyászolnak, majd egy idő után, lassan túlteszik magukat rajta, másokban sohasem gyógyul be a seb.

Kenneth Lonergan (aki a forgatókönyvet is megírta) másik bravúrja, hogy Affleck depresszív, besztondult karakterével szemben a fiatal, tinédzser Patrickot helyezte szembe, akinek élettel teli karaktere Lee igazi ellenpárja. Patrickot apja halála nem töri le: élete tele van tervekkel, ifjúkori lazulással, szerelmekkel: nem csak egy, hanem mindjárt két állandó barátnője is van, akiket rendszeresen váltogat.

Patrickot is megviseli persze az apja halála, csak ő a gyászt fokozatosan dolgozza fel, és csak időnként tör belőle elő, váratlan krízisek formájában. (Joe Chandler halálára számítani lehetett, mert gyógyíthatatlan szívbeteg volt.) No és igen, Lucas Hedges a film másik csúcspontja: a fiatal színész alakítása jócskán felér Affleckéhez, így ez a két ellenpólus erősíti egymást és így válik tökéletessé a film.

 

Nincs menekvés

Végül azt is meg kell említeni, ahogy Kenneth Lonergan igazi virtuóz módjára váltogatja, keveri a torokszorító, szomorú jeleneteket a vidám, vagy vitriolos humorral fűszerezett életképekkel.

Az egésznek a hátteret Manchester, ez a napsütötte és mégis jéghideg tengerparti város adja, halászokkal, kocsmákkal, rusztikus környezettel, valódi életképekkel.

A régi város egy igazi „művészfilm” – a szó igazi, teljes értelmében: egy olyan – szinte festményszerű – alkotás, melyben egyik városlakó kiragadott életképén keresztül mutatja be, hogyan birkózunk meg a gyásszal és hogyan dolgozzuk fel. Nem mindenki képes rá: vannak sebek, amelyek sohasem gyógyulnak be…

-BadSector-