SOROZATKRITIKA – Geralt és Ciri szívhez szóló kapcsolata a harmadik évadban szembe találja magát a politikai játszmákkal a The Witcher harmadik évadában. A Netflix sorozata messze túllép a várakozásokon, sok szempontból egyszerre törve meg és idézve meg a fantasy zsáner hagyományos elemeit, ami egyben a regények és a játékok rajongói számára a siker kulcsa lehet. Az új évad első fele (a második július végén jön) azonban sokban eltér az előzőektől, túl sokat is akartak belezsúfolni azonkívül mintha minden hősre „szájmenés” átkot szórtak volna.

 

 

Csakúgy, mint egy végtelenül összetett kirakós játék, amelynek minden egyes darabja valószínűleg egy különböző univerzumból származik, úgy jelenik meg előttünk a Netflix „Vaják” sorozatának harmadik évada. Az embert megkísérti a gondolat, hogy vajon milyen lenne, ha az alkotók inkább egy mélyebb, kevésbé kusza világot teremtenének, mint egy labirintust, ahol minden sarkon egy újabb szereplő bukkan fel a semmiből.

Ha valaki azt gondolta, hogy a „Vaják” sorozat első két évada bonyolult volt, akkor csak kapaszkodjon meg, mert a harmadik évad úgy döntött, hogy felülmúlja elődeit. Meg kell jegyeznem, hogy néha már-már úgy éreztem, mintha egy nagy, bonyolult szappanoperát néznék, ahol a szereplőknek nincs más dolguk, mint egymás után hosszan magyarázni a világuk működését.

 

 

Intrikák és a bonyodalmak? Kicsit túl hű már a sorozat a regényekhez…

 

A The Witcher a legjobb fantasy tévésorozatokkal is képes harcba szállni, de a harmadik évadban a sorozat szörnyvadász mókája már-már túlspilázta az eddig aránylag jól működő receptet. A Netflix átgondolt és gyakran izgalmas adaptációja Andrzej Sapkowski Witcher-regényeinek, természetesen az előző évadok minden csomagját és udvari intrikáját magával hozza. És bár ez sosem volt az a sorozat, amelyik a nézők kezét fogja, még a tapasztalt nézők is nehezen tudnak lépést tartani az évad csomósabb fordulataival és a még jobban felduzzadt karakterlistával – olyannyira, hogy a gyakori kitérőkön keresztül a cselekményfejlődéssel kapcsolatos nehézkes csevegésen ásítozni fognak, csak hogy eljussanak a szórakoztató részekhez. Mégis, valahányszor Henry Cavill előrántja az ezüstkardját és elkezd felszeletelni egy különösen förtelmesnek tűnő szörnyet – és ez az évad eddig egy-kettővel büszkélkedhet -, egyértelmű, hogy a The Witcher még mindig tudja, hogyan kell fellelkesíteni a rajongóit. A 3. évad nagyobb és magabiztosabb, mint valaha, és ennek így is kell lennie.

Mivel a világában annyi minden forog kockán, és a 2. évad gondoskodott arról, hogy ne feledkezzünk meg a távolabbi apokaliptikus fenyegetésekről, ami nem más, mint a The Witcher 3 videójátékból ismert „The Wild Hunt”, amellyel persze egyben a sorozat szorgalmasan hű marad a forrásanyagához, a regényhez is mint eddig. És Sapkowski A megvetés ideje című könyvének, a Witcher-saga második könyvének adaptációjaként a The Witcher 3. évada kétségkívül hűséges. Túlságosan hűséges? Erre is van érv.

 

 

Sok beszédnek sok az alja

 

A legfőbb probléma, hogy szinte mindenki túl sokat beszél a The Witcherben – legalábbis a 3. évad első öt epizódjában, hiszen eddig csak azt láthattuk. Az élet a kontinensen nem lett kevésbé bonyolult azóta, hogy utoljára láttuk Geralt of Rivia-t (Cavill), Cirit (Freya Allan) és Yennefer of Vengerberg-et (Anya Chalortra), és a világot benépesítő karakterek bizony hosszasan beszélnek róla.

Ott van például Aretuza, Yennefer egykori varázslóiskolája, ahol ravasz varázslók (és az Anna Shaffer által alakított Triss Marigold) próbálják felfedni egy gnóm összeesküvés szálait. A Scoia’tael tündéi északon tombolnak, mert Francesca Findabair (Mecia Simson) családjában brutális haláleset történt. A 2. évadból kiderült, hogy Ciri egykori sündisznó fejű apja, akit Bart Edwards alakított, egyáltalán nem halott, hanem valójában ez a nagymenő Emhyr császár akiről mindenki beszél (Emhyr sokkal fiatalabb, jóképűbb és vagányabb, mint a videójátékban, ahol egyébként a színészklasszis Charles Dance volt a karakter hangja). Odaát Redániában találkozunk a buta Radovid herceggel (Hugh Skinner), az egyre idegesítőbb Vizimir király (Ed Birch) bátyjával, aki a politikát a régi főiskolán próbálja ki Dijkstra kémmester (Graham McTavish) és a varázsló Philippa Eilhart (Cassie Clare) segítségével. A hatalom a kontinensen – legyen az politikai vagy más – minden változik. Mindenki számára, aki túl akar élni és boldogulni akar ebben az őrületben, Ciri és az ő „Elder Blood” (Ősi Vér) -ereje a kulcs.

