SOROZATKRITIKA – A Gyilkos űrhajó, amely George R. R. Martin novelláján alapul, hamarosan eltávolításra kerül a Netflix kínálatából. A „Trónok harca” alkotójának legújabb projektje egy izgalmas űrkalandot ígér, ahol a rémálmok valósággá válnak. A sorozat egyedi hangulata és karakterei mély benyomást hagynak, miközben a tudományos-fantasztikus elemek izgalmasan ötvöződnek a pszichológiai drámával.

 

 

December 14-én kerül le a Netflix kínálatából ez a sci-fi horror sorozat, amely kicsit az Alienre is hajaz és bár nem tökéletes a sorozat, érdemes a műfaj rajongóinak a tíz részt ledarálni, mielőtt eltűnik a kínálatból. A Netflix egyébként büszkén hangsúlyozta George R. R. Martin nevét a Gyilkos űrhajó kapcsán, kiemelve, hogy a sorozat Martin azonos című novelláján alapul, és hogy a „Trónok harca” alkotója a sorozat executive producere.

De vajon mit várhatnak Martin „A tűz és jég dala” munkáinak rajongói egy sci-fi sorozattól, amely egy 1980-ban írt novellából készült, és amely alig rendelkezik közös vonásokkal Martin Westeros-központú írásaival hangulat, műfaj, karakterábrázolás vagy felismerhető megközelítés szempontjából?

Ne számítsunk „Trónok harca”-szerű élményre, annak ellenére, hogy Martin a sorozat mögött áll. Martin neve egyszerűen jobb üzleti fogás, mint a kevéssé ismert 1987-es, ugyanezen a néven futó filmhez való kapcsolódás, vagy egy praktikusabb megközelítés, amely csak annyit állítana, hogy ha szeretjük az űrhajót mint “digitális kísértetházat” megjelenítő sci-fit, akkor a Gyilkos űrhajó pont ilyen.

Kiválóan összeválogatott szereplőgárdával, lélegzetelállítóan zárt terekkel és időnként felbukkanó apró, inspiráló pillanatokkal a Gyilkos űrhajó nem hódítja meg azonnal a Trónok harca széleskörű rajongótáborát, de biztosan megtalálja azt a közönséget, amely mindig éhes a komoly tudományos-fantasztikus műfajra, és éppen nekik szól ez a sorozat.

 

 

Halálos járványokat jósolt nekünk már 1980-ban is Martin…

 

A sztori szerint is 2093-at írunk, és a halálos betegségek hullámai miatt a Föld szinte lakhatatlanná vált, így a The Nightflyer a világűr legtávolabbi pontjaira indul, reménykedve az első kapcsolatfelvételben. Az asztrofizikus Karl D’Branin (Eoin Macken) hiszi, hogy miután áthaladnak valamin, amit A Semmiként ismernek, találkozni fognak egy meghatározott, fejlett idegen lényekkel. Senki, beleértve a xenobiológus Rowan-t (Angus Sampson) sem hisz igazán abban, amit Karl állít, de nincsenek más lehetőségeik, és annyira kétségbeesettek, hogy a kapitány, Roy Eris (David Ajala), aki inkább hologramon keresztül lép kapcsolatba a legénységével, engedélyezte egy veszélyesen erős pszichikus, Thale (Sam Strike) jelenlétét, aki egy úgynevezett „L1”-es, és csak egy pszichiáter (Gretchen Mol alakítja Agathát), Karl volt barátnője irányíthatja.

Az elmélet szerint Thale képessége arra, hogy behatoljon az emberek tudatába, idegen lényekkel szemben is működhetne, ami remekül hangzik, kivéve, hogy Thale társadalmi beilleszkedése gyenge, és hajlamos rémálomszerű képeket vetíteni mások elé. De mi történik, ha Thale nem az egyetlen a Gyilkos űrhajó fedélzetén, aki képes a valóságot eltorzítani és felforgatni?”

Az Alien-től az Event Horizon-ig, vagy a Dead Space videójátékig a Gyilkos űrhajó által felvonultatott műfaji elemek tökéletesen ismerősek. A Nightflyer hatalmas hajóként tűnik fel, kívülről egy gondosan megtervezett csodaként hat. Belül azonban ugyanazok a labirintusszerű, sötét folyosók, kiemelkedő fémcsövek uralkodnak, amelyek szinte minden űrhajóra jellemzőek, továbbá a visszhangzó járatok és vészjelző tolóajtók is, amelyek olyanok, mint egy koporsó becsukódása. Hamarosan a karakterek hangokat fognak hallani átszűrődni a folyosókon, miközben Karl még mindig gyászolja fiatal lánya elvesztését. A Gyilkos űrhajó folyamatosan növeli a feszültséget, de soha nem éri el az igazán félelmetes szintet. Bár a hirtelen vágásokkal kísérletező rémisztő jelenetek nem hatnak igazán, a sorozat néha a borzongást váratlanul undorító képsorokkal váltja fel.

