FILMKRITIKA – Del Toro filmjére a legszebb jelzőket tudnám csak koptatni, lélegzetelállító, megható, gyönyörűséges. Talán ez a legegyedibb filmje eddig, ami az olyan iparos művek után mint az agyhalott Tűzgyűrű, és az érthetetlen Bíborhegy vissza adhatja majd sokaknak elvesztett hitét a rendezőben. Kétség sem férhet ezután, hogy Terry Gilliam, és Tim Burton kiöregedése/beszürkülése után Del Toro a legegyedibb látványvilággal operáló direktor.

 

Már a cím is, ami szokás szerint magyarul nem teljesen azt jelenti, mint az eredeti, különleges, megfoghatatlan. Mert a Shape of the Water valójában azt jelenti, a víz formája. De ugye, a víznek nincs olyan, mert megfoghatatlan, mert, ha belemarkolunk, kifolyik az ujjaink közül. És csupán annak az alakját ölti mindig magára, amibe beletesszük, esetleg, ha lefagyasztjuk, kvázi megöljük.

Vissza a múltba –

Szóval ennyiből is lehet látni Del Toro filmje tele van utalással, és mögöttes tartalommal. Bőven nem csupán arról van szó, hogy maradt a szekrényben egy Abe Sapien kosztüm, és jó lett volna felhasználni valamihez, és akkor legyen egy különleges szerelmi történet. Egy néma, élete virágkorát már éppen megélt nő és egy nem evilági lény között. Ami azt is mutatja, a szerelem tényleg nem ismer határokat, korlátokat.

A nő, aki eddig csak vegetált, hirtelen kinyílik és teljessé válik, mert a lény nem tudja, hogy ő valójában fogyatékos. És mi más lenne a szerelem lényege, ha nem az, hogy teljessé legyünk, úgy, hogy közben kiegészítjük a másikat.

A néma… musicale

Aztán ott van a környezet, amiben mindez játszódik, a vad hatvanas évek, a hidegháború, a komcsifrász és az amerikai paranoia, amikor nem lehetett még tudni ki nyeri az űrversenyt. És mégis, tele van szépséggel, amit Del Toro be is mutat legyen szó az a hétköznapi életről, a tévé térhódításáról, egy musical, vagy jazz dallamáról, vagy az éppen aktuális szuperverdáról. Mindezek a képek Alexandre Desplat zseniális muzsikájával már olyan nosztalgiát ébresztenek az embernek, hogy az is elvágyódik ebbe a maga módján nagyon is ártatlan korszakba, aki soha nem élte meg.

Del Toro viszont mesterien mutatja be gyermekkora szépségét, amikor még ugyan nem volt internet, meg okostelefon, de nem is rohant ennyire a világ, és nem fojtott meg mindent a PC. Éppen ez emeli kontrasztba a szokatlan szerelmi történetet. De az olyan apróságok nagyon tetszettek, minthogy ebből a sok szereplőből éppen a komcsi kém a legszimpatikusabb.

A szépség és az igazi szörnyeteg

A színészek rendkívüli munkát végeztek, élükön Sally Hawkinsszal, aki annyira emberien mutatja be a hősnő magányát, és kivülállóságát, hogy már most vérzik a szívem, mert nem ő kapja a a szobrocskát. McDormand mellett ő az egyetlen az idei mezőnyből, aki valóban megérdemelné. Szóval ez kettejük küzdelme, itt jön az, ami miatt azzal kezdtem, hogy érthetetlen a jelölés, mert ez a film, csupán egy fantasy, míg a plakátos azért jóval húsbavágóbb emberi dráma, nem is férnének meg egymás mellett. Richard Jenkis is jó, félre értés ne essék, de kizárólag azért jelölték, mert meleget alakít, ezt Mr. Plummer már csak tudja, neki nyolcvan éves koráig kellett várnia, hogy hasonló szerep miatt megkaphassa az Oscart.

Aki ott van Octavia Spencer, aki lassan a fekete Meryl Streep lesz, mert elég szerepelnie egy filmben, és megy a jelölés neki. És közben meg pont azt a szereplőt nem jelölték, aki megszolgálta; Michael Shannon, talán még életében nem volt ilyen jó, ő egy afféle anti James Bondot alakít, akit nagyon fogunk utálni. Miközben ő az az ember, aki teper, hogy megvalósítsa az amerikai álmot. Kíváncsi vagyok mikor fognak vele egy Frankenstein remaket készíteni.

Az Oscar legnagyobb vesztese –

De ennyi erővel lehetett volna jelölni Doug Jonest is, mert teljesítményével felnő a legnagyobbak szörnyfilmes színészekhez. És persze ott a kérdés, mi is akar lenni ez a film? Egy titkolt Hellboy prequel? Egy óda a Fekete Lagúnához? Hollywood aranykorához? Talán mindegyik egy kicsit, vagy éppen egyik sem. Hát ez maga, A víz érintése, ha hagyod, te leszel a forma, akiben alakot ölt.

-Scal-