SOROZATKRITIKA – Az Isten hozott a Chippendalesben minden eleme megvan egy nagyszerű fekete vígjátéknak – karizmatikus színészek, szokatlan karakterek, szokatlan környezet. A Disney Plus sorozata azonban valójában egy megtörtént esetet feldolgozó bűnügyi dokudráma, amely a Halálos tánc című könyv alapján készült: The Chippendales Murders (A Chippendales-gyilkosságok) című könyvet K. Scott Macdonald és Patrick Montes De Oca írta. Az 1980-as évek Los Angeles-i éjszakai életét bemutató valós történet egyfajta szórakoztatóipari maffiasztori, amelynek központjában a legendás, nőknek szánt férfivetkőző show, és annak indiai vezetője áll.

 

 

Azok számára, akik nem élték át azt a korszakot, vagy nem látták a közelmúltban készült két dokumentumfilm-sorozat (a Discovery+’s Curse of the Chippendales és az A&E’s Secrets of the Chippendales Murders) egyikét, vagy a nők számára úttörő, kizárólag férfiakból álló sztriptízklubról szóló, elismert podcastot, a történet Somen Banerjee karakterével kezdődik. Amikor megismerkedünk vele, Somen, az indiai bevándorló, akit Kumail Nanjiani ambiciózus, de csendesen meggyötört lélekként alakít, egy dél-kaliforniai benzinkút kisboltjában dolgozik a pénztárnál, ahol a rasszista vásárlók sört lopnak és gúnyt űznek a nevéből. A férfi visszautasítja az ajánlatot, hogy előléptessék egy benzinkútlánc vezetőjévé. Kiderül, hogy szűkös jövedelmének figyelemre méltó 90%-át félretéve Somen elég megtakarítást gyűjtött össze ahhoz, hogy megvegye saját üzletét, egy backgammon klubot Nyugat-L.A.-ben. A napjaink videójátékosai számára viccesnek hangzó Destiny II-nek kereszteli el – ezzel arra utalva, hogy valahol már van egy sikeres Destiny I, pedig nincs – és új nevet ad magának is: Steve.

 

 

Először a bár többnyire üresen áll. Amikor a látszólag jó kapcsolatokkal rendelkező promóter, Paul Snider (Dan Stevens) egy este besétál Playboy Playmate feleségével Dorothy Stratten (Nicola Peltz), a csapongó, pénzszűkében lévő Steve 25%-os részesedést ígér neki az üzletben, cserébe azért, hogy hírességek látogassák a klubot. Paulról hamar kiderül, hogy csaló – és tragikus módon még ennél is rosszabb. De mielőtt keserűen elválnának, Steve, Paul és Dorothy egy melegklubba keverednek, ahol a férfi go-go táncosok vetkőznek, a ezzel Steve-nek adják az ötletet, amelyből a Chippendales lesz. Dorothy azt a javaslatot teszi, hogy a csupasz mellű férfiakat olyan gallérba és bilincsbe öltöztessék, mint amilyet a nyuszik viselnek a Playboy Clubban.

A Chippendales alapvető kreatív csapata összeáll, amint Dorothy és Paul gyorsan „kikerülnek a képből”, újabb munkatársak érkeznek, akik hozzáadják a saját kreatív ötleteiket Steve koncepciójához. Nick De Noia (A fehér lótusz kitörője, Murray Bartlett, aki felismerhetetlen ausztrál akcentusa és arcszőrzete nélkül), egy koreográfus és filmes, aki két Emmy-díját is szívesen emlegeti, beverekszi magát a csak nők számára fenntartott klubba, és egy olyan melóval távozik, ahol a Chippendales számára kell kitalálnia a komikus táncszámokat. Egy ravasz, fiatal könyvelőnő, Irene (Annaleigh Ashford) azzal ejti rabul Steve profitorientált szívét, hogy megtanítja neki, hogyan spórolhat az alkoholon az italok jéggel való feltöltésével. Végül ott van Denise (Juliette Lewis), egy pimasz, kitartó klub törzsvendég, aki heteken át próbálja rábeszélni Nicket, hogy vegye fel. Kiderül, hogy a nő afféle divattervező; azok a szakadós nadrágok, amelyeket a srácok rövid időre a színpadon viselnek, az ő perverz zseniális húzása.

 

 

Inkább tragikomédia, mint vígjáték

 

Ha a Chippendales egy vígjáték lenne, akkor könnyedén sok évadnyi vidámságot lehetne kicsikarni ebből az össze nem illő központi négyesből és a szexi, mai szemmel nézve borzasztóan kretén vállalkozásukból és munkahelyükből. Az epizódokat a Nick által megálmodott csodálatosan furcsa előadások tarkítják, a pucérkodó londinerektől kezdve egy puccos hotelben sztriptíztáncoló londinereken át egy Rocky-Horror-idegen rockoperáig, amelyben egy őrült tudós Frankensteinnel állítja össze a tökéletes férfi példányt. Miközben Steve és Irene hagyományos párkapcsolat és házasság útjára lépnek, addig Nick és Denise vad, excentrikus kreatív duója is kavarnak egymással – de elég hamar kiderül, hogy a biszex Nick inkább a férfiakra hajt.

