FILMKRITIKA – Alfred Hitchcook klasszikusára, a Hátsó ablakra hasonlít leginkább Steven Soderbergh tech-thrillere, amelyben a COVID miatt elszigeteltség korának thrillerében Zoë Kravitz egy gyilkosság nyomaira bukkan, miközben egy mesterséges intelligenciát tesztel.

 

 

Steven Soderbergh csak viszonylag változatos és ingadozó minőségű, de azért kellemesen sajátos filmes repertoárjával eddig annyira nem taglózta le a nézőközönséget. Némelyik filmje kifejezetten jó (mint a Buborék és a Mellékhatások), némelyik elég gyenge (mint A bűn hálójában), egy pedig nagyszerű (Barátnő rendelésre); de egyikük sem tett nagy hatást a piacon. Mégis érezni bennük a filmkészítés lelkesedésének lüktetését. Mondhatnánk, hogy ezek Soderbergh tiltakozása a blockbusterek ipara ellen, egy módja annak, hogy emlékeztesse a közönségét, és talán saját magát is, hogy néhány egyszerű elem – történet, színészek, kameraállások – még mindig összeadhatja azt, ami egy film. Csakhogy most, a filmipar lassú válságának (visszatérnek-e a nézők a mozikba?) és a súlyosan felduzzasztott költségvetések idején Soderbergh legújabb kisfilmje, a fürge és baljós kiberkorszakbeli vállalati thriller, a Kimi olyan leckeként szolgál, amely megmutatja nekünk, hogyan tovább. Üdvözlendő emlékeztető arra, hogy a kevesebb a moziban néha több lehet.

 

 

A lány, a COVID és a virtuális asszisztens

 

Ez is egy művészi feszültséggel teli pasztízs, amely elég okos ahhoz, hogy horogra akadjon. A film több mint fele egy tágas, második emeleti, felújított ipari tetőtéri lakásban játszódik Seattle-ben, ahol Angela Childs (Zoë Kravitz), a hullámos, kék hajú, sovány, trendi lány bámul ki az ablakon, és a késő délelőtti napsütésben gyönyörködik, miközben a szemközti lakóházban lakó szomszédokat figyeli (néhányan közülük visszanéznek). Aztán a számítógép képernyője felé fordul, ahol hangfolyam-tolmácsként dolgozik a The Amygdala Corporation számára, amely egy Kimi nevű, Siri-szerű virtuális asszisztenst forgalmaz.

Tudjuk, hogy a mai arctalan techóriások – Google, Facebook – nem csak algoritmusok alapján működnek, hogy a színfalak mögött emberi közvetítők manipulálják az akciókat. Mégis, hogy mindez hogyan működik, az homályban marad (ami része a monolitikus felépítésnek). Angela, aki egykor a Facebooknak dolgozott, most azzal a feladattal foglalkozik, hogy figyeli a Kimi által kapott parancsfolyamokat, és irányítja az alkalmazást, hogy az hogyan teljesítsen. Ezt a feladatot otthonról tudja végezni, és ez az egyik tényező a sok közül, amelyek együttesen agorafóbiát keltenek benne. Ott van a járvány. Ott van az a tény, hogy még mindig a múltjának egy sötét fejezetéből lábadozik. És ott van az általános hipszteres távolságtartás, ami kiterjed a szemközti lakásban lakó ügyvédre (Byron Bowers) is, akit sms-ben hívogat, ha dugni akar vele, de túl ahhoz azért távolságtartó, hogy a szexen kívül ténylegesen együtt lógjon vele. A számítógépen beszélget az anyjával (Robin Givens), a pszichiáterével (Emily Kuroda) és egy vodkázó román tech-tanácsadóval (Alex Dobrenko), aki ragaszkodik ahhoz, hogy „Hotness”-nek (kb. „Bombázónak”) hívja (miközben azt magyarázza, hogy a #MeToo még 50 évnyire van Romániában). A „Kimi” többek között a COVID világra vetített izolációjának egyfajta meséje is.

 

 

Ismerős sztori, de igényesen elmesélve

 

A magányos hangulatot fokozza, hogy ezen a bizonyos napon Angela egy olyan streamert hall, amitől kirázza a hideg, a lüktető zene lármája alá temetett fenyegető zajok (harc, küzdelem, talán egy elfojtott sikoly). Így hát elkaparja a többi hangsávot, hogy jobban hallja a bűncselekményt, ami történhetett. A romániai fickó ad neki egy ál-adminisztrátori kódot, hogy hozzáférjen a számítógéphez, ahonnan a zajok jöttek.

