FILMKRITIKA – Az Új múlt egy igazi, echte film noir, a műfaj minden kellékével és kötelező kliséjével, hiszen van itt nekünk egy örökké borostás, meggyötört, sokat szenvedett hős (Hugh Jackman), egy szexi és végzetes femme fatale (Rebecca Ferguson), és egy jövőbeli, rendkívül depressziós világban játszódó, csavaros történet, tele ármánnyal, átveréssel és persze tragikus romantikával is. A film noir azonban olyan, mint az igazi erős feketekávé: nem kell bele túl sok cukor, különben émelyítő lesz. Lisa Joy rendezőnő pont ezt a hibát követte el…

 

Nehéz manapság nagyon felújítani a film noir műfaját, amely már a neo noiron keresztül egyszer átment egy nagyobb változáson. Igazi Christopher Nolannak kell ahhoz lenni, hogy a film oly módon meséljen el avantgarde megoldásokkal egy történetet, hogy attól még a film noir alappillérei ne sérüljenek. De az Új múlt nem egy Memento, vagy Álmatlanság, de nem is egy Blade Runner – bár sok filmből próbál alapmotívumokat lenyúlni. Ezzel azonban nincs baj, a sok romantikusnak vagy könnyfakasztónak szánt történeti elemekkel viszont annál inkább…

 

Déja-vu

 

Az Új múlt című sci-fi noir ügyesen indít, hiszen egy teljesen hihető klímaváltozás okozta disztópiában játszódik, egy Blade Runnerhez hasonló szerelmi történetben. Az apokalipszis után vagyunk: Miami olyan, mint Velence, csak éppen tele lepukkant éjszakai klubokkal. Hugh Jackman játssza Nick Bannistert, egy volt katonát, aki egy olyan üzletet üzemeltet, amelyben az emberek fizetnek azért, hogy eszméletlenül lebegjenek egy érzékszervi depressziós tartályban. A nyugtató vízben elmerülve, virtuális valóságot tükröző fejhallgatóval a fejükön, képesek visszautazni a legkedvesebb emlékeikbe. Az időutazást a technológia teszi lehetővé, de a körülöttük lévő pusztuló táj teszi kívánatossá. Amikor a világ kezd túlmelegedni és megfulladni – sugallja a film -, talán csak a szebb napokról szóló emlékeink maradnak meg.

Az Új múlt igazából nem egy rossz film. Jól kidolgozott, képileg, a jól adagolt fordulatok, vagy kidolgozott struktúra tekintetében nem panaszkodhatunk és történetének minden darabja pontosan a helyére kerül a film végére. Mégis, van úgy, hogy ez az óramű pontosság érzése fárasztó és klisés valahol. Az Új múlt olyan, mint egy tökéletesen kalibrált kétórás délibáb, amiben olyan dolgokat látunk, amiket már láttunk korábban nagyon sok más film noirban.

 

Femme fatale

 

Annak idején a film noir, bár nem feltétlenül így gondolunk rá, az egyik legromantikusabb filmes műfaj volt. A „femme fatale” kifejezés a romantikán kívül sok más szót is idéz – olyanokat, mint hideg, sikamlós, manipulatív, alattomos -, de a lényeg az, hogy a femme fatale-okba belezúgó balekok teljesen beléjük estek; hagyták, hogy a szerelem a szakadékba vezesse őket. És a végzetes asszonyok is elbuktak. Rita Hayworth a Gildában, Lana Turner a Mindig kétszer csenget a postás című filmben, Barbara Stanwyck a Double Indemnityben – ezek a nők talán fitogtatták erotikus erejüket, de az tette őket olyan fondorlatossá, hogy saját belső, ellentmondásos romantikus érzelmeiket használták a csapdába ejtés egy formájaként. A szerelem volt az, ami meggyújtotta a noir sötét gyújtózsinórját, legalábbis a stúdió fénykorában.

De az Új múltban, amikor végignézzük, ahogy Nick beleszeret Mae-be, egy kétes múltú női csavargóba, hogy aztán olyan gyorsan elveszítse, ahogy megtalálta, a romantikus szikra annyira ikonikus és túlságosan ismerős, hogy nem hordozza ugyanazt a lélegzetelállító sorsszerűséget. Nick és Mae csak úgy tűnik, mintha egy közhelyes „forró” kapcsolat mozdulatain mennének keresztül. Mae kabaréénekesnő, és Joy úgy ábrázolja, hogy karaktere mitikusan elbűvölő legyen: a Coconut Clubban énekel, combig felhasított vörös selyemruhában, egy régimódi mikrofon előtt áll, mint amilyet Isabella Rossellini a „Kék bársonyban” használt.

 

Kémia van, de sajnos giccs is, bőséggel

 

Rebecca Ferguson rendkívül szuggesztív, vonzó és remek színésznő, aki időnként Isabelle Huppert-re emlékeztet, anélkül, hogy ellenszenves lenne. De bárcsak több jelen idejű erő lenne a karakterében. A közte és Jackman közötti kapcsolatot valójában veszélyesebbnek éreztem A legnagyobb showmanben. Amikor Nick visszamegy Mae múltjába, New Orleansba utazik (ami pont úgy néz ki, mint Miami), és mások emlékeit használja fel, hogy összerakja a nyomozói kirakójátékát, amit megtudunk, az egyszerre kicsit erőltetett és közhelyes. Egy baca nevű drogról van szó. Van egy Saint Joe nevű gengszter (akit a nagyon laza Daniel Wu alakít, és akit többet is szerepelhetett volna a filmben). Leginkább azonban Mae tűnik a sztori szerint halálos manipulátornak, akit egy Proust-féle, foszlányos dal határoz meg („Úgy tűnik, már jártunk itt korábban…”), mert a filmnek erre van szüksége.

Hugh Jackman pedig bár minden szerepében igyekszik, de itt néha túlságosan erőltetettnek tűnik. A legjobb formáját a Thandiwe Newtonnal közös jeleneteiben hozza: remek időzítéssel ugratják egymást és kettejük között igazi odaszúrogatós kémia alakul ki.

 

„Totálisan” emlékszünk rá

 

Az „Új múlt” valójában nagyon is „régmúlt”: nemcsak minden aspektusát láttuk már, de még a főmotívum is máshonnan: a Philip K. Dick regényéből készült Total Recallból ismerős. Amikor K. Dick a regényt írta és amikor a filmes adaptáció a mozikba került, egyaránt újdonságnak számított az ilyen virtuális valóságba való emlékezős belemerülés, de ma már lejárt lemez. És sajnos, nem ez a sokszor giccsbe hajló, vagy könnyfakasztónak szánt love sztori és klisés film noir fogja úgy lejátszani ezt a lemezt, hogy minimális szinten is újdonságként hasson – Hugh Jackman ide, vagy oda.

-BadSector-