SOROZATKRITIKA – A „Breaking Bad” sztárja, Giancarlo Esposito a főszereplője a Kaleidoszkóp című rablótámadásos thriller sorozatnak, amelyet – nagyrészt – tetszőleges sorrendben lehet nézni.

 

Egy sorozatról sok mindent meg lehet állapítani a színpalettájából. Nézd meg, hogy a skandináv noir havas fehérségei vagy Az angolok vadregényes tájai hogyan használják a színeket a néző tájékozódására. De a Netflix új, nyolcrészes rablótámadásában, a Kaleidoszkópban a szín a nézői elvárásokat egy fantasztikumos turmixgépbe dobja. A börtönszökések zöldjeitől a gyémántrablások sárgáihoz, az emlékezés ibolyáitól az árulás vöröséig a teljes színpalettát káprázatosan használja.

 

Tizenhét év börtön után az utolsó nagy rablás

 

A Breaking Badből ismert Giancarlo Esposito Leo Papot alakítja, egy tizenhét év után a börtönből megszökött hivatásos bűnözőt, aki – kitalálhatjátok – egy utolsó nagy rablást készít elő. Ő egyfajta low budget Danny Ocean (ezen most a Esposito lepukkant karakterét értem és nem színészi játékát, amelyik most is zseniális), és a rajtaütéshez összeállít egy szedett-vedett csapatot: Stan csempész (Peter Mark Kendall), Judy vegyész (Rosaline Elbay), Ava fegyverkereskedő (Paz Vega), Bob széffeltörő (Jai Courtney) és RJ sofőr (Jordan Mendoza). És ott van még a titokzatos Hannah (Tati Gabrielle), a bennfentes nő, akinek hosszú és nehéz múltja van a betörőkkel.

Együtt akarják véghez vinni a tökéletes rablást, amely során 7 milliárd dollárt lopnak el a „hármasoktól” (homályos múltú, de annál aljasabb svájci bankárok, akik náci vagyonon is meggazdagodtak), és megalázzák Roger Salast (Rufus Sewell), a biztonsági tanácsadót. De nem minden az, aminek látszik – és a teljes színskála feloldásának kulcsa talán Leo sötét múltjában rejlik. „Nincs minden rendben a világgal, messze nincs” – jelenti ki ünnepélyesen. „Szóval fel kell állnunk, és helyre kell hoznunk a dolgokat.”

 

Ez egy igazi Kaleidoszkóp: minden néző más sorrendben látja

 

A Kaleidoszkóp munkacíme Jigsaw volt, és szinte az összes sajtóban megjelent a sorozatról, hogy az epizódok sorrendje véletlenszerű. Minden Netflix-néző kissé másképp látja a történetet (bár mindig ugyanazzal a fináléval, a „White: The Heist”-tel). Ez azt jelenti, hogy 127 egyedi permutáció létezik; 127 egyedi útvonal a páncélteremhez. Nem vagyok túlságosan elragadtatva ettől a fajta trükktől, amely valahol az ergodikus irodalom (mint Mark Z Danielewski House of Leaves című műve) és a Kaland-játék-kockázat között helyezkedik el. Az utolsó epizód – amely a rablás pillanatát mutatja be – erőltetett csúcspontként való elhelyezése pedig teljesen aláássa a koncepciót. Csak az igazán véletlenszerű sorrend lenne igazán forradalmi.

 

Túlságosan karikatúraszerű

 

A karakterek túlzottan karikatúraszerűek, és az erőszak is hasonlóképpen az; itt nincs valós veszély, csak füstbombák, kábító gránátok és hallucinogénnel kevert zabpehely. A nézőknek tehát nem kell aggódniuk, akiket elriaszt a kirakós játék összerakásához szükséges extra erőfeszítés. Teljesen normális, Tarantino-féle művészi összevisszasággal elkészített, lineáris televíziózásként is nézhetjük a sorozatot – csupán arra kell gondolnunk, hogy itt most valami nagyon egyedi dolog történik, csak mi nem látjuk.

Ez a formátummal való kísérletezés (egy olyan mechanizmus, amelyet a Netflix és más streaming-szolgáltatások olyan projektekkel teszteltek, mint a Black Mirror: Bandersnatch) az egyetlen aspektus, amelytől a Kaleidoszkóp különleges. Bármilyen sorrendben is nézzük, a kibontakozó történet egy egyszerű, de azért élvezetes bankrablós sztori a rendkívül szigorú biztonsági intézkedések és a rablók között, akik megpróbálják ezeket kijátszani. Giancarlo Esposito színészi játéka sokkal többet ér az egész sorozatban, mint a bankrablós történet „avantgarde”, véletlenszerű mivolta, bár ettől sem válik Breaking Bad színvonalúvá a sorozat.

-BadSector-