 

 

A The Witcher továbbra is inkább jó sorozat, mint nagyszerű

 

A The Witcher a lore-ban edzett nézőket wikipédiás részletekkel és szövevényes összeesküvés-térképes cselekményvezetéssel jutalmazza – miközben a Netflix adaptációjában még mindig túl kevés a kard és mágia, vagy a vérszomjas szörnyek (melyekre Geralt vadászik) bemutatása.

A regényt, vagy a játékokat nem ismerő alkalmi nézők számára vannak szolid, gazdag potenciállal megrakott cselekményszálak, mint például Radovid herceg karaktere, aki az évad második felében akár nagyobb formátumú is lehet és aki nyilvánvalóan ravaszságot rejt a hozzá nem értés és a színlelt butaság gyenge álarca mögött, amivel az agresszív Dijkstra – aki közel sem olyan okos, mint amilyennek hiszi magát, és amilyen a Witcher 3-ban volt –olyan dolgokat mond rá, mint „maghulladék herceg”. A The Witcher azonban kialakított egy feltűnő ritmust a történetmesélésben – mutatunk valami vizuálisan izgalmasat, titokzatosat vagy jelentőségteljeset, hogy aztán a következő négy-öt jelenetben olyan emberekkel töltsük, akik semmi mást nem akarnak, mint hogy ezen sopánkodjanak. Ez az állandó, szinte kényszeres ragaszkodás, hogy az alapokat lefedő történetmeséléshez értékes energiákat emészt fel, ami továbbra is az egyik fő oka annak, hogy a The Witcher továbbra is inkább jó sorozat, mintsem nagyszerű.

Másik probléma, hogy egy ilyen nagy létszámú szereplőgárdával ez a sok összeesküvés és ármánykodás Cavillt, Allan-t és Chalortrát – a szentháromságot, amely az egész produkciót összetartja – ugyanúgy elveszetté teszi, mint az előző évadokban. És valahogy még több szereplőnek vannak titkos ambíciói, mint amit az előbb említettem; a legtöbbjük időnként baljós okokból akarja magáénak tudni Cirit, így legalább Ciri továbbra is téma marad. De még nem is beszéltünk Jaskierről (Joey Batey), az egykor a sorozat egyik fénypontjáról, aki most egy röhejes parókát visel, és olyan gyakran rángatják egyik szorult helyzetből a másikba, hogy könnyű elfelejteni, hogy ezt a páváskodó, gyakran hisztis, de remek hangú bárdot régen szórakoztató volt nézni – főleg, amikor énekelt.

 

 

Cavill az igazi Geralt, ehhez semmi kétség sem fűződik

 

Ami Geraltot és Cirit illeti, hiányoztak azok a pillanatok, amelyeket az elmúlt évadban Kaer Morhen téli előőrsén töltöttek együtt, ahol a pót-apa-lánya páros a szörnyvadászat és a kardforgatás közben kötődött össze. A The Witcher akciórészeiből ebben az évadban – legalábbis az első, öt epizódból álló „kötetben” – relatíve kevés van, bár van egy kis izgalmas és látványos kardcsapkodás, amit élvezhetünk a valóban fantasztikus első epizódban, amely izgalmasan sok időt tölt a három főszereplő közötti kötelék erősítésével, mielőtt az események ismét szétszakítják őket. A Megvetés ideje című epizódban is szétválnak, de mivel a három szereplő Cavill, Chalortra és Allan közti kémia továbbra is a topon van, így bizonyára még a leglelkesebb Witcher-rajongó sem tiltakozik a forrásanyagtól való eltérés ellen.

Cavillnek sosem okozott gondot, hogy eljátssza Geralt szerepét, vagy helyt álljon egy-egy jól koreografált akciójelenetben. A The Witcher kevés más sztárral büszkélkedhet, és figyelemre méltó volt, ahogy a sorozat főszereplőjeként megtalálta a helyét az elmúlt évadban is. Ezért is olyan frusztráló, amikor a fókusz elvonul róla és a Cirivel és Yennel való kapcsolatáról – Cavill ebben az évadban kivételes, különösen egy csendes jelenetben, amely elmondhatatlan mélységeket tár fel a Blaviken mészárosáról. Nem túlzás azt állítani, hogy színészként a The Witcher 3. évada Cavill eddigi legmeggyőzőbb szereplése.

Kíváncsiak vagyunk, hogy a The Witcher vajon meg fogja-e tartani a vonzerejét, miután Cavill átadja a kardját Liam Hemsworthnek a 4. évadban. Ami pedig az évad második felének történetvezetését, vagy a negyedik évadot illeti, talán többet lehetne tenni azért, hogy Ciri-nek valóban központi szerepe van Geralt mellett, ahelyett, hogy továbbra is két lábon járó, beszélő McGuffin sorsára jutna – akit az Ősi Vér ereje és a Scoia’tel próféciájában betöltött szerepe miatt üldöznek. Persze, nem a színésznőt kell kárhoztatni a forgatókönyv hiányosságai miatt: a The Witcherben való jelenlétében Allan egyértelműen egyenrangú Cavillel. És hogy mi a véleményünk a sorozat jövőjéről? Mi továbbra is érmét dobunk neki!

-BadSector-