 

 

Cronenberg újratöltve?

 

Ha a sorozatban van valami újszerűség, az a technológia és biológia összefonódása iránti érdeklődés, bár sajnálatos módon ezeket a nagyszabású ötleteket nem sikerül Cronenberghez méltó módon megjeleníteni. Az izraeli színésznő, Maya Eshet, különleges karaktert alakít ki Lommie személyében, aki egy kibernetikus, aki testi kapcsolaton keresztül kommunikál a hajó számítógépes rendszerével, karjába ültetett portálon keresztül. Ez a behatolás csak azért nem válik expliciten szexuálissá, mert a sorozat nem meri követni a domináns metaforáit mélyebbre. Egy későbbi epizódban, amikor biológiai anyagokat és emberi szöveteket találnak egy olyan helyen, ahol ezeknek nincs helye, a sorozat inkább a Nightflyer-t mint utazó emlékpalotát mutatja be, kezdve a kis emlékkamráktól, amelyek a sorozat vizuális világának kedvelt elemei, egészen a hajó egészének hasonló megjelenítéséig, ami már kevésbé tűnik kiemelkedőnek.

 

 

Karakterek és konfliktusok egyensúlya a Gyilkos űrhajóban

 

A Gyilkos űrhajó folyamatosan küzd az újszerű tartalmak és a már jól ismert központi konfliktusok és karakterek között. Ezt a kreatív kettősséget érzékeljük, amikor átnézzük a sorozat íróinak és producereinek listáját, beleértve a showrunner Buhlert, a Jacob’s Ladder és Pet Sematary remake-jeinek íróját, tapasztalt TV-s szakembereket, mint Daniel Cerone, kiszámíthatatlan alakokat, mint Doug Liman, és friss hangokat, mint a 12 Monkeys társalkotója, Terry Matalas. Ez magyarázhatja, hogy Karl, aki az űrben gyászoló űrhajósok hosszú sorában áll, a műsor középpontjában van, és kapcsolata Agathával a sorozat fő szála. Macken hatásosan gyászol, Mol pedig emlékeztet arra, hogy a színészi játék nem pótolhatja a merev dialógusokat. A Gyilkos űrhajó azonban sokkal érdekesebb, szokatlan és kiszámíthatatlan karakterekkel rendelkezik Eshet Lommie-jában, Ajala Kapitány Erisében és Jodie Turner-Smith genetikailag módosított Melanthájában, akik egy olyan szerelmi háromszög részei, amely tele van voyeurizmussal és a nemek közötti fluiditással, amit korábban még sosem láttunk. A támolygó, kicsit őrült Sampson, Brian F. O’Byrne furcsa szerepe a hajó mérnökének és Strike Thale “munkásosztálybeli” veszélye is sokkal vonzóbb lehetett volna, mint a duó, amelybe a Gyilkos űrhajó túlságosan bele van szerelmesedve.

A hajó valójában tele lehetne ennél jobb karakterekkel, csak éppen nem találkozunk velük. Annak ellenére, hogy a külső felvételek bemutatják, milyen hatalmas a The Nightflyer, a negyedik vagy ötödik epizódra a műsor csak a hajó két-három helyiségét használja, és a legénység, amely elméletben százakból vagy ezrekből állhatna, háttérbe szorul vagy láthatatlanná válik. Ez tükrözheti a főszereplők elszigeteltségét és izolációját, vagy költségvetési tudatosság lehetett anno.

Sajnos ezt már sosem tudjuk meg, lévén a Gyilkos űrhajót az első évad után elkaszálták, viszont szerencsére azt nagyobb cliffhangerek nélkül, viszonylag normálisan zárták le, hogy a további évadok hiányában és élvezhető legyen ez az egyetlen évad. Ha nem is tökéletes tehát ez a sorozat, de mielőtt “elillan a fekete lyukba” a Netflixről, érdemes végignézni a sci-fi horror műfaj rajongóinak.

-Herpai Gergely (BadSector)-