TESZT – A Blizzard és a játékvilág leghíresebb akció-RPG franchise-ának legújabb része ismét ebbe az oly magával ragadó, sötét fantasy világba kalauzol el minket, ahol a démonok és az angyalok harca dúl. A már régóta várt Diablo IV nemcsak folytatja az előző részek történetét, hanem új szintre emeli a pokoljárást, a játékmenet, a grafika és a hangulat terén is. Vajon fel tudjuk venni a harcot Lilithszel, a pokol királynőjével, és megvédhetjük az emberiséget? Olvass tovább, és megtudod!

 

 

A Diablo sorozat már több mint 25 éve tartja lázban a játékosokat, akik nappalokat és éjjeleket töltenek digitális pokoljárással, nem riadva vissza a véres és brutális küzdelmektől, a szörnyek és a kincsek vadászatától a szó szerinti alvilág legmélyebb bugyraiban. A Blizzard legújabb alkotása, a Diablo IV nem csupán folytatja az előző részek történetét, hanem új szintre emeli a játékmenetet, a grafikát és a hangulatot is. A PlayStation 5-ön teszteltük a játékot, amely kihasználja a konzol erősségeit, és lenyűgöző élményt nyújt.

 

 

Lilith az a démoni domina, aki nem viccel

 

A Pokolban sincs olyan kegyetlen indulat, mint egy megvetett, félredobott nő dühe. Lilith visszatért a Sanctuaryba, és elszántan akarja visszaszerezni a világot, amelynek megteremtésében segített, még akkor is, ha ehhez több ezer gyermekét kell lemészárolnia. Bár sokan közülünk már számtalan órát töltöttünk azzal, hogy háromszor is istenhez közeli állapotba emelkedtünk, hogy legyőzzük a címadó nagy gonosz démont, a Diablo IV egyszerre visszatérés a régi kerékvágásba és egyben üdvözlendő eltérés is a franchise bevett normáitól. Igen, ez egy zavaros kijelentés, ezzel tisztában vagyok. De nyugi, hadd magyarázzam el – kezdjük mindjárt az új démoni dominával a városban és a legújabb nagy gonosszal: Lilith-szel.

A Pokol Urai lassan visszanyerik erejüket, és a Sanctuary újabb inváziója elkerülhetetlennek tűnik. Legalábbis Elias, a bukott Horadrim így látja a dolgokat. És ez a félelem és félrevezetett céltudatosság elég ahhoz, hogy saját kezébe vegye az ügyet, és visszahívja Lilithet az Ürességből, hogy kiirtja a Pokol urait, és a saját képére formálja át a világot.

Itt jössz be a képbe, te, a legújabb hős, akinek az a sorsa, hogy megmentse a Sanctuaryt a borzalmaktól, amelyeket Lilith hagy maga után. Nem sokkal azután, hogy betévedtél egy kis faluba, amelyet alattomos vihar borít el, elkábítanak, és felkészítenek Lilith anyának való áldozatra. Szerencsére te vagy a főszereplő, így természetesen egy idegen az utolsó pillanatban megment téged. (Különben viccesen rövid lenne a játék egy Game Overrel.) Miután az egész falu lemészárlásával rendbe teszed a dolgokat, megtudod, hogy nem csak bedrogoztak, de Lilith vérével is tápláltak. Normális esetben ez még Inarius legodaadóbb követőjét is megtérítené, de téged ez nem zavar, csak elég kis kapcsolatot szereztél Lilithhez ahhoz, hogy látomásaid legyen a „rosszalkodásairól”, ami örvendetes előny számodra. Ami ezután következik, az egy epikus történet arról, hogy legyőzöl minden borzalmat, amit Lilith rád és a Sanctuaryre zúdít.

 

 

„Az éj sötét és tele van iszonyattal”

 

A közel három évtized óta, a játékokon túl regényeken és képregényeken keresztül is kidolgozott univerzum komplexitása ellenére a Diablo-sorozat mindig is küzdött azzal, hogy az adott játékok történetét meggyőző módon adja elő. Persze az átvezetőkön mindig is a szájunkat tátottuk, de a jó és a gonosz klasszikus története mindig kétdimenziós gonoszokon keresztül játszódik le, akiknek nincs valódi motivációjuk a tetteikre azon kívül, hogy „a rosszfiúknak ezt kell tenniük”.

