FILMKRITIKA – Az egyik olyan elem, amelytől a Jurassic Park annyira mitikussá tudott válni – még annak ellenére is, hogy egyértelműen popcorn moziról van szó – John Williams mágikus zenéje. Ez a zenei betét a legendás zeneszerző egyik ikonikusabb zenéje. A Jurassic World: Bukott birodalomban vannak olyan pillanatok, amikor röviden felcsendül ez a dallam, de sohasem játsszák végig, amely tökéletes analógia e film számára, mely úgyszintén képtelen kiteljesedni. A Bukott birodalomba hiába próbált igazi Jurassic Parkos életet lehelni J.A. Bayona, és bár vannak emlékezetes rövid pillanatok, ezek gyorsabban illannak el, mint egy áldozata után rohanó velociraptor.

 

A film eseményei három évvel a 2015-ös Jurassic World után játszódnak. A Bukott birodalom elején az USA vezetősége hatalmas dilemma előtt áll. Egy rövidesen kitörni készülő vulkán fenyegeti az összes dinoszaurusz létét, akik jelenleg egy szigeten élnek. Vajon megmentsék-e őket, ahogy ezt tennénk minden más földi élőlénnyel? Vagy – tudatában annak, hogy az előző öt filmben mit műveltek az emberekkel – inkább hagyják-e veszni őket?

A film elején úgy tűnik, hogy ez a morális probléma lesz a film központi része. Annyira érdekes konfliktus lehetett volna, hogy egy rendesebb karakterfejlődéssel megspékelve akár azt a megszokott jelenséget is cáfolhatta volna, hogy az ilyen típusú, blockbuster filmeknek úgysincs komoly történetük. Ugyanakkor, bár ez a gondolatmenet is a film része, végsősoron hamar háttérbe kerül, a sokkal közhelyesebb, sablonos és giccses főtörténeti elemek kárára.

 

 

 

Kék dínó, jóbarát

 

A főtörténet ugyanis most sem szól másról, mint Claire (Dallas Bryce Howard) és Owen (Chris Pratt) dínós kalandjáról, akiket azért vettek fel, hogy visszatérjenek a Jurassic Worldbe és segítsenek elkapni a Kék nevű velociraport (azért is hívják így, mert effektíve kék csíkok vannak bőrén), amelyik az utolsó az Owen által nevelt házidínók közül.

A milliárdos Benjamin Lockwood (James Cromwell) vette fel őket, aki annak idején John Hammond társa volt, amikor Hammond először klónozta a dínókat. Lockwood úgy akarja megmenteni a dínókat, hogy egy lakatlan rezervátumban engedik őket szabadon. Ugyanakkor hamarosan mégis másképpen alakulnak az események, melyekben Eli Mills (Rafe Spall), Lockwood „megnyerő modorú”, fiatalabb üzleti partnere és munkatársa is központi szerepet játszik. (Gondolom, nem túl nagy spoiler, hogy ő a film főgonosza.)

 

Látvány és akció: kipipálva

Onnantól kezdve, hogy Claire és Owen visszatérnek a parkba, Juan Antonio Bayona rendező igazán látványos és lélegzetelállító jelenetekkel sorozza a nézőt. Vannak köztük grandiózus, epikus pillanatok, vagy apró, izolált momentumok, amelyek révén a film rendkívül gyors ritmusban pörgeti az eseményeket.

A látványelemek is nagyon rendben vannak, persze ez el is várható, amikor egy alapvetően tehetséges rendező éppen azt mutatja be, ahogy dinoszaurusztömegek és előttük az emberi főszereplő karakterek menekülnek az éppen kitörő vulkán elől. Az igazi probléma talán az, hogy az ilyen filmeken felnőtt közönséget már annyira nem fogják felrázni ezek a jelenetek sem, különösen az előző film után. Nincs egyetlen igazán kiemelkedően kreatív, vagy érdekes akciójelenet sem.

Kísértetház

Ez az érzés csak fokozódik, amikor a Bukott birodalomban elérkezünk a második főbb helyszínre, Lockwood hatalmas házába. Az az ötlet, hogy a dínókat szűk helyen zsúfolják össze, még félelmetesebbé varázsolhatná őket. Ez azonban csak pár, rövidebb jelenet során sikerül, mint például amikor egy vérszomjas velociraptor üldözi a kislány Maisie Lockwoodot (Isabella Sermon). Ezek a jelenetek tényleg hatásosak, de azért egyikük sem mérhető fel a Jurassic Parkhoz.

Ráadásul egyik karakter sem elég érdekes ahhoz, hogy igazán izguljunk értük. Claire és Owen egy fokkal „gátlásosabbak”, szürkébbek és unalmasabbak, mint az előző filmben, ráadásul a régi kapcsolatuk szakítását felidéző jelenet is hihetetlenül érdektelen és felesleges. Mills borzasztóan sablonos és a gyengébb James Bond filmeket idéző főgonosz, nagyjából nulla karizmával. A két Lockwood szerepe és a filmben sulykolt jelentőségük pedig borzasztóan erőltetett és sablonos és ráadásul még a történet egészére is feleslegesen erőltették rá őket a forgatókönyvírók. A film befejezése pedig természetesen folyatásért kiált – a lehető legfantáziátlanabbul, amennyire csak lehet.

Ingerküszöb alatt

Talán, amit Claire még az első Jurassic Worldben mondott, az tényleg helytálló: annyira megszoktuk már, hogy a dinoszauruszok fel-alá rohangásznak, széttépik és felfalják az embereket, hogy az ingerküszöbünket ez már nem haladja meg. Ennél már valami újabbra és grandiózusabbra lenne szükség, hogy tényleg igazi hatást váltson ki. Sajnos a Bukott birodalomban erről szó sincs. Bár vannak benne helyenként jó ötletek és megoldások, de mégis valahol összességében „jelentéktelen” a film egésze.

Talán jó ötlet is volt, hogy John Williams zenéjét nem használták fel teljes egészében. Ha megtették volna, azzal csak még inkább emlékeztettek volna arra, amivé ez a franchise fejlődhetett volna, ehelyett a Bukott birodalom csak egy látványos, élvezhető dínós akciófilm, de összességben mégiscsak egy kihagyott ziccer.

-BadSector-