FILMKRITIKA – Természetesen James Mangold nem Steven Spielberg, ahogyan az is igazságtalan lenne, ha bármelyik hollywoodi rendezőt Spielberg mércéjéhez igazítanánk. Sőt, valójában csodálatra méltó, hogy Mangold meglelte a saját stílusát, hogy pontot tegyen ennek a meghökkentően öreg franchise-nak a végére. Azt viszont sajnálatos módon nem találta meg, hogy vajon miért volt egyáltalán szükség ezt a franchise-t ismét elővenni.

 

 

Akárcsak Luke Skywalker vagy Charles Foster Kane Polgár Kane, Indiana Jones is azon karakterek közé tartozik, akiket szinte magával a filmmel szinonimának érezhetünk. Steven Spielberg filmsorozata, amelyben egy régészprofesszort követhetünk nyomon, aki másodállásban szuperhős, napjainkban beleivódott már a popkultúrába, ahogy az a híres jelenet is, ahogy Indiana Jones félreugrik az óriási guruló kőgolyó elől. Az elveszett frigyláda fosztogatói olyan, mintha gyerekkorunk része lenne.

Ugyanez nem mondható el a hírhedt Indiana Jones és a kristálykoponya királysága című 2008-as folytatásról, amely tönkretette a franchise-t. (És a hűtőszekrényt.) Így nem meglepő, hogy az új Indiana Jones és a sors tárcsája egy kísérlet a pályakorrekcióra. James Mangold rendező vette át Spielbergtől a franchise gyeplőjét, hogy egy olyan kalandot rendezzen, amelyben a nácik elleni versenyben kontinenseket járunk be.

 

 

Indy öreg és mogorva, csakúgy, mint maga Ford

 

1969-ben Indiana Jones (Harrison Ford) már rég túl van a kincsvadászat napjain. Ford médiaszemélyiségéhez hasonlóan Indy is öreg és mogorva: tipikusan az a zsémbes kisnyugdíjas szomszéd, akit próbálsz messziről elkerülni, hacsak meglátod. Hamar kiderül, hogy elkeseredett, talán még depressziós is, mert az asztalán válási papírok hevernek, amelyeket réges-régi szerelme, Marion (Karen Allen) küldött neki.

Azon a napon, amikor nyugdíjba vonul egyetemi tanári állásából, megkeresi Helena Shaw (Phoebe Waller-Bridge), keresztlánya, aki barátja, Basil (Toby Jones) gyermeke a régi szép időkből, a második világháborúból. A lány az Antiküthéra, Archimédesz rég elveszett ereklyéje után kutat, amely apját kissé téveszmékbe kergette, és amely a szóbeszéd szerint „az idő hasadékaiba” vezeti használóját. Más szóval, az időutazás képességéhez.

 

 

Mads Mikkelsen: a náci tudós, emós hajjal

 

Szintén az Antiküthéra vadászik egy csoport megmaradt náci – élén a tudós Jürgen Vollerrel, akit a viccesen emós hajviseletű Mads Mikkelsen alakít -, akiknek az eszközre aljas náci célokra van szükségük, amelyeknek köze van a háború újraírásához. Nincs hát mese (illetve, épphogy ettől van): Indynek le kell porolnia híres kalapját, talán utoljára.

A sors tárcsája már az elején fergeteges akciójelenetekkel van megtöltve, egy mozgó vonat tetején zajló ökölharctól kezdve a New York-i metróalagutakon keresztül lóháton történő eszeveszett versenyfutásig. A Tanger kanyargós sikátoraiban zajló tuk-tuk-üldözés ugyanilyen lebilincselő, különösen, ahogy Helena és Indiana járműről járműre ugrál és harcolnak a náci bűnözőkkel. De ahogy a jelenetek egyre robbanékonyabbá válnak, és a tét egyre nő, egyre inkább az irreális vizuális effektek és woke elemekkel is feltöltött sablonos és unalmas történet veszik át az irányítást, miközben eltelepszik rajtunk a merő unalom. A csúcspontot jelentő összecsapás csak egy Ubisoft videójátékra hasonlít, és vizuálisan semmi izgalmasat sem nyújt.