A Diablo IV-ben Lilith nem is lehetne épp az ellenkezője, hiszen a pokol korábbi uraival ellentétben Lilith egy igazi, hihető „hús-vér” karakter – még ha ezt elsőre furcsa is olvasni egy videójáték démoni főgonoszáról. Igazán lenyűgöző háttértörténettel büszkélkedhet, összetettek a motivációi, és a sziklaszilárd elgondolásait konzekvensen és könyörtelenül is követi. A sorozatban először fordult elő, hogy valóban együtt tudok érezni azzal, hogy az antagonista miért teszi azokat a dolgokat, amiket tesz, ami elengedhetetlen összetevője egy nagyszerű gonosztevőnek.

Ugyanez a többdimenziós karakterábrázolás a játék sok más karakterére is kiterjed. Bár az előző játékokban is rengeteg veszteséget és kegyetlen sorsot éltek át bizonyos karakterek (Leah, most könnybe lábadt szemmel rád gondolunk…), de a Diablo IV mégis egy ennél is szívszorítóbb, kegyetlenebb, baljóslatúbb és egyben hitelesebb történetbe kalauzol minket. Ennek köszönhetően pedig a történet és a karakterek kidolgozása terén ez a Diablo-rész messze a legszínvonalasabb.

 

 

Van, ami kicsit túlságosan ismerős…

 

Bárcsak ugyanilyen előre lépésről beszélhetnénk igaz lenne az alapvető játékmenet terén is. Habár a Diablo IV most is elképesztően élvezetes és addiktív, de azért azt el kell ismerni, hogy már-már túlságosan ismerősnek tűnik, és nem tudott jelentősen megújulni az előző játékokhoz képest. Persze, van néhány jelentős játékmenetet is érintő fejlesztés, mint például a mountok hozzáadása, a könnyen hozzáférhető transmog rendszer, a különböző gyakori világesemények és a cserélhető legendás felszerelés aspektusainak hozzáadása. A többi játékelem viszont épp olyan, mint amit a Diablo III-ban is megszokhattunk.

Minden küldetés például abból áll, hogy „menj ide, öld meg ezt, szerezd meg azt, aztán gyere vissza” – valószínűleg ez a játék legnagyobb csalódása, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy más AAA-címeknél milyen magasra tették a lécet. Emiatt az egyes küldetések teljesítése olyan, mint egy rutinmunka, amelyet kizárólag egy-két jobb felszerelés megszerzésének reményében végzel.

Ezt a kissé már megfáradt képletet egy kicsit több átgondolással könnyen fel lehetett volna javítani, ha most kapásból egy játékdesigner fejével gondolkoznék, akkor például néhány rejtvényt bedobhattak volna az alkotók. Szerencsére a kiváló szinkronhangok, a hibátlanul kidolgozott univerzum és a küldetések mögötti történet ismét a képernyő elé szögez minket, ez pedig segít kompenzálni az innováció hiányát.

Az egyik kedvenc küldetésemben betépve némi füstölőtől egy óriáskígyó hallucinációt követve a mocsáron keresztül a Suttogások Fáját kerestem. (Nem kell semmi rosszra gondolni, a karakterem volt csak betépve.) Bár magában a játékmenetben nem volt semmi összetett, a környezet és a párbeszédek érdekesek voltak, és igazán jól példázták a történetmesélés és a világtervezés terén elért fejlesztéseket.

 

 

Ma nekromanta leszek, holnap druida, aztán jöhet a varázsló…

 

A hiányosságok ellenére még mindig nagyon élveztem az eleinte kicsit leegyszerűsített és csak később, a különféle skillek tömkelege során bonyolódó, tipikusan „diablós” játékmenetet. Minden osztály szinte tökéletesen kifinomultnak tűnik, összetett képességfákkal, amelyek jelentősen megváltoztatják a játékstílusodat a felépítésedtől függően. Az átfogó kiegyensúlyozásnak és az új képességek bevezetésének köszönhetően a rendelkezésre álló osztályok némelyikének teljesen feelingje van, mint a korábbi játékokban. Én először a nekromantát választottam, és miután feloldottam néhány képességet, és láttam, hogy minden összeáll, és a holtak feltámasztásában mesterkedő, sötét mágus képességei hihetetlen élményt nyújtottak, ahogy szörnyeteget tömegeit radíroztam le a képernyőről a legbrutálisabb varázslatoknak köszönhetően.

Mindegyik osztály szinte tökéletesen kifinomult, összetett képességfákkal, amelyek jelentősen megváltoztatják a játékstílusodat a felépítésedtől függően.