A főszereplők szereposztása elsőrangú és kiválóan játsszák is szerepüket; nehéz elképzelni például, hogy Lewison kívül bárki más hozza ennyire kaotikusan Denise enyhén romlott vonzerejét, vagy hogy Nanjianin kívül bárki más is elkapja Steve megalkuvás nélküli elszántságának, családi bűntudatának, kisebbrendűségi komplexusának és kívülállóságának robbanékony keverékét.

 

 

Igazi bűnügyi történet

 

De a valós bűnügyi elemek – a kétségbeesett karakterektől az erőszakos kirohanásokig – a kezdetektől fogva jelen vannak a történetben. A nyolc epizódból álló évad közepére veszélyes szintre emelkedik a feszültség az arrogáns, basáskodó Nick és bizonytalan főnöke között, akinek az indulatai a megaláztatások hatására elszabadulnak. A sorozat pedig egyre sötétebbé és szomorúbbá válik, mint amire talán sokan számíthattak a téma alapján, vagy az után az első epizódban látható jelenet után, amikor Irene fehér porral az orrán kiáltja, hogy „Imádom a kokaint!”, amikor Denise rábeszéli, hogy próbálja ki a drogot egy vad éjszakai kiruccanáson.

A sorozat rendezői, Jenni Konner és Robert Siegel – akik korábban olyan kiváló, más rendezőkkel dolgoznak együtt, mint a Late Night-os Nisha Ganatra, a WandaVision-os Matt Shakman és Gwyneth Horder-Payton (Pose), valamint olyan írókkal, mint Rajiv Joseph drámaíró, Annie Julia Wyman (The Chair), Jacqui Rivera (The Get Down) és Mehar Sethi (BoJack Horseman) – a gyors tempó és az események pörgős ritmusának fenntartásával, illetve a kor hangulatának nagyszerű átadásával simítják az átmenetet. Ellentétben Siegel másik, 2022-es Disney Plus true crime dokudrámájával, a Pam & Tommyval, mindezt úgy éri el, hogy nem sérti meg és nem nézi lekezelően a szereplőit. Nagyszerűek a mellékszereplők is: Stevens, Robin de Jesús és Quentin Plair, mint fekete táncos, akinek csalódnia kell Steve-ben, amikor arra számít, hogy rasszizmus ellen közösen veszik fel a kesztyűt.

A zenei betétek is elsőrangúak, ráadásul ahelyett, hogy újrahasznosítanánk a sok más, 80-as évekbeli sorozat által felkapott újhullámos slágereket, a diszkó, a „Footloose” és az olyan brit glam-pop együttesek, mint a T. Rex és a Sweet zenei betétjei hűnek tűnik a klub vendégköréhez. A sorozat részeinek elején látható kaleidoszkópikus stáblistás effektek sora önmagában is művészi alkotás.

 

 

Mélyebbre is áshatott volna a sorozat

 

A Chippendales alapvetően egy hatrészes minisorozat, amely azért erősen behatárolja, hogy mennyire ment messze a klub, a show, illetve üzemeltetőinek történetében. Paul Snider és a Playmate felesége: Dorothy Stratten egyéni, drámai története például sokkal több cselekményszálat is megérdemelt volna, de talán magát Steve-et sem ismerhettük meg kellőképpen. Emellett a minisorozat kicsit „lelassulhatott volna”, vagy több évadra bővülhetett volna, hogy több időt töltsön a táncosok, mint egyének megismerésével, vagy mélyebbre áshatott volna a nézők női életében, ahogy a szexuálisan felszabadult, feminista ’70-es évek átadják helyüket a visszahúzó ’80-as éveknek. Ez kontextusba helyezhette volna Steve materializmusát és a siker megszállottságát egy olyan korszakban, amelyben az amerikai gazdaság és általában a kapitalizmus határtalan optimizmusa uralkodott. Természetesen egy történelmileg elkötelezettebb műsor átgondoltabb kapcsolatokat teremtett volna Nick homoszexualitása és Steve homofób politikájának éles ellentéte között, amely megtiltotta a férfiaknak a Chippendales előadások látogatását, illetve a korra jellemző AIDS-válság kezdetét is be lehetett volna vonni a sorozatba.

A Chippendales ahelyett, hogy igazán elérhette volna a potenciális nagyságát, beéri azzal, hogy csupán jó legyen. A valós történet persze azért nagy vonzerő, hiszen a sorozat által megismerhetjük, milyen kőkemény, véres történet húzódik meg a napjainkban is létező, nőknek szánt férfivetkőző show mögött. Ha nem is a legjobb true crime bűnügyi sorozattal van dolgunk (a Disney Plus másik, ebbe a műfajba tartozó sorozata például, A mennyország zászlaja alatt például bőven jobb volt), de az érdekes korszak és különleges történet miatt ez is megér egy misét. Lehet, hogy nem egy korszakalkotó remekmű, de az Isten hozott a Chippendalesben egész biztosan szórakoztató.

-BadSector-