Eredeti ötlet? Nos, nem igazán, találkoztunk már ezzel. Nem kifejezetten Soderbergh-filmben, hanem A beszélgetésben (ahol Gene Hackman játszott egy magányos megfigyelő szimatolót, aki rájön, hogy talán egy gyilkosságot rögzített), és egy maréknyi más filmes utalásban, ami előtt Soderbergh kikacsintással tiszteleg: Nagyítás, Hátsó ablak (Alfred Hitchcock), vagy „A tetovált lány„. A hithcocki hangulat talán a leghangsúlyosabb, Cliff Martinez zenéjének köszönhetően, amely Bernard Herrmann, Alfred Hitchcock megszokott zeneszerzőjének legjobb munkáit idézi.

 

 

Kravitz ott van a topon

 

A nemrég a The Batmanban Macskanőként látható Zoë Kravitz hűvösen szigorú alakításával nagyszerűen viszi végig az egész filmet, nehezen fenntartott hidegvére valójában súlyos szorongásokra utal, amelyek a szenvtelen álarc alatt húzódnak meg. Amikor Angela Kimi révén videofelvételeket fedez fel arról, hogy mik voltak azok a zajok, az a végletekig felkavaró, ahogyan a Michael Clayton és a Bűnök és vétségek gyilkosságai is azok voltak. Szinte minden nap látunk gyilkosságot a filmekben, de ritka az olyan film, amely eléggé a való világhoz kötődik ahhoz, hogy emlékeztessen minket arra, hogy a gyilkosságot hétköznapi emberek követik el. Az egyre jobba rettegő Angelát végül csak azért hajlandó kimenni a lakásából, mert meg kell osztania felfedezését a munkahelyével, akik megígérték neki, hogy hívják az FBI-t. Az Amygdala iroda egy igazi technokrata sci-fi helyszíneit idézi, csak úgy, mint az egész város, amelyben Angelának rövidesen kétségbeesetten kell menekülnie.

A „Kimi” az első alkalom, hogy Soderbergh együttműködik David Koepp forgatókönyvíróval, aki régóta a mainstream sziklaszilárd tehetsége („Jurassic Park”, „Carlito útja”, „Pánikszoba”), és Koepp forgatókönyvének alapvető felépítése – igazából minden, ami vele kapcsolatos – azért eléggé megszokott panelekből építkezik. A hősnő egy elszigetelt hacker, a bűntény felfedezése, amely a vállalati visszaélésekhez és korrupcióhoz kapcsolódik, az összeesküvés megkerülésére irányuló terve, és az egész egy utolsó felvonásos akcióban csúcsosodik ki.

 

 

Egy hiteles, izgalmas thriller, amire most nagyon szükségünk van

 

Miért mondtam, hogy a „Kimi” utat mutat nekünk? Mert a film szórakozása Soderbergh rendezésének szerény költségvetésű csillogásában és sejtető leleményességében rejlik. Ő lett a minimalista indie-filmek igazi mestere. A filmkészítés öröme mindenütt átjön – abban, ahogyan (nem akkreditált) operatőrként minden egyes felvételt úgy keretez, mint egy-egy mondatot egy történetben; az Amygdala vezérigazgatója (Derek DelGaudio) és egy munkatársa (Jaime Camil) közötti hipnotikusan rejtélyes párbeszédekben; Rita Wilson „megnyugtató” irodavezetőként nyújtott sejtelmes kis alakításában; abban, ahogyan a kamera úgy rohan Angela felé, mint egy leselkedő démon, miközben az életéért rohanó lány átvág a rideg, elhagyott utcákon, és az ölelő tüntetők Seattle-jén; és abban, ahogyan egy szögbelövő pisztoly nagyszerű fegyverré válik.

Ha a Marvel-meséken kívül bármit is meg akarunk nézni a mozikban, vissza kell térnünk az ilyen típusú filmkészítés szellemiségéhez. Ez a film az, amely képes az emberi történetekből is izgalmas thrillert kicsiholni a szuperhősmozik tengere mellett.

-BadSector-