A druidaként való játék során egészen más megközelítést kellett alkalmaznom. Bár a korai játékban diverzifikálhattam a képességeimet a nekromatával, ez druidaként gyengévé tett. Szerencsére könnyen vissza tudtam téríteni a képességpontjaimat egy kis összegért, így egy specializáltabb Werebear buildet készíthettem, amellyel ripityára vertem az ellenségeimet. Ezenkívül az átalakulási képességek most már a kombó közepén is kiválthatók, így gyorsan átváltozhattam a Werebear és a Werewolf állapotomba, és az elemi képességeimet zökkenőmentesen, menet közben tudtam használni. Ez szép előrelépés volt a Diablo II-ben a másfél perces átváltozásokhoz képest.

A harmadik végigjátszásomhoz pedig a sorcerert választottam. Bár ez az osztály történelmileg mindig is erős volt, többnyire üvegágyúként működött, ami egy kicsit ijesztővé tette, hogy megpróbáljam anélkül, hogy lenne egy csoportom, aki elvinné helyettem a csapások egy részét. A Diablo IV-ben a sorcerer kevésbé törékenynek tűnik, és inkább egy harci mágusnak. Úgy találtam, hogy meg tudtam állni a helyem az akció közepén, és rengeteg erős támadásom volt, amivel harcképtelenné tehettem az ellenségeimet. Ráadásul az általam kipróbált három osztály közül a sorcerer rendelkezett az egyik legerősebb képességkombinációval. Az Inferno Ultimate varázslata egy óriási lángoló kígyót idézett meg, amely az ellenségeim köré tekeredett, hatalmas tűzsebzést okozva. A Prime és Supreme Inferno képességfokozatok feloldása után az Inferno varázslat most már magához vonzotta az ellenséget, és megadta nekem a képességet, hogy manaköltség nélkül tűzvarázslatokat varázsoljak, amíg az Inferno aktív volt. Nincs is annál nagyobb élmény, mint tízszer elpattintani a Meteor varázslatot, hogy szétégessem vele az ellenségeimet.

 

 

Ez egy igen, igen, igen sötét világ…

 

Az egyik kedvenc változásom a Diablo IV-ben a visszatérés a sokkal sötétebb tónusokat és baljósabb helyszíneket bemutató művészeti stílushoz, amelybe az első részben és a Diablo II-ben beleszerettem. A Diablo IV vizuális világa elképesztő sötét és depresszív, miközben leginkább egy középköri orosz környezetre emlékeztet. A kisvárosokban nyomorgó falvakban az emberek egyaránt rettegnek a külső helyszíneken élő démonoktól, a falakon túl, a dungeonokban, a különféle romok között és pokoli helyszíneken pedig a legváltozatosabb szörnyetegek akarják az utolsó csepp vért is kipasszírozni belőlünk.

A grafika ennek megfelelően elképesztően látványos és magába szippantó – még úgy is, hogy a felbontás PlayStation 5-ön némileg alacsonyabb a megszokottnál és egy rendszeresen jelentkező grafikai „becsillogós” bug is rontotta nálam kicsit az élményt. Ettől független a grafika kellően gyönyörű és realisztikus – amennyire egy ilyen felülnézetes fantasy világnak realisztikusnak kell lennie.

Bár a játék pre-launch verziója kissé alulmúlta a várakozásaimat, mégis remekül éreztem magam a nagyjából 25 óra alatt, amíg a hat felvonást végigvittem. A történet beszippant, és tökéletesen kiegészül az aprólékosan kidolgozott világ dizájnjával. Rengeteg végjáték-tartalom is van, mint például a magasabb World Tier nehézségek, Nightmare Dungeons, World bossok, és a visszatérő szezonok, ami rengeteg lehetőséget biztosít, hogy a történet befejezése után is sokáig elszórakoztasson. És mivel a Diablo egy élőszereplős játék, amely folyamatosan fejlődni fog a következő néhány évben, nincs kétségem afelől, hogy egyre jobb és jobb lesz, minél többet játszik vele a közösség, hiszen a Diablo III is szinte felismerhetetlen volt a végére, ha összehasonlítjuk a launch verzióval, a rengeteg fejlődés miatt.

Mindegy, hogy kemény rajongó vagy, vagy ez az első Diablo-élményed, biztosan élvezni fogod a Sanctuaryban tett látogatásodat. Bár vannak olyan területek, amelyek kissé elmaradottnak tűnnek, a Diablo-játékok szórakoztatóvá tételének lényege jelen van, és közel tökéletesre csiszolva.

-BadSector-

Köszönjük a tesztkódot a Magnew Kft.-nek!

---

Kiadó: Activision

Fejlesztő: Blizzard Entertainment

Stílus: Akció-RPG

Megjelenés: 2023. június 6.