 

 

Ez lett Mangold veszte

 

Pedig Mangold egy nagyon jó rendező, aki képes remek közönségkedvenceket (Az aszfalt királyai, A nyughatatlan) rendezni, és még a haldokló X-Men-franchise-ba is új életet lehelni a Logannal. De az Indiana Jones és a sors tárcsájába beletört a kreatív bicskája. A film vizuális stílusa olyannyira dögunalmas, hogy minden személyiséget elveszítette. Amikor Indiana Jones Az elveszett frigyláda fosztogatóiban fáklyafényben járja be az utat az elrejtett barlangok között, a külvilág és a hátborzongató sírkamra közötti kontraszt egyedülálló csodát idéz. De itt gyakorlatilag minden sötétben játszódó jelenet gyéren megvilágított és nehezen látható. És mint sok más modern blockbuster, A sors tárcsája is a gyors vágásokra támaszkodik, amelyek fokozzák Indiana és a nácik verekedéseinek tempóját, de a koreográfia alig kivehető, így a néző ezeken is csak unatkozik.

Abból ítélve, ahogy Harrison Ford a cannes-i premieren könnybe lábadt a szeme, amikor Indiana Jonesról beszélt, ez az egyik legkedvesebb karaktere, és mindent belead a karakter feltételezett utolsó kiruccanásába. Indiana Jones, az idősebb férfi érthetően lomha ügyetlenségével navigál a pörgős akciójelenetek között, miközben még mindig jó nagyokat üt. (Egy alkalommal panaszkodik a „gyenge csigolyáira”.) De Ford a film csendesebb jeleneteiben is egyszerre pátosszal teli és sztoikus, mintha ő is tudná, hogy ennyi idősen már – hiába szeretjük – nem sok keresnivalója van egy ennyire akción alapuló kalandfilmben.

 

 

Fan service mindenek felett

 

Ahogy a Pókember: Nincs hazaút című film is, amely a nosztalgikus hatás kedvéért egyesíti a korábbi Pókembereket, ez egy újabb örökölt folytatás, amely feláldozza a történetet a gyakori cameók javára, és a franchise jó hírnevét csavarja ki, amennyit csak tudja. Mangold (aki a forgatókönyvet Jez Butterworth-szel, John-Henry Butterworth-szel és David Koepp-pel közösen írta) ügyetlenül szórja a kikacsintásokat Indy korábbi kalandjaira: egy mélytengeri angolnákkal való összecsapás egy kikacsintós viccet eredményez arról, hogy azok kígyókra hasonlítanak, és az ostorának hiábavalósága a lövésekkel szemben az elveszett frigyláda fosztogatóinak harcát idézi.

És amikor már úgy tűnik, hogy Mangold a történet végén egy merész húzásra szánja el magát, a film meghunyászkodik a könnyes fan service előtt, és egy iszonyúan giccses búcsúba torkollik, amely ismét a rajongók kiszolgálására és elismerésére törekszik, és ezen utolsó cameo kedvéért elveszi Indiana Jones minden macho karakánságát, tehát pestiesen szólva: saját magát szúrja tökön. Ez a döntés azt tükrözi, amit az ilyen nyögvenyelős folytatások nagyrészt képviselnek: nem olyan epikus módon, vagy érdekesen zárnak le egy történetet, ahogy a karakterek azt megérdemelnék, hanem úgy, hogy a legszélesebb közönségnek kedvezzenek, akik könnybe lábadt szemmel emlékeznek vissza, amikor Icukát elvitték a moziba az első részre.

 

 

A Kristálykoponya rossz emlékét sem sikerült szétzúzni

 

Ahhoz képest, hogy a film elvileg megpróbálta korrigálni a lehangoló műanyag igénytelenség emlékét, amelyet a Kristálykoponya hagyott maga után a sorozat előző lezárásaként, a Sors tárcsája meglepően szürke és unalmas. Csalódást keltő lenyomata az azt megelőző, sokkal jobb Indiana Jones-filmeknek. Az egész viszonylag hozzáértően van összerakva, elég szórakoztató akciójelenetekkel ahhoz, hogy a két és fél órás játékideje alatt aránylag lekösse a közönséget.

De annyira képtelen bármilyen szempontból meglepni, vagy megszokott klisés történet és akciójelenetek tespedtségéből felrázni, hogy nagyon kevés emlékezetes pillanatot tudhat magáénak. Végső soron a film csak egy fájdalmas emlékeztető arra, hogy milyen jó dolgunk volt régen.

-